– Nem igazán, pont azért, amit mondtál, nálam tényleg egy kicsit más ez, mert nekem minden folyamatos tervezés alatt áll, mivel a tanítás, az idegenvezetés és az esküvőfotózás között kell nonstop lavíroznom. Utóbbira már 2021-re is van például foglalásom, úgyhogy a Google-naptár mostanra az egyik legjobb barátom lett.

– Hogyan lehet ezt a három munkát, melyek – talán a Kalocsán erőteljesen szezonális idegenvezetés kivételével – magukban is teljes embert kívánnak, egyensúlyban tartani?

– Nincs választás, muszáj egyensúlyt teremteni, ha kell, áldozatok árán is. Nyilván ezt a „három lábon állást” a szabadidőm sínyli meg a legjobban, de nem szeretek visszautasítani senkit, aki hozzám fordul. Hál’ istennek a párom rugalmasan kezeli ezt a dolgot, hiszen részben testközelből látja, mivel jár, amit csinálok, mivel ő is idegenvezetőként dolgozik, de előfordul, hogy az esküvőkön is velem tart és segít. Muszáj volt felállítani sorrendet, és egymás alá rendelni dolgokat, aminek a csúcsán nyilvánvalóan az esküvőfotózás kell, hogy álljon, hiszen egy esküvő egyszeri és megismételhetetlen.

– Apukámtól. Szeretett jó képekkel kísérletezni, de őt főképp a fotózás technikája és mechanikája érdekelte, a labormunka. Az első fényképezőmet, ami 4 megapixeles volt, még gimnazistaként kaptam. Ma már egy telefon szelfikamerája is jobb képet készít. Akkoriban viszont néptáncosként a csoportunkkal jártuk a világot, én pedig mindenhová vittem ezt a gépemet, és próbáltam turistáskodás közben sokat fotózni, de sosem azt, amit mindenki fényképez, és a képeslapokon már eleve rajta van. Aki ismer, tudja, hogy elég beszédes figura vagyok. Ugyan szeretek egyedül lenni, de meg tudom magamat győzni, hogy jól működjek társaságban.  Így kezdtem el embereket fotózni.

– Nyilván, mint mindenki, makro képekkel kezdtem, aztán folyamatosan próbáltam tágítani a horizontomat. Az első tükörreflexes gépemet a ballagásomra kaptam, amihez három évig nem is vettem rendes objektívet, amíg meg nem tanultam rendesen használni azt. Beléptem a Dunatáj Fotókörbe, amiben most is benne vagyok, de sajnos kevésbé aktívan. Viszont rengeteget tanultam és tanulok tőlük máig. Bedi Gyula (az immáron egyesületként működő alkotócsoport egyik alapító tagja, uszódi fotós, számos hazai és nemzetközi szakmai elismerés és diploma birtokosa – a szerk.) például eszméletlenül jó szociofotós, országos elismertségű. A fotózás alapjait a szép emlékű Benke Feri bácsitól (1932-2014, kalocsai fotós és a médiaközélet egy emblematikus alakja, fotóművész, sajtó- és szociofotós, közíró – a szerk.) tanultam. Ő azt tanította, hogy amikor a fényképet komponálod, akkor a fényre kell koncentrálnod és fekete-fehérben gondolkodni. „Azt figyelni, honnan jön a fény!” Ez a gondolat a mai napig meghatározó nekem, szeretem a kontrasztos, egy lámpával megvilágított képeket. Az első esküvő, amin fotósként részt vettem 2011-ben volt, ahová a Dunatáj Fotókörből szintén ismert Török Tibor „Töce” (kalocsai „futógráfus”, a fotókör tagja, képei kiállításokon és online portálokon is népszerűek – a szerk.) hívott maga mellé segédnek. Szabad kezet kaptam, így kihívás volt helytállni, de nagyon megtetszett a dolog. Egy évvel később már ismerős is felkért fotózni, ekkor minden létező rossz megtörtént. Esküvő, templom, lagzi, majd a leves felszolgálásakor elszakadt a fényképezőgép tükörmechanikájának a rugója, és ott vége volt. Próbáltam telefonos segítséget kérni Benke Feri bácsitól, de egyértelművé vált, hogy a gép menthetetlen. Szerencsémre a benne lévő memóriakártya univerzális volt, így jártam körbe az asztaloknál, és akinek éppen le volt rakva a gépe, abba tettem bele a kártyámat, és készítettem a képeket. Azt a lagzit talán tizenkilenc géppel fotóztam végig. De rájöttem, hogy én ezt élvezem csinálni, és szeretem az ilyenkor felszínre törő pillanatnyi érzelmeket, az örömöt, a szeretetet, a meghatottságot elcsípni és ezeket esküvőn legálisan lehet. 2014-től elkezdtem tudatosan építeni az esküvőfotós pályámat.

