A „pávásokkal”, ahogy a mai napig sokan emlegetik vagy bemutatják őket, az a fura helyzet állt elő, hogy hosszas időpontegyeztetés-sorozat után egyetlen alkalmas napot találtunk ezen interjú elkészítésére, a harmadik házassági évfordulójuk napját. Igyekeztünk sokat nem rabolni abból a kis időből, ami mint kiderült, egymásra jut a néptánctanító pár mozgalmas életében, hogy jusson az ünneplésre is kettesben a napból. Erika és Zoli több mint két évtizede egy pár a táncban és a magánéletben – beszélgetésünk pedig honnan indulhatott volna, mint a „Micsoda őrület volt körülöttetek 2016 decemberében, amikor az egész térség a Dusnoki Aprókért és értetek szurkolt a Fölszállott a páva döntőjében!” felütéstől.

Impulzív: Honnan kezdődhetne egy beszélgetés veletek, mint a Duna TV tehetségkutatóján elért
parádés eredményetek és az odáig vezető út áttekintésével? Ti hogyan emlékeztek erre az időszakra?
Zoli: A falu lakosságát nagyon összerántotta, sőt még az onnan elszármazottakat is. Az idősektől a fiatalokig olyan embereket is összehozott, akik nincsenek is kapcsolatban a népi kultúrával vagy a néptánccal, ami nagyon jó érzés volt.
Erika: Mi ezeket főleg utólag érzékeltük. Akkor, amikor versenyben voltunk, és belülről néztük az eseményeket, ebből keveset láttunk. Mesélték nekünk, hogy hatalmas hangulat volt Dusnokon, ahol is péntek esténként összejött a falu apraja-nagyja, együtt szurkoltak, és kivetítőn nézték a műsort. A mai napig, ha visszanézzük ezeket, a hideg ráz minket, és könnyek szöknek a szemünkbe.
Impulzív: A tévében látott Dusnoki Aprók csapata a mai napig együtt van?
Erika: Igen!
Impulzív: Egy ilyen csoport meddig tud együtt maradni, ha arra gondolunk, hogy ahogy nőnek a gyerekek, idővel az élet más-más utak felé sodorja őket?
Erika: Ez attól függ, hogy hová mennek tovább tanulni. A mostani Dusnoki Ifjúsági Együttesben és az érsekcsanádi csoportunkban van sok 24-25 éves fiatal. Attól függ, hogy járnak-e a próbákra, hogyan tudnak hazajönni az egyetemről. Ameddig csak tudnak, általában jönnek, hál’ Istennek!
Impulzív: Számotokra szakmai szempontból mit jelentett a Fölszállott a páván elért siker?
Erika: Ez egy más világ, ez tévéműsor. Ez nem olyan, mint amikor versenyezni járunk, bár a versenyeken is jellemzően szakmai zsűri előtt lépünk fel. Nem mondom azt, hogy showműsort vártak tőlünk, hiszen pontosan azért kaptunk elismerést, mert nem álltunk be a sorba, maradtunk a gyerekjátékoknál és azt igyekeztünk képviselni, amik mi vagyunk. De természetesen másképp kell a műsorhoz nyúlni ilyenkor. Az sem igaz, hogy a szakma korábban nem ismert bennünket, hiszen a Páva utáni évben kaptuk meg az Örökség alkotói díjat és más elismeréseket, de az tény, hogy Floridától kezdve Texason át Ausztráliáig mindenhonnan küldtek ránk SMS-eket, vagyis mondhatjuk, hogy világszerte ekkor ismertek meg szélesebb körben bennünket.
Impulzív: Ez jóleső visszajelzés lehetett, hogy bár a szakma elismert benneteket, de ezúttal olyan megerősítéseket kaptatok, hogy amit képviseltek, annak abszolút van létjogosultsága, ugye?
Erika: Ez abszolút motiváció a tanárnak is. Bár a versenyeredményeken kapott elismerő szavak vagy a táncpróbák hangulata mind-mind viszi előre az embert, de amikor ilyen intenzív támogatás árad felé, az mindenképpen pluszt ad. A mai napig van, aki úgy mutat be bennünket, hogy „ők Tóth-Mihó Erika és Tóth Zoltán, tudjátok, a pávások!”
Impulzív: Ez jó? Úgy értem, hogy ennek ti örültök, vagy azért a háttérben ott van az is, hogy ti azért a Páva előtt is, az alatt is és azóta is nagyon aktívan tevékenykedtek tánctanárként?
