Egy kisebb közösség életében – esetünkben legyen ez most Kalocsa városa – vannak emblematikus emberek. Olyan személyek, akik nem szerepelnek minden nap a helyi médiában, mégis sokan ismerik, szeretik őket, és érzik közelinek magukhoz. Véleményem szerint Kovács Zsuzsa és férje, Péjó Zoltán pont ilyen. Zsuzsa keze alatt diákok százai készültek már fel sikeresen az angol nyelvvizsgára, de számtalanszor láthattuk őt népes turistacsoportot kalauzolni a városban, vagy éppen a vizsgáztatói székben ülni szemben a gyermekünkkel egy nyelvvizsgán. De láthattuk már színpadon is meghajolni a Kalocsai Thália Társulat egy-egy előadása végén, amelynek ugyancsak oszlopos tagja. De vajon milyen ember ő? Hogyan éli a mindennapjait és sok-sok kemény erőpróba után hogy érzi, hol tart most az élete? Többek között erről beszélgettünk vele.
– Sietve érkeztél az interjúra, és ahogy lehuppantál, azonnal látszott, hogy egy másodperc alatt átkapcsoltál az „itt vagyok” módba. Jellemző a mindennapjaidra ez a szaladás?
– Őszintén szólva végtelenül tisztelem és irigylem azokat az embereket, akik másodpercre be tudják osztani az életüket, nekem ez nem az erősségem. Igyekszem a legrövidebb időbe a legtöbb mindent bezsúfolni, ami talán abból is fakad, hogy szabadúszóként a magam főnöke vagyok. Próbálok mindenhová odaérni, hiszen, mint sok más nőnek, több pálcán forog tányér, és mindig ahhoz a tányérhoz szaladok, amelyik éppen le akar esni. Ezt az érzést nyilván pontosan ismeri az, aki – hozzám hasonlóan – dolgozik, anyuka, feleség.
– De azért előfordul, hogy egyik-másik tányér néha leesik?
– Persze, megesik. Annak ellenére, hogy maximalista vagyok, igyekszem nem sokat rágódni megváltoztathatatlan dolgokon. Az energiapazarlás! Nyilván előfordul, hogy kések, hibázok, de ezt belátni vagy bocsánatot kérni, illetve megbocsátani magamnak vagy másoknak nem szégyen. Mi több, nagyon felszabadító! Az életfilozófiám része, hogy nem adok olyat, amit nem szeretnék visszakapni és hiszek abban, hogy minden tettünk visszahat önmagunkra.
– Ez a fajta életfelfogás mindig áthatotta a mindennapjaidat, vagy inkább a korral járó fejlődés gyümölcse? Azért is kérdezem, mert elég perfekcionista ember vagy, aki mindig a legjobbra törekszik, és az olyanok nehezebben viselik, ha a dolgok másképp alakulnak.
– Ez így van, de az életem egyik leckéje a sok közül az, hogy a túlzott maximalizmussal járó merevséget el tudjam engedni, és el tudjam fogadni, ha más hibázik, vagy én hibázom. A másik lecke, hogy sokszor van újratervezés, és nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy én azt kigondolom. Sokszor utólag döbbentem rá, hogy mi miért vett olyan kanyart az életemben, amire nem számítottam, vagy más mederbe tereltem volna… ha van ráhatásom.
– Az a fajta ember vagy, aki évek távlatából is kiértékel és újragondol dolgokat?
– Igen, és mindenkinek szívből ajánlom, hogy vezessen naplót! Én ezt angolul teszem, hogy trenírozzam magam, meg kihívás is más nyelven írni, ugyanis rákényszerít a fejlődésre és arra, hogy az angol nyelv ne csak egy munkaeszköz, hanem kommunikációs önkifejezési mód legyen számomra, akárcsak a magyar. Az angol sajátja ugyanakkor, hogy nem bonyolítja túl a dolgokat, ezért kénytelen vagyok kikristályosítani a gondolataimat és egyszerűen megfogalmazni azokat. Mi magyarok hajlamosak vagyunk bő lére ereszteni és agyonbonyolítani a mondandónkat. Amikor valamit megfogalmazok angolul, kénytelen vagyok a csapongó gondolataimat rendezni. A mai napig megvan mindegyik naplóm az első kis kék füzettől kezdve, amibe középiskolásként írtam először. Nem minden nap csapom fel őket. Volt, hogy évek maradtak ki, de a fontosabb eseményekről, érzésekről születnek jegyzetek, annál is inkább, mert ilyenkor némiképp kívülállóként értékelem a történéseket, melyek visszaolvasva aztán egészen más megvilágításba kerülnek, mint amikor az adott élethelyzetben papírra vetettem őket. Ezért mindenkinek merem javasolni a napolóírást, főképpen azoknak, akik nem meditálnak. Nekik ez egyfajta meditáció, befelé fordulás is lehet. Az is nagy előnye, hogy kirajzolódik benne egy vezérvonal, ami segít tisztán látni, miért történnek velünk a dolgok úgy, ahogy. Tudom, hogy közhely, de én tényleg hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül, minden egy tanulási folyamatnak a része.
