Az elvárások és az igények között óriási különbség van. Ha mélyebb lenne az önismeretünk, tisztában lennénk az igényeinkkel és meg mernénk fogalmazni azokat a társunknak vagy akár saját magunknak, rengeteg párkapcsolat működhetne sokkal jobban. A témáról Gönczi Dorka párkapcsolati és válási mediátorral beszélgettünk.

– Sokszor halljuk, hogy ne legyenek elvárásaink a párkapcsolatunkban. Mennyire helytálló ez a hozzáállás?
– Szerintem hazudik, aki azt mondja, hogy nincsenek elvárásai a másikkal szemben, a szocializációnk, a neveltetésünk ezekre épül. Ezeket az elvárásokat, amelyeket teljesen jó szándékkal a szüleinktől, ők pedig az ő szüleiktől kapták, akarva-akaratlanul hozzuk magunkkal a párkapcsolatunkba. Képtelenség teljesen tiszta lappal viszonyulni egy új kapcsolathoz, mivel az ember nem tud minimális elvárások nélkül is, de belekezdeni egy új  ismeretségbe. A nagyobb probléma azonban akkor szokott bekövetkezni (és nem véletlenül beszélek már most a problémáról), amikor ezeket az elvárásokat nem kommunikáljuk a másik fél felé időben.
– Mi a különbség az elvárások és az igények között?
– Ha az elvárásokat definiálják a felek egymásnak érzelmi alapú igény szintjén, akkor azok kevésbé tűnnek elvárásoknak. Ha az ember érzelmeket közvetít, akkor azzal a másik nem elvárásként fog szembesülni, hanem úgy éli meg, hogy az adott dolog a párjának fontos. A nők hajlamosak arra, hogy burkolt üzeneteket használjanak – hátha a férfi majd kibogozza azokat – , a férfiak sokkal jobban szeretik az egyeneseket. Ha egy párkapcsolat elején meg tudnák fogalmazni a felek egymásnak az egyéni igényeiket, sokkal kevesebb konfliktusra számíthatnának menet közben.
– Ez nagyon komoly önismeretet igényel, nem? A legtöbben még azzal sincsenek tisztában, hogy milyen igényeik vannak egy párkapcsolatban…
– Az egyik lényeges pontra tapintottál rá, amikor azt mondtad, hogy önismeret. Azt tapasztalom, hogy az embereket általában felkészítik a házasságra, de egy párkapcsolat szétmenetelére nem. Miért is kellene? Hiszen sok minden akkor kezdődik el. Mert az önismeret nem csak akkor fontos, amikor valakivel összekerülsz akármilyen szinten, hanem akkor is, amikor kenyértörésre kerül a sor. Mert ha nem képes valaki – az önismeret hiányából fakadóan – kommunikálni, hogy mi a baj, akkor az ilyen helyzeteket általában csak a sokadik párkapcsolati kudarc után fogja pozitívan kezelni vagy megélni. Sajnos az embereket általában nem tanítják meg – és most általánosságban beszélek – arra, hogy önmaguk igazából kicsodák és milyen lehetséges és valamennyire azért valós, realisztikus, s persze azért elérhető igények szerint tudnának élni a világban.
– Úgy gondolod, hogy ha valaki belekezd egy párkapcsolatba, akkor már az elején le kellene fektetnie, hogy mik az igényei?