ZOLI: Persze jó, de igazából bennünket nem az mozgat, hogy minél többen megismerjék a nevünket vagy tudják, hogy kik vagyunk. Ellenben, hogy a gyerekeink dolgozzanak a próbákon, mert a munka az, ami előre visz! Ezt a műfajt csak teljes szívvel-lélekkel lehet csinálni!
Impulzív: Mi motiválja a néptánctanárt?
ZOLI: Talán mindenekelőtt az, hogy minél több gyermeket megismertessünk ezzel a műfajjal.


Impulzív: Miért volt ez fontos régen és miért fontos napjainkban is?
ZOLI: Régen azért, mert az volt maga az élet. Ma pedig talán még fontosabb, hogy a gyerekek megismerjék a népi kultúrát! Gyökerek nélkül nem lehet élni!
ERIKA: Akinek nincsen múltja, annak nem lesz jövője! Ezért szoktam mondani, hogy irigyelhetjük a szerbeket vagy a horvátokat, hiszen ott nem csak az ismeri a saját tánchagyományait, aki néptáncoktatásra jár, hanem mindenki. Gondolj csak a foci VB-re! Mit csináltak az emberek örömükben? Együtt táncoltak az utcán!
ZOLI: Ők ismerik és megélik a táncaikat. Tény, hogy a magyar néptánc nehezebb, hiszen az ő táncaik többségében körtáncok, viszonylag egyszerűbb motívumkincsből állnak, abból adott zenei stílusra táncolnak, ami viszonylag könnyebben tanulható. A magyar néptáncok tánctípusainak és tájegységeinek az elsajátítása sok év munkájának az eredménye.
ERIKA: Sok a páros táncunk, egy táncházban pedig improvizálni kell, és mi erre is szeretnénk megtanítani a gyerekeinket, nem csak arra, hogy színpadon elő tudjanak adni egy koreográfiát. Nagyon jó érzés, amikor a dusnoki sportbálról a fülünkbe jut, hogy a táncra járó fiatalok a bálon is gyönyörűen táncoltak.
Impulzív: A munkámból is adódóan, de az utóbbi években félig-meddig közelről, külsősként szemlélve ezt a világot, azt látom, hogy aki komolyabb kapcsolatba kerül mindazzal, amiről beszéltek, azt beszippantja…
ZOLI: Ez a dolognak a lényege! Olyan energiákat szabadít fel a tánc, amelyek szerintem az emberben genetikailag kódolva vannak. A néptánc kiállt politikai rendszereket, támogatási nehézségeket, különféle kulturpolitikai elképzeléseket, és megy a maga útján ma is megtalálva a helyét a mindenkori világban. Mindemellett hatalmas vonzerővel bír! A néptáncmozgalomra úgy tekinthetünk, mint egy nagy családra, amiben különböző műhelyek vannak a kistelepülési hagyományőrző csapattól kezdve a kárpát-medencei tánchagyományokat őrzőkön át a néptáncon nyugvó táncszínházi műfajt képviselőkig. Ezek mind-mind egy tőről fakadnak, nekünk ez a nemzeti kincsünk! Ezt a nagy családot össze kell tartani, hiszen meglátásunk szerint olyan emberek dolgoznak ezekben a műhelyekben, akik időt és energiát, anyagi ráfordítást nem kímélve tesznek azért, hogy a gyermekekben elültetődjön a néptánc szeretete.
Impulzív: Folyamatosnak látjátok az utánpótlás biztosítását?
ERIKA: Dusnokon szerencsére nagyon sok gyermek van, Érsekcsanádon, ahol ugyancsak tanítunk, szintén, és hét éve viszünk Szekszárdon, a Bartinában is két csoportot, ahol megint csak sokan vannak, illetve Kalocsán is van egy csoportunk. Érdekes, hogy a Páva után érezhetően megugrott az érdeklődés Dusnokon a tánc iránt, és több gyermek jelentkezett tanulni. A néptáncmozgalom egyébként a gyerekek között is nagyon működik, de nem a klasszikus értelemben vett versenyszellemmel, amire a legtöbben gondolnának, amikor mondjuk egy minősítőre visszük őket. A gyerekek ilyenkor alig várják, hogy találkozzanak más városok csoportjaival, a Páván szinte mindenkivel összebarátkoztak a versenytársaktól a technikai személyzetig, sőt, a tánctanárok terén is visszaköszönt, hogy nem a tényleges versengésről szól ez a dolog. Amikor bajban voltunk, mert a próbákon nem jött ki egy ének és a zene tempója, odajött a jászberényi kolléga, akivel egy középdöntőben versenyeztünk, segítő tanácsokkal ellátva bennünket, hogyan próbáljuk meg úgy, hogy minden rendben legyen.