– De akkor mi a helyzet a rossz dolgokkal?
– Nincsenek kategorikusan rossz dolgok!
– Haláleset, betegség vagy kudarcélmény – ezek nem rossz dolgok?
– Inkább azt mondanám, hogy ezek olyan történések, amelyek rossz érzést keltenek bennünk. Azzal, hogy mindig jó és rossz szerint minősítünk, beleragadunk egy érzésbe. Mondok egy példát a saját életemből! Amikor először készültem az egyetemi felvételimre, éjt nappallá téve tanultam, rengeteget dolgoztam a sikerért, de néhány ponttal lemaradtam. Akkor ezt hatalmas tragédiának éltem meg, és itthon maradtam, dolgoztam, meg persze készültem a következő felvételire, de édesanyám addigra már nagyon rossz állapotban volt. Mint utóbb kiderült, ez volt az ő utolsó éve, 42 évesen vitte el egy súlyos betegség. Azáltal, hogy itthon maradtam, mellette tudtam lenni az utolsó heteiben, hónapjaiban, minden nap meg tudtam látogatni. Aztán amikor másodszor mentem felvételizni, sokkal kevesebb felkészüléssel, lelkileg sokkal rosszabb állapotban, csodák csodájára felvettek. Ez egy lecke volt arra nézve, hogy ha eljön valaminek az ideje, az meg fog történni, akkor is, ha minden érv ellene szól. Édesanyám ezt még pont megvárta… nagy álma volt, hogy bekerüljek az egyetemre. Szóval ezért nem érdemes adott helyzeteket minősíteni, mert nem tudhatod, hogy az élet mikor igazolja vissza, hogy okkal történt.
– Az alapvetően pozitív világlátásodat otthonról hozod?
– Nem annyira otthonról, inkább az életből. Engem fiatalon embert próbáló tragédiák értek. Édesanyámat 19 évesen veszítettem el, egy hónappal a sikeres egyetemi felvételi után, amikor pedig az államvizsgámra készültem, akkor a nagymamám hagyott itt minket, ugyanolyan hosszan tartó, elhúzódó, súlyos betegség után. De túl azon, hogy ezek a fájdalmak iszonyatosan próbára tettek, sokat tanultam belőlük. Egy apró történet! Húsvét volt, anyukám az utolsó hónapjaiban Pesten volt kórházban, amikor már erős fájdalomcsillapítókra volt szüksége a betegsége utolsó stádiumában. Pont egy olyan délelőttöt fogtam ki, amikor felmentem meglátogatni, éppen jobban volt. Vittem neki sonkát, kalácsot, főtt tojást, megterítettem az ágyán, beszélgettünk, nevetgéltünk, és egy nagyobb kacaj után rám nézett, és azt mondta, „Kislányom, én még életemben nem voltam ilyen boldog!”. És amikor benne élsz évekig egy tragédiában, azzal kelsz, hogy betegség, elmúlás, rák, temetés, elveszítés, vajon mennyi időnk van még együtt, olyankor sokkal érzékenyebbé válsz az ilyen idilli pillanatokra, és felerősödnek a kontrasztok.
– A belőled áradó higgadtság és sztoikus átgondoltság mennyire hatja át a mindennapjaidat, hiszen kamaszkorba lépő gyerekek anyukája vagy?
– Ó, az egy másik terület, az egy kőkemény kiképzés! Az ember gyerekeinek nevelése sokkal keményebb kiképzőpálya, mint a körülötted lévő felnőttek. Rengeteget tanítanak, ami az adott helyzetben nem biztos, hogy mindig átlátható, de így van. Nálunk nehezített volt a pálya, mert az ikreink hallási rendellenességgel születtek, tehát nálunk minden ötször annyi ideig tartott, mire eljutottak egy egészséges gyermek szintjére, hiszen két és féléves korukig nem hallottak. Akkor kaptak egy úgynevezett cochleáris implantátumot, amivel mostanra tanultak meg úgy hallani, mint az átlagos emberek. Velük hároméves korukban indultunk a „háp-háp, vau-vautól”, és innen kellett behozniuk azt a lemaradást, amit a sors rájuk mért. Az ebből fakadó szülői aggodalmak sorát csak végtelen türelemmel lehetett átvészelni. Ennek a legnagyobb üzenete az volt, hogy ki kell várni, hogy beérjenek az erőfeszítések.