– Nehezen. Nem véletlenül törölték már el országosan itthon a fotós OKJ-s képzést, mert már „mindenki ért hozzá”. Én abban hiszek, hogy amellett, hogy képezni kell magad, rengeteget kell tanulni másoktól, tapasztaltabbaktól, idősebbektől. Nincsen „legjobb fotós” a világon. Én arra törekszem, hogyha egy pár felkér, akkor nekik én legyek a legjobb fotós arra a napra. Ami szerintem ezen a területen nagyon fontos, az a kommunikáció. Nem sajnálom az időt arra, hogy megismerjem a párt, akikkel dolgozni fogok, hogy legalább abban tudjak nekik segíteni, hogy természetesen tudjanak viselkedni a kamera előtt, mert sokaknak ez is megpróbáltatás – főleg a férfiaknak. Az „énmárkám” felépítése részemről kevésbé koncepciózus munka volt, inkább szájhagyomány útján terjedt, egyik esküvőről a másikra, ahol láttak, vagy ismerős ismerőse látott. Persze a fotós tanfolyamot is elvégeztem, regisztráltam és készítettem egy hivatalos honlapot, amit rendszeresen gondozok, de Facebookon nem regisztráltam például külön „lájkolós” oldalt. Érdekes módon még ma sem a neten találnak meg a legtöbben, hanem szájhagyomány útján. Hívtak már Budapestről, Debrecenről, Szegedről, Pécsről, Kalocsáról és környékéről, Hódmezővásárhelyről, de Németországban is fotóztam már esküvőt.

– Ha jól csinálod, akkor egy idő után igen. Persze szerencse is kell hozzá. Sokan azért vágnak bele, mert a gyors meggazdagodás lehetőségét látják benne, hiszen ez egy fellendülő ágazat. Gondoljunk csak a különböző esküvői stílusokra… Az egyik kedvencem egy vintage Aliz Csodaországban stílusú esküvő volt, ahol tépett ruhát viselt a menyasszony, Converse cipőben jött az ifjú pár. Arról nem is beszélve, hogy ha a műfajban megtalálod magad, nagyon fárasztó, de rengeteg töltést is ad. Nekem a századik gyertyagyújtás pont ugyanolyan izgalmas, mint a legelső volt. A párom fogalmazta meg, hogy én nem csak esküvőfotós vagyok, hanem „esküvőhaver”, aki a menyasszony sminkelésétől a hajnali táncig ott van a párral, és amellett, hogy kattintgat, ha kell, megköti a vőlegény nyakkendőjét is. De rohantam már el esküvőről gyógyszertárba, mert a kismama-menyasszonynak megfájdult a feje. A napnak a kreatív fotózás az egyik fénypontja, amikor a szertartás után hármasban vagyunk, és kicsit elcsendesedünk. Amikor már férj és feleségként néz egymás szemébe a pár és csókolja meg egymást. Azok olyan pillanatok, amikben nagyon fel lehet töltődni. De imádom a másik végletet is, amikor a táncparkett közepén vagyok, és együtt bulizok a násznéppel, amit igyekszem a képekkel visszaadni, mert a fényképező természetesen ilyenkor is folyamatosan a kezemben van.

– Szerintem alapvetően kétféle fotós van ebben a műfajban. Az egyik, aki nem csak, hogy előre megkomponálja a képet, de munka közben rendezi is magát, az esküvőt és mindent beállít. A másik oldal, ami nekem szimpatikusabb, az úgynevezett dokumentarista fotográfia. Nem szólok bele az esküvőbe, de figyelek mindenre, ami történik, és lesem a meghatározó pillanatokat, amelyektől az esküvő különleges. Imádom a készülődéseket fotózni, amikor látom, hogy a lányból hogyan lesz menyasszony és a férfiből vőlegény, aztán ott van az a pillanat, amikor először megpillantja egymást a pár. Nyilván az első csók nagyon fontos, de szeretem az első csók utáni azonnali pillanatot elkapni, amikor még épphogy elválik a szájuk, és ott van az arcukon az az apró mosoly.