néptánc táncoktatás Kalocsa népművelés Fölszállott a páva
Impulzív: Ti mikor és hogyan kerültetek kapcsolatba a tánccal?
ERIKA: Én már az anyukám hasában. Ő is és apukám is táncolt az érsekcsanádi hagyományőrző együttesben, úgyhogy onnantól, hogy tudtam menni, jártam velük a próbákra. Mi mindketten csanádiak vagyunk, de tizenegy éve élünk Dusnokon. Visszatérve a táncra, volt egy kis kitérőm, mert néhány évig latin meg standard táncokat tanultam, és azokkal jártunk versenyezni, de ezek a versenyek általában egy időpontra estek a hétvégi néptáncpróbákkal, ahol egyébként Zoli volt a párom, úgyhogy választani kellett.
Impulzív: Kezdettől egy pár voltatok a színpadon és az életben?
ERIKA: Nem! Tizennégy éves voltam, amikor Zoli lett a táncos párom, aki először közölte a vezetőnkkel, hogy ő ilyen kislánnyal nem hajlandó táncolni! Az akkori párja viszont sokat hiányzott és maradt el a próbákról, így végül állandó páros lettünk.
Impulzív: Tulajdonképpen tehát a ti életetek nagyon korán elkezdett összefonódni…
ERIKA: Igen, huszonegy éve vagyunk együtt.
ZOLI: Anno az együttesvezetőnk nem engedett abból, hogy vele táncoljak, aztán házasság lett belőle!
Impulzív: Zoli, te mióta táncolsz?
Nekem óvodában volt egy tanító nénim, aki egyszerű népi játékokat tanított, majd az iskola alsó tagozatában pár évig tanultam néptáncot, ami aztán megszűnt. Tizennégy voltam, amikor nagyanyám elküldött az első táncpróbámra, ahová egyébként vonakodva mentem, mert akkoriban fociztam, és az sem ment rosszul. Végül elmentem a próbára és ottragadtam! 1997-ben aztán az együttesvezetőnknek le kellett mondania, és engem kértek fel, hogy vegyem át a munkáját, amit egy-két évvel később már Erikával közösen végeztünk.
ERIKA: Mivel Érsekcsanádon hagyományőrző együttes volt, mi más táncokat nem is ismertünk. Ekkor kezdtünk tánctáborokba járni, például Erdélybe, hogy bővítsük a különböző tájegységek táncaira vonatkozó ismereteinket. Továbbképzésekre mentünk Jászberénybe, Budapestre, átjártunk Miskére Kishegyi Simonhoz, Decsre, Bajára. Minden nap máshová mentünk próbára.
ZOLI: Azóta is rengeteget megyünk, de a kezdeti volt a legintenzívebb.
ERIKA: Zoli végezte el először a Táncművészeti Főiskolát Pesten, én magyar szakos tanítóként végeztem Baján, aztán jelentkeztem Pécsre a Táncművészetire, ahol akkor volt kihelyezett tagozat.
Impulzív: Ezeket a távolságokat hogyan vészelte át a kapcsolatotok?
ERIKA: Úgy, hogy mindketten levelezőre játunk, Baja pedig Érsekcsanádtól nem volt messze, így tulajdonképpen nem volt mit átvészelni. Viszont az időnket beosztani ekkor tanultuk meg, a rengeteg utazás ugyanis nagyon komoly életszervezést igényelt. „Pontatlan embernek nincs hazája!”, szokta mondani főnökasszonyunk Szekszárdon, Matókné Kapási Julianna (művészeti vezető), aki nagy példaképünk. Nekünk egyébként hatalmas előrelépés volt, hogy oda kerültünk a Bartinába, amit végül is annak köszönhettük, hogy Dusnokon lakunk.
Impulzív: Hogyhogy Dusnok mellett döntöttetek?