– Hogyan élted meg ezt az időszakot? Tudtad tartani magad ehhez a meggyőződéses higgadtsághoz, vagy azért igenis voltak „kiborulások”?
– Az, hogy ezeket a dolgokat ilyen szépen elmondom, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezt mindig ilyen szépen tudom kivitelezni is. Nyilván nekem is vannak rosszabb és jobb napjaim, ezek a történések pedig kimondottan megviseltek. Nagyon nehezen dolgoztam fel, hogy ilyen megpróbáltatást osztott ránk az élet, de attól a ponttól, amikor felállították a gyerekek diagnózisát és tudtuk, hogy mi a probléma, beleástam magam a szakirodalomba, és csak azzal foglalkoztam, hogy mi a megoldás és a kiút. A „miért pont én”, és az önsajnálat, amin nem tagadom, én is átestem, egy elkerülhetetlen fázis volt, de ebbe nem szabad beleragadni! Miután láttam, hogy szép eredménnyel kecsegtető eljárások vannak, arra fókuszáltam, hogy a cél érdekében ezt az utat most végig kell járni. Másrészt viszont – óriási szerencsémre – a Jóisten olyan társat adott nekem, aki nagy-nagy bónusz a számomra. Ha ő nem lenne olyan amilyen, akkor most nem tudnék ilyen – viszonylag – nyugodtan és kiegyensúlyozottan beszélni a múltról. Abban, hogy ezeken a dolgokon keresztül tudtam jönni, az ő nyugalmának, hitének, lelki szilárdságának hatalmas szerepe volt. Én voltam az aggódósabb. Őt is nagyon megviselte, de nem mutatta annyira. Nekem ő olyan, mint egy bástya. Az, hogy láttam a nyugodtságát, hogy csak a megoldásra koncentrált, nagy könnyebbséget jelentett nekem is. A sors jellemzően kiegyenlítve osztja a jó és a rossz lapokat, az viszont már rajtunk múlik, hogyan tudjuk az egyiket a másikkal kompenzálni.
– Amikor a munkádról beszélsz, akkor tanárként, idegenvezetőként, fordítóként vagy vizsgáztatóként gondolsz elsősorban magadra?
– Ezekre mind, egy csomagban. Olyan szerencsém van, hogy a nyelvválasztásból fakadóan többféle tevékenység közül válogathatok attól függően, hogy mire van igény, vagy mihez van kedvem, viszont egymást kiegészítve ezek egységet is képeznek. Dolgozom nyelvvizsgára felkészítő tanárként, ami a kamerának az egyik oldala. Aztán a másik oldal a vizsgáztatás, ahol is adott egy kritériumrendszer, szubjektív benyomásoktól mentesen kell megítélnem a vizsgázó nyelvtudásának aktuális szintjét. Ezzel együtt ilyenkor ott van a fejemben az is, hogy ezt a tanulót is felkészítette egy tanár, aki most biztosan otthon ül és tövig rágja érte a körmét.
– Dobott olyat az élet, hogy valamilyen váratlan fordulat, újratervezés miatt úgy alakult, hogy a tanítványodat kellett vizsgáztatnod?
– Nem, mert mindig előre megkapjuk a vizsgázók névsorát, amivel együtt alá is kell írnunk egy nyilatkozatot, hogy nincsen közöttük aktuális tanítványom, sőt rokonom, vagy személyes ismerősöm sem. Ha ilyen helyzet állna elő, akkor ezt jeleznem kell, és – amennyiben van másik bizottság – átteszik oda a vizsgázót. Én ezt a megoldást jónak is tartom, hiszen ez így korrekt és tiszta. Arról nem is beszélve, hogy ha átengeded a tanítványod, ott a támadási felület, hogy elfogult vagy, ha viszont megbuktatod, azzal a saját munkádat is alkalmatlannak minősíted, nem?
– De, ez teljesen logikus! Gondolom, felkészítőként együtt izgulsz, örülsz és sírsz a tanítványaiddal a sikeres és a sikertelen vizsgák után is.
– Igen, annál is inkább, mivel magántanárként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az iskolai pedagógusoknál sokkal bensőségesebb kapcsolatot ápolhatok a diákjaimmal. Kiscsoportokat is tanítok, de zömmel egyesével járnak hozzám, így sokat beszélgetünk. Kommunikáció-párti vagyok, ami azt jelenti, hogy velem bármiről lehet beszélgetni, de csak angolul. Előfordul, hogy úgy telik el egy óra, hogy ki sem nyitjuk a tankönyvet, viszont mégis sikeresnek értékelhetem azt, mert végig angolul beszélgettünk. Így a nyelv nem pusztán egy megtanulandó kötelező rossz, hanem a diák önkifejezésének az eszköze lett.
