Hivatalosan ezeket a sorokat június harmadik (kivételesen fullasztó és meleg) vasárnapján vetem monitorra, mobilra, tabletre vagy bármire, amin éppen olvasod, mert úgy éreztem, hogy most van róla mondanivalóm.
Én is azt tanultam, és a lányomnak is igyekszem megtanítani, hogy olyanról ne formáljunk előre véleményt, amit nem ismerünk. (Mennyivel szebb hely lenne ez a világ, ha ezt sok felnőtt is megfogadná!) Ismerős? „Tudom, hogy nem túl szép az a spenót, de kóstold meg, és ha nem ízlik, nem kell megenni. De amíg nem kóstoltad, ne mondd, hogy nem szereted!” A spenótot nyilván minden egyes olvasó be tudná egy saját emlékből előásott étel nevével helyettesíteni, nemde?
Az apák napja talán ma is egyike azoknak a „divatos” ünnepeknek, amire a jó magyar fotelkuruc a Facebookon odakommenteli, hogy „ez is csak egy kereskedők által felhájpolt, mondvacsinált ünnep, mint a Valentin-nap”. Nyilván, aki ezt állítja, annak jó eséllyel fogalma sincs ennek az eseménynek az eredetéről, ahogy néhány perccel ezelőttig nekem sem volt. Az apák napja Amerikában, Sonora Smart Dodd kezdeményezésére született, akit polgárháborús veterán apja, William Jackson Smart egyedülálló szülőként nevelt, öt fiútestvérével együtt. Sonora az anyák napja nyomán indítványozta, hogy jusson egy nap az édesapáknak is, így 1910 júniusának harmadik vasárnapján megtartották az első apák napját, az ünnepet pedig hivatalosan 1972-ben ismerte el Richard Nixon elnök. Ami kisebb zavart okozhat a fejekben – és engem is megkavart, amikor a katolikus óvodába járó gyermekem hazatért egy apák napi műsorra invitáló meghívóval –, hogy a katolikus egyház hagyományosan március 19-én, Szent József napján tartja ezt a legtöbb országban világi ünnepként számon tartott napot.
Miután itthon is bekerült az apanap a köztudatba, az idővonalamat görgetve egymást érték az „Ilyen egy remek apa”, „Egy kivételes apa-lánya kapcsolat”, „Öt pont, amiben egyedülálló apám megváltoztatta az életemet” című, vagy ezekhez igen hasonló felütésű cikkek. Ekkor beugrott nagy kedvencem, Madonna egyik nemrég elejtett, és azóta szalagcímeken idézett mondata: az Instagram arra van tervezve, hogy rosszul érezd magad miatta. Ezt arra értette, hogy a sok csodás-pompás-filteres-tökéletes világban élő felhasználó (szándékosan nem írom, hogy influenszer) mindennapjaihoz képest az átlagemberi lét szürkének, sótlannak és még akar üresnek is tűnhet a saját instaalbumunkat pörgetve.
Amikor ez a párhuzam a másodperc töredéke alatt átfutott az agyamon az apás cikkek sűrűjében, a laptopom mellett pihenő, Szél Dávid-féle „Apapara” című könyvre pillantva rájöttem, hogy nekem nem is lehetett volna boldogabb és teljesebb az apák napjám!
Bár egy vasárnap délelőtti „bréking” munkába szólított, a feleségemtől és a kislányomtól elválva, a pici huncut mosollyal kiáltotta utánam: „Találkozunk a mamánál!” (Nálunk vasárnapi hagyomány az ebéd és a délutáni családi együttlét.) Láttam abban a szempillantásban, hogy anyával biztosan megállapodtak: meglepnek majd valamivel, amikor leteszem a „kényszerszolgálatot”, és őt már most teljesen felvillanyozta ennek a gondolata.
Dél helyett egy óra körül estem be édesanyámhoz, a hirtelen jött feladatból épp kikecmeregve, átszellemülve a családi napra, amikor lányom fülig érő szájjal köszöntött, és a háta mögött gondosan rejtegetett csörgő, masnival átkötött ajándékzacskót nyújtott át, „boldog apák napját” felkiáltással. Egy nagy csomag pisztácia volt benne, amely egyike a kevés igen kedvelt ropogtatnivalómnak. Miután megköszöntem a világ abban a pillanatban legjobb ajándékát, megjegyezte, hogy „van ám még meglepetés kint a hűtőben”, „amiről megbeszéltük, hogy nem mondjuk el, ugye?” – szúrta közbe a nagyi, majd egy újabb fülig érő mosoly kíséretében a lányom hozzátette „és azt sem mondjuk el, hogy dobozban van”. A családi ebéd végén a rekkenő hőségben átmeneti enyhülést hozó meglepi-jégkrém régen nem esett olyan jól, mint akkor, hiszen „nem is számítottam rá”. Aztán délután hagytuk, hogy a melegben elpilledjünk egy picit, majd együtt labdáztuk egy jót a nagyi udvarán, és egyetlen pillanatig sem gondolkodtam rajta, „vajon jó apja vagyok-e a kislányomnak”, vagy „van-e öt szuperképességem, amivel megváltoztatom az életét”, esetleg „kivételesen jó-e vele a kapcsolatom”. Egyszerűen csak imádtam a közösen töltött idő minden percét – ez volt az én apák napi kis csodám.
Fotó: Panna