– Nyilván nem direkt módon, mert attól mindenki menekül, hanem valahogy finoman. Ehhez szükséges érzelmi intelligencia is, és tudom, hogy mindez nem könnyen megy. Nem azért nehéz, mert az emberek nem képesek az érzelemvezérelt kommunikációra, hanem azért, mert félnek a kudarctól, attól, hogy ha olyat fogalmaznak meg, ami a másiknak nem tetszik, akkor benne van a pakliban, hogy az dobja őket. Rengeteg cikk szól arról, hogy a nők a szexualitással kapcsolatos igényeiket nem a párkapcsolat első évében kommunikálják a férfiak felé, hanem sokkal később. Pedig a férfinak nagyon nagy igénye lenne arra, hogy tudja, mi kell a nőnek, ahogy egy nőnek is joga és persze lehetősége van tudni, mi kell a férfinak. Számtalan olyan szituáció adódik, amikor sokkal, de sokkal később derül ki, hogy mennyi problémát meg lehetett volna oldani, ha a felek korábban beszélgettek volna róla. De nem tudunk beszélgetni. A párkapcsolat elején megéljük, hogy a heves indulatok, a hormonok, az érzéki vágyak és az elképzelt jövő – ami önmagában egy nagyon kemény kombináció, és ezt most jó értelemben mondom, mivel  inspirálja az embert – nem viseli el, hogy a hétköznapokba süllyedjünk bele, és az asztalnál beszélgessünk arról, hogy „neked mire van igényed?”, „nekem mire van igényem?”. Hanem ez valahogy kialakul. És a valahogy kialakul sajnos olyan, hogy majd valahogy megoldjuk. És a majd valahogy megoldjuk típusú problémák általában nem sülnek el jól. Vagy az egyik, vagy mindkét fél sérül.

– Az is elég gyakori, hogy az emberek nem fogalmazzák meg az igényeiket, gyűjtik a sérelmeiket és amikor besokallnak, akkor inkább kilépnek a kapcsolatból.
– Nagyon nehéz ott és abban a pillanatban egy igényt megfogalmazni, különösen, ha konfliktushelyzetről van szó. Ne is akkor fogalmazzuk meg az igényeinket, amikor baj van! Jó lenne már hamarabb jelezni. Viszont ha hónapokig, esetleg évekig hordozzuk magunkban ezt a bizonyos igényt – megfogalmazatlanul vagy csak saját magunkban megfogalmazva –, és későn tárjuk a párunk elé, akkor ő már nem fogja érteni, hogy miért nem korábban álltunk elő vele. Tudod, a kiskutyus orrát is lehetőleg abban a pillanatban kell belenyomni picit a pisibe, amit rossz helyre eresztett (mondjuk, a nappaliban a szőnyegre), amikor megtörtént, mert abból fog érteni, az vésőik be a későbbiekben, annak a következményeitől tart és egészen egyszerűen abból is tanul.
– Mi van akkor, ha valaki megfogalmazza az igényeit, nem történik változás, ezt többször is jelzi a párjának, majd átmeneti javulás után minden folytatódik a régi kerékvágásban?
– Ez egy típusos jelenség. Férfiak és nők is jelzik általában egy idő után, hogy valami másra is szükségük lenne. Erre szokták azt mondani, hogy van üzenet, ami nem megy át; van üzenet, ami átmegy, de megragad, vagyis szó szerint átmegy a fogadó félen; és van üzenet, amely úgy van megfogalmazva, hogy megoldást is tud szülni, és megérti a másik fél, hogy mi az, amit a társa, barátja igényelne. Az, hogy megfogalmazódik egy igény, az már egy hiányérzetnek a következménye. Például egy nőnek igénye támad arra, hogy hetente egyszer a párjával tartsanak én-időt, amikor kettesben egy külső helyszínen ki tudnak szabadulni a hétköznapokból. Sokszor az igény ellenállásba ütközik, mert rosszul vagy rossz pillanatban, sőt, akár rossz nyelven van megfogalmazva. Ilyenkor a következmény, a hiány abba torkollik, hogy csalódott marad a nő, hiszen úgy érzi, hogy hát jó, a férje meghallgatta, de két nap múlva visszaestek ugyanarra a lépcsőfokra, és kezdődik minden elölről. Sok oka lehet annak, hogy egy pár eljut ide. Egész egyszerűen elfárad a kapcsolat, megunják vagy már nem inspirálják egymást, nincsen közös céljuk, hobbijuk. Ilyenkor van rá lehetőség, hogy megjelenjen a harmadik. A lelkiismeret-furdalás gyakran átmenetileg előre dobja egy kicsit a kapcsolatot. Az a fél, akinél bekerült a harmadik, a lelkiismeret-furdalásától vezérelve próbálja átmenetileg rendbe rakni a kapcsolatát, amely – én hiszem, vallom, hogy előbb-utóbb minden kiderül – nem fog működni.