– Sokfajta szerepről beszéltünk már, amiben helyt kell állnod anyaként, feleségként vagy tanárként, de arról még nem esett szó, aminek szintén jut egy kis szelet az életedben, holott elég régről gyökerezik, ha jól tudom.
– A szereplési vágy már egészen fiatalon bennem volt. Kívülről fújtam a meselemezeinket, így, ha az óvó nénik lazítani akartak, ráültettek egy székre és meséltem az ovistársaknak. Később szerettem verset is mondani. Varázslatos érzés, amikor azt látod, hogy egy csomó szempár feléd fordul, és látod, hogy tudsz hatni az emberekre. Középiskolás koromban az állami zeneiskolában konferáltam koncerteket, aztán az egyetemen is folytatódott a dolog, amikor bekerültem a Szegedi Tudományegyetem angol tanszékének a színjátszó körébe. Ami a legmélyebb nyomot hagyta bennem, az „Acélmagnóliák” darabunk volt, amit anno angolul adtunk elő. Amikor hazakerültem, az egyik tanítványomtól hallottam róla, hogy Kalocsán is van egy városi amatőr színjátszó kör. Elmentem az egyik próbájukra és ott is ragadtam.
– Ez volt az akkori Honvéd Kulturális Egyesület Klubszínpada, ugye?
– Így van, ez még a Fekete Pisti-féle színjátszó kör volt. Ő profi színészként nagy szakértelemmel rendezett bennünket és sok-sok pozitív élményt kaptam ettől az időszaktól. Aztán jöttek a gyerekek és egy pár évre ez a dolog alvó állapotba került, viszont nagy álmom volt, hogy az „Acélmagnóliákat” bemutassuk Kalocsán is magyarul. Ezt meg is említettem a Kalocsai Thália Társulat vezetőjének, Bneu Lászlónak, aki aztán megszervezte a színészgárdát, és az ő lelkesedése hajtotta, hogy összeálljon a társulat, akkor még főképp lányokból. Az „Acélmagnóliák” sikerén felbuzdulva viszonylag könnyen sikerült férfitagokkal is bővíteni a csapatot, hiszen a soron következő bemutatónkra, „A nadrág”-ra már rájuk is szükség volt, ahogyan a most futó „Csak kétszer vagy fiatalban” is. Nagyon jó ez a kis társaság! Sikerült olyan csapatot összekovácsolni, akikkel élmény együtt játszani.
– Hogyan fér bele ennyi minden az életedbe és főképp az anyaságba? Azt mondják, hogy a kisgyermekek minden pillanatot a szülőkkel töltenének, aztán ahogy cseperednek, ez a dolog megfordul, és a szülők kezdik azt érezni, hogy „bár több időt töltene velem…”
– Nálunk ők még azért tizenkét évesen nem járkálnak el otthonról, így sokat vagyunk együtt. Nyilván próbálok odafigyelni rájuk és számon kérem őket, de nem akarok bizonyos dolgokat helyettük megcsinálni. Én nem írok házi feladatot helyettük, és nem fogok iskolai terheket sem átvenni tőlük, hiszen, ha minden feladatot kiveszünk a kezükből, akkor nem hagyjuk fejlődni őket. Persze kell az odafigyelés, hogy kikérdezd a leckét, segíts, ha szükség van rád, de mindent nem vállalhatsz át. Meg kell tanulniuk, hogy mit jelent a felelősségvállalás, amire a férjemmel együtt próbálunk jó példát mutatni. Azt látják, hogy mi is mindent maximális erőbedobással csinálunk. Ahogy korábban mondtam viszont, az ő fejlődésük egyedi vonalon történt, ezért több időt kell adni nekik.
– Hol látod magad ebben a pillanatban azon az úton, amin lépdelsz?
– Valószínűleg én az élet nagyobb próbatételeit a tízes és húszas éveimben kaptam. Ehhez képest most, minden problémánkkal együtt is úgy érzem, hogy nagyon a tenyerén hordoz a sors. A hivatásomnak élhetek, ami rengeteg energiát ad, ahogy a szabadság is, hogy önmagam főnöke lehetek. Ez is hatalmas kiváltság! Úgy érzem, hogy most vagyok a csúcson, és ha életem mérlegét nézem, az egyik serpenyő roskadásig van minden jóval, amihez képest elenyészőek a másikban lévő problémák. Szintén mondtam már, hogy igyekszem azt adni, amit vissza is szeretnék kapni az élettől, és úgy tűnik, hogy ez működik. Kedves, segítőkész, jó emberek vesznek körül, ami engem is pozitívvá tesz. A jóért sokszorosan visszajön a jó, míg ahogyan Gandhi mondta, „a szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul”.
Fotó: Kesztyűs Attila
