Május elejével vidéken hivatalosan is véget ért a kijárási korlátozás, néhány napja a játszóterek is újra szabadon látogathatók, és ezen soron megszületésének pillanatában az óvodák újranyitásának a küszöbén állunk. Lecsengett a COVID-19 veszély? Véleményem szerint az még igen messze van, de a világ nem maradhat örökre bezárva – hangzik a félig-meddig logikus és kikezdhetetlen okfejtés. Eljött tehát egy kisebb összegzés ideje egy „sosemvolt” karantén után (mert szerencsére családommal önként, nem muszájból igyekeztünk távol tartani magunkat a közösségi élettől)? Talán…

… mert nagyon is számítanak az apróságok!
Bizonyos dolgokat érdemes mindenképpen átgondolni és átértékelni, mert míg a veszélyhelyzet kihirdetésének pillanatától mondhatni egy emberként vártuk, hogy az élet visszatérjen a „normál”, azaz a globális járványveszély előtti medrébe, addig a világ kórusban ordítja különböző szólamokban az arcunkba, hogy talán abból a mederből sem véletlenül zökkent ki sorsunk alakulása. Vagyis közel sem biztos, hogy abba kellene visszaerőszakolni hétköznapjainkat.
Gazdaság, politika, közösségi- és közélet… millió oldalról lenne érdemes vizsgálni az utóbbi hónapok hatásait. Azonban mivel ehhez pici, jelentéktelen, de legalább (a magam normája szerint) elég széleskörűen tájékozott sem vagyok, én inkább a mi kis szűkebb univerzumunk oldaláról fognám meg, mit tanított ez a pár hét apaként, férjként.

A praktikus „beszerzésről”
Kezdjük az „apróságokkal”: még gyorsabban, tudatosabban és koncentráltabban vásárolni. Magam amúgy is a bevásárlócédulára esküszöm, mindegy, hogy azt egy darab papírról, vagy egy messenger-beszélgetésből olvasom. A kijárási korlátozás vége felé arra lettem figyelmes, hogy a heti nagybevásárlás egyre rutinszerűbb, gyorsabb és kevesebb „majd később valamikor elugrunk érte” tételt tartalmaz. Ebben egyébként – nyilván a szükséges biztonsági óvintézkedések mellett – alkalomadtán kislányom is partner volt, aki teljes természetességgel húzta fel mintás maszkját, és segített mindent megtalálni a listáról, amire ő vigyázott a kocsiban ülve, míg apa keresgélt, válogatott.

A veszély árnyéka
Szintén apróság, de az a tudat, amit annak napi sulykolása hozott, hogy veszélyhelyzetben élünk (magyarán a veszély némiképpen áthatja a mindennapokat), felértékelt minden apró, szép, felhőtlenül örömteli mozzanatot, és sokszoros pozitív érzelmi töltést adott a reggeli elváláskor egy ölelés, a délutáni újratalálkozáskor egy nagy puszi és egy rövid élménybeszámoló, vagy csak néhány pattogtatás a nap során frissen beszerzett labdával.

„Menj a szobádba” után helyett egy csendes, nagy ölelés
Aztán már kevésbé apróság, amit szintén az elmúlt hónapok során volt szerencsém többször is megtapasztalni: az a fránya, agyoncsépelt, örökös „nem vagyok elég jó apa” szorongást okozó, de a francba, igenis működő pozitív fegyelmezés fontossága, vagy legalább a törekvés arra, hogy így csináld. Az ennek jegyében megfogalmazott módszerekről, bevált gyakorlatokról olvasás kezdettől inkább stresszforrás, mint jótanács volt számomra, mert lássuk be, gyakran tizeniksz ledolgozott óra után, rádiós hírszerkesztőként az események alakulására 24 órás készenlétben álló, egyébként is feszültebb emberként nem mindig könnyű empátiával reagálni egy indokolatlannak tűnő hisztirohamra. Ez a jelenség egy ötéves kislánynál gondolom nem rendkívüli, kiváltképp, amikor egyik napról a másikra szakad meg egy többéves rutin az életében, bomlik meg a napi rendszer, szakad ki a kortársai közül és kerül szinte folyamatos felnőtt „felügyelet” alá. Anya, mama, apa ugyanis hiába szülők, barátok, játszótársak és sorolhatnám, ők mégiscsak „nagyok”, „felnőttek”, akiknek szabályaik vannak, elvárásaik vannak, akkor is, ha ezeket igyekeznek a helyzethez alakítani. Ez nyilván egy kisgyerekben is folyamatos megfelelési vágyat (szándékosan nem kényszert írtam) szülhet, amit valamilyen módon muszáj kiadnia magából, és mivel ő még nem tud naplót vezetni, sem párnába kiabálni, hát milyen más eszköze maradna a benne lévő frusztráció kidolgozására? Időbe telt, amíg ezt megértettem, ahogyan az is, hogy magamat trenírozzam rá, hogy egy nehéz pillanatban igenis érdemes alaposan átgondolni, hogy hogyan reagálok le egy konfliktushelyzetet. Álszentség lenne azt mondani, hogy nem csúszik ki egy-egy hangosabb mondat, és hogy mindig hideg fejjel elemzek egy meleg helyzetet, de tény, hogy az önként vállalt karanténos időszakunk rádöbbentett, mennyivel célravezetőbb tud lenni egy csendes, szinte elsuttogott mondat, egy nagy ölelés és néhányperces közös hallgatás a könnyek törölgetésével, mint a „menj a szobádba és gondolkozz el azon, mit csináltál”.

Az örökös Jolly Joker
Amit minden nehéz pillanat tanulságként hordoz, de egy több hónapon át tartó időszak talán tényleg pavlovi reflexként oltja beléd: fedezz fel, élj meg, élvezz ki mindig apró pillanatot, akár szent magányban, akár boldog, vagy épp vívós együttlétben, mert mindben megvan egy nagy adag erőforrásnyi szépség és boldogság! Ha már unod a Jégvarázs-mesék összes létező verzióját, akkor is heveredj le mellé megnézni vele, mert nem a mese, hanem az összebújás öröme, a közös felkacagások öröme, a közösen végigizgult pillanatok öröme az, ami továbblendít a sötétebb gondolatokon. A gyermeknek pedig talán harmincéves korában is az lesz a legélénkebb emléke, amikor anyával és apával együtt szoríthatott a sorsát beteljesítő jégkirálynőért, vagy éppen a mamáját elveszítő, de gondoskodó tesót kapott medvebocsért (Mackótestvér). Amikor a kései munkából félholtan ágyba ájulás után másnap kora reggel ott kukorékol melletted, hogy olvass a kedvenc könyvéből, kelj fel, és olvass neki, vagy csak vonuljatok ki egy kellemes vasárnap délutánon kavicsokat dobálni a Dunába. Az évek távlatában biztosan érzem, hogy ezek a percek és pillanatok lesznek talán az igazán meghatározó mozzanatai az életnek – amit sok-sok idő múlva talán jó történetekként elevenítünk majd fel egy közös ebédnél. Milyen jó lenne!