– Úgy gondolod, ha egy harmadik fél bekerül a kapcsolatba, azt már nem lehet megmenteni?
– Attól függ, hogyan került be a harmadik. Ezer és ezer oka lehet. Inkább azt mondom, hogy ha a két fél őszintén szeretné megtartani egymást és a kapcsolatot, akkor hajlandóak elengedni a harmadikat, hajlandóak megbocsátani egymásnak és hajlandóak újrakezdeni, új alapokra helyezni, vagy legalábbis részben új alapokra helyezni a kapcsolatukat. Természetesen olyan is van – és ez értelmi, érzelmi intelligencia és sok egyéb függvénye –, hogy azért nem akar valaki elveszíteni valakit, mert nem akar egyedül maradni. Az egyedül maradástól való félelem abszolút jellemző korunkra. Sokszor maradnak együtt párok olyankor is, amikor már mindenki tudja, hogy nincs közös jövőjük. De olyan is előfordul, hogy valaki a házasságot arra használja – és szándékosan mondom a használom kifejezést és nem is nevezném ezt házasságnak, hanem inkább gazdasági közösségnek vagy együttműködésnek -, hogy könnyebben hozzáférjen az anyagi javakhoz. És ezt nem is rejti véka alá.
– Meg lehet tanítani az embereket arra, hogy tudjanak beszélgetni párkapcsolati kérdésekről?
– Manapság a magyar viszonyokban, illetve tágabban az európai családi, párkapcsolati trendekben azt látom, hogy miközben erősen hat a bulvárosodás, tömegével jelennek meg a „hogyan keltsd fel a párod figyelmét”, „nyolc jel arra, hogy a párod megcsal”, „a jól működő párkapcsolat titkai” és hasonló jellegű írások, eközben mind jobban teret hódít a keleti filozófia. Egyre többen felismerik, hogy minél jobban megismerik önmagunkat, annál jobban meg fogják érteni a párjukat, közben pedig saját magukat is. Az emberek napról napra, óráról órára más-más tanfolyamokon szeretnének részt venni. Miközben számtalan kurzust, önismereti vagy életmódtábort csinálnak végig, sok esetben nem látják, hogy a változás csak átmeneti. Sokakkal találkoztam, akik két-három napnyi eufória után úgy érezték, mintha kihúzták volna a szőnyeget a lábuk alól. Nincs az a puhaság, amire eshetnek – mondjuk egy sikertelen randevú után. A kérdésedre visszatérve: a kollégámmal, Varga Zsolttal, akivel párban dolgozunk a mediációk során, és aki az én férfi oldalamat erősíti, azt vettük észre az ügyfélkörünkben az utóbbi mintegy öt évben, hogy az emberek nagyon nyitottak a beszélgetésre, de türelmetlenek a jó beszélgetéshez. Gyorsan akarnak látványos változást, miközben mondjuk húsz év eltelt addig, amíg egyáltalán a beszélgetésig eljutottak.
– Az instant megoldások korát éljük…
– Az emberek nagyon igénylik, hogy meghallgassák őket. A mai ügyfelem is azt mondta, hogy hét éve vannak együtt a feleségével, és soha nem találtak olyan fórumot, ahol őket kettejüket valaki meghallgatta volna. Ahhoz, hogy meghallják egymást, szükségük volt egy külső hallgatóra. Nem várták tőlem, hogy megmondjam, mit csináljanak, hanem csak azt, hogy beszélgessünk. És amikor a harmadik óra végére értünk, azt mondta a feleség, hogy most vannak azon a ponton, amit még soha nem éltek meg kapcsolati szinten. Tehát egyre erősebb az igény, hogy hallgattassék meg mindkét fél, pártatlanul. Ezért örülök annak, hogy a mediáció, amivel immár közel tíz éve foglalkozom, foglalkozunk Zsolttal, egyre népszerűbb hazánkban is.