Itt a nyár, aminek kimondhatatlanul örülök: van valami varázslatos ebben a három, gyorsan elröppenő hónapban. Ez a balzsamos éjszakák, a hullócsillagok, a váratlan zivatarok, a ciripelő tücskök, a mezítlábas táncolások és a sok-sok friss gyümölcs időszaka. Bár ilyenkor a legjobb az, ha egyből az ember szájába ugrál a gyümölcs szedés közben, néha azért jó sütni is valamit a begyűjtött termésből, főleg amíg nincs kánikula.

Épp ezért, mikor a hétvégén a mama fájáról egy szép kis adag meggy került a kosárba, lelkesen vetettem bele magam egy galette készítésébe. A galette gyakorlatilag francia pite, és az benne a jó, hogy gyorsabb és egyszerűbb elkészíteni, mint a hagyományos pitét, ízre viszont (szinte) teljesen ugyanolyan. Nagy örömmel gyúrtam hát be a tésztát és magoztam ki meggyet – utóbbi közben természetesen még a konyhaajtóról is meggylé csöpögött. Tartott mindez a boldogság addig, amíg ki nem vettem a sütit a sütőből: a meggylé nagyja ugyanis kifolyt a kis batyuból, jól le is égett, így nem éppen a legszebb látvány fogadott. Egy kisebb véres mészárlás helyszínére hasonlított a tepsi.
Az a fajta elbénázás volt ez, amit az ember megörökít, majd megoszt a barátaival, hogy aztán együtt nevessenek rajta. És milyen jó döntés volt, mert emlékeztettek rá, hogy nem minden sikerülhet elsőre. Miközben belekóstoltam a galette-be, elmerengtem azon, hogy miért is adnám fel, csak azért, mert elsőre nem sikerült tökéletesen valami – szeretem úgy gondolni, hogy én nem így csinálom a dolgokat: ha elsőre nem megy, megpróbálom újra, és újra és újra, mert van, amiért megéri küzdeni. Egy finom meggyes galette pont ilyen. Ez volt az első lecke.

Már el is határoztam, hogy másnap a maradék meggyből újult erővel futok neki a feladatnak, amikor belekóstoltam a szerencsétlenül festő sütibe. És finom volt. Nagyon finom. Itt jött a galette második tanítása: csak mert valami nem tökéletes, még lehet nagyon, nagyon jó. Meg merem kockáztatni, hogy a legjobb dolgok az életben messze nem tökéletesek.
Úgyhogy szépen kivakartam a már megkezdett süteményt a saját odaégett levéből, megörökítettem az utókornak, majd lejegyeztem a receptet. Még aznap eltűnt belőle az utolsó morzsa is, másnap pedig a maradék meggyből sütöttem még egy adagot. Az sem lett tökéletes, és ez így is van jól.

Hozzávalók a tésztához

• 125 g liszt
• 1 evőkanál cukor
• ½ teáskanál só
• 113 g hideg vaj, felkockázva
• 60 ml hideg víz

• 350 g magozott meggy
• 105 g cukor
• 3 evőkanál kukoricaliszt
• 2 evőkanál citromlé

1. Egy edényben keverd össze a lisztet, az egy evőkanál cukrot és a sót.
2. Add hozzá a felkockázott hideg vajat, majd kézzel (vagy géppel) keverd addig, amíg morzsaszerű nem lesz.
3. Add hozzá a vizet is, és dolgozd jól össze a tésztát.
4. Formázz belőle gombócot, kicsit lapítsd ki, majd tedd a hűtőbe 30-60 percre.
5. A töltelékhez a magozott meggyet keverd össze a cukorral, a kukoricaliszttel és a citromlével.
6. A lehűlt tésztát kilisztezett felületen nyújtsd kör alakúra (kb. 30 centiméter átmérőjű és fél centi vastag legyen), majd tedd egy sütőpapíros tepsire.
7. Kanalazd a tölteléket a tészta közepére, ügyelve, hogy maradjon hely a széleken.
8. Hajtogasd fel a tészta széleit, mintha becsomagolnád a gyümölcsöket, középen szabadon hagyva.
9. Verj fel egy tojást, és kend le vele a tészta széleit, majd szórj egy kis kristálycukrot rá.
10. Előmelegített sütőben süsd 30-40 percig, amíg a tészta szépen el nem kezd pirulni.
11. Hagyd egy kicsit hűlni, és már lehet is felszelni.

• Érdemes először csak kevesebb vizet adni a tésztához, a maradékot pedig csak akkor, ha túl száraz és nem áll össze.
• Ha nagyon nedves és ragacsos a tészta, adj még hozzá egy kis lisztet.
• A tésztát akár már azelőtt is kinyújthatod, hogy hűtőbe tennéd.
• Mikor felhajtogatod a széleket, ügyelj arra, hogy mindenhol összeérjen a tészta – akár kicsit össze is csipkedheted.
• Tehetsz bele több gyümölcsöt is, bár akkor esélyes, hogy kifolyik majd a leve.
• Az, hogy a tészta mennyire takarja a gyümölcsöt, a gyümölcs mennyiségétől is függ.