– Ez elkerülhetetlen, nyilván. Főleg, amikor a párommal együtt dolgozunk, gyakran összekacsintunk és konstatáljuk a legszebb pillanatokat, aztán láttam már olyat is, amiről biztosan tudom, hogy nem lesz része a saját esküvőmnek. Bár gyorsan hozzá kell tennem, hogy esetünkben még eljegyzés sem történt, viszont a műfajból fakadóan, amiben folyamatosan mozgok, elkerülhetetlen, hogy egy jó helyszínt, zenekart, vagy DJ-t ne raktározzak el fejben, ha majd a sajátomra kell keresgélni. A legtöbb esetben az esküvőt a menyasszony tervezi, a miénket szerintem én fogom.

– Van kedvenc képed? Kedvenc elcsípett fotópillanatod?
– Van, persze. Manapság amolyan kimondatlan elvárás a férfiak felé, hogy nagyon macsónak kell lenni, és pont ennek az ellenpontja két kedvenc fotóm ugyanazon vőlegényről, ami azonnal beugrik. Ezek a képek azon a bizonyos németországi esküvőn készültek, amit már említettem. Az egyiken ez a két méter magas, szikár, szakállas, kék szemű, acélos tekintetű srác, oldalán a gyönyörű menyasszonnyal a szertartás során odahajol az oda kerekesszékkel hozott nagymamájához. Ez a kép nagy kedvencem. A másik, amikor a boldogító igen után az örömkönnyekkel küzd ugyanez a vőlegény.

– Igen. Nemrég vettem meg a nyolcadik egy terabájtos vincsesztert. Anyukám mindig kérdi, hogy a régieket miért nem törlöm. De hát a papíralapú fotóalbumokat sem szokás kidobni! Ezek a képek részben az én történeteim is, hiszen ezek a képek az origói annak, ahonnan ez a beszélgetés is elindult, hogy hogyan lettem esküvőfotós. Emellett ezek a fotók segítenek visszatalálni magamhoz is, ahogyan a segédeim is, akiket vinni szoktam magammal esküvőkre, és eszméletlen jó képeket tudnak csinálni! Az ő pozitív értelemben vett naivitásuk segít újra és újra önmagamra találni.

– Mi a helyzet a színjátszással?
– Az most kicsit háttérbe szorult. Műtötték a páromat, és igyekeztem a lehető legtöbb időt mellette tölteni, már amit a munka engedett, és a színjátszás-rendezés volt, amit ezért hátrébb kellett sorolnom azon a bizonyos fontossági listán. Tavaly komoly átalakulások történtek a társulatban, a korábbi mag mellé összeállt ugyanis egy újabb csapat, akik a „Kalocsa” című darabot mutatták be, és most egy olyan darab feldolgozására készül a társulat, amiben az újonnan jött tagok és a régiek egyaránt színpadra állhatnak. Egy ekkora, sokszereplős darabot most túl nagy falat lenne megrendezni, így inkább csak a háttérmunkákban segédkezem. Hozzám az olyan darabok közelebb állnak talán, amelyek kevesebb karaktert vonultatnak fel. Az olyanokban jobban el tudok merülni, azokat inkább lehet boncolgatni. A „Nadrág” című komédiában színészként kerültem a társulatba, aztán a „Csak kétszer vagy fiatal” címűt már rendeztem. Ugyan kisebb szerepet vállaltam is benne, de ekkor ébredtem rá, hogy nekem leginkább a rendezés az, ami fekszik. Ezt a produkciót egyébként szeretnénk majd elvinni a székesfehérvári Pál István Országos Amatőr Színjátszó Találkozóra, amelyen a társulat korábban szép sikereket ért el az „Acélmagnóliák” feldolgozásával.  Sajnos egy teljesen új darab feldolgozása az életem e szakaszában most túl nagy vállalás lenne, de nem mondom, hogy nincsenek ötleteim.

Fotó: Panna