ERIKA: Mi tizenhárom évvel ezelőtt Kalocsára költöztünk, és két évet laktunk ott albérletben, sőt szerettünk volna házat is venni. Ekkor már tanítottunk Dusnokon, és egy szülői értekezlet végén mondták a szülők, hogy találtak nekünk kiadó házat a faluban. Mivel ekkor éppen ki kellett költöznünk az akkori albérletünkből, bár nem terveztük, hogy Dusnokra költözünk, addig unszoltak, hogy kimentünk és megnéztük a házat. Addigra annyi, számunkra drága, felújításra szoruló házat néztünk meg Kalocsán, hogy amikor megláttuk azt a tip-top, felújított fürdőszobás-konyhás, kicserélt nyílászárós házikót a Vajashoz közel, gyönyörű környezetben, úgy döntöttünk, hogy egy évre kipróbáljuk, milyen itt élni. Másnap jött a telefon, hogy mégsem kiadó, hanem eladó a ház, de megalkudtunk rá és megvettük. Mondjuk az pont egy húzós év volt, mert négy külföldi útra mentünk a csoportjainkkal.
Impulzív: Mondjuk a húzós életmód esetetekben azóta sem lazult, nem?
ERIKA: Az idén kifejezetten sokat vállaltunk és sok a csoportunk is. Mind a kettőnknek ez a fő állása, egy művészeti iskolában pedig adott az, hogy hány órát, illetve hány csoportot kell vállalni. Dusnokon van három csoportunk, Érsekcsanádon kettő, Kalocsán egy és Szekszárdon további kettő. Ha mindegyikükkel csak egy hétre mennénk el a nyáron valahová táborozni vagy fellépni, akkor a szezon úgy telne el, hogy nem csináltunk semmit, csak utaztunk velük.
ZOLI: Éppen a minap gondolkodtam rajta, hogy az elmúlt években hányszor volt olyan, hogy mi ketten el tudtuk menni nyaralni valahová hétfőtől vasárnapig. Az elkövetkező hetek sem elsősorban erről fognak szólni. Valahonnan hazaérkezünk, és már pakoljuk is a bőröndöt, hogy másnap induljunk tovább valahová máshova.

néptánc táncoktatás Kalocsa népművelés Fölszállott a páva
Impulzív: Ez a rendszer nyilván csak attól tartható, hogy mindketten ugyanazt csináljátok, nem?
ERIKA: A szakmán belül mi látjuk, hogy általában azok a párok tudnak így élni, és maradnak együtt, akik ugyanezt csinálják. Ahol az egyik fél mást csinál, ott valaki besokall és az általában nem a néptánc-tanár.
ZOLI: Mert a néptáncost a szíve viszi előre!
ERIKA: Tavalyelőtt voltunk utoljára tengerparti nyaraláson ketten, tavaly már befűztek a barátaink, hogy a nyárádselyei táncos táborba menjünk Erdélybe. Ez egyébként olyan jó volt, hogy az egész évre feltöltött bennünket. Az a szeretet, amit ott kapunk, az leírhatatlan!
Impulzív: Az én-idő nem hiányzik? Én például azt tapasztalom, hogy amikor van egy-egy heted az évből, az pont arra elég, hogy belekóstolj, milyen jó lenne egy kicsit kiszakadni…
ZOLI: Egyetértek! Szerintem is legalább tíz napra szükség van ahhoz, hogy teljesen belerázódj a szabadságba.
ERIKA: Általában júniusra érezzük, hogy pont elég mindenből, egymásból és a munkából is (nevet fel), és ránk fér, hogy valami mást csináljunk. Mások ilyenkor már pihenni mennek, nekünk meg még fellépéseink, táboraink vannak. Ezt az időszakot úgy szoktuk megszervezni, hogy a táborokat júniusban megtartjuk, aztán szusszanunk egyet.
Impulzív: Összeszámoltátok már, hogy nektek hány „gyermeketek” volt vagy van?
ERIKA: Én nem.
ZOLI: Kétszáznál is több talán.
ERIKA: Pont a Páván voltunk, amikor az egyik kislányunk azt mondta, hogy „Erika néni és Zoli bácsi olyanok, mintha az anyukánk meg az apukánk lennének”. Ez abban a helyzetben, és sokszor máskor is, tényleg így van. Ilyenkor nem csak táncolgatunk, műsorra készülünk. A fájó hastól kezdve mindennel hozzánk fordulnak, számítanak ránk, bíznak bennünk, és ez így is van jól!
Impulzív: Ha már gyerekek… Ezt a beszélgetést pont úgy sikerült egyeztetni, hogy a harmadik házassági évfordulótok ünneplése helyett fogadtatok, amit ezúton is köszönök. És még belepillanthattam abba a gyönyörű albumba is, ami az esküvői képeitekről készült. Azokat látva viszont nem hagyhatom ki a kérdést, hogyan került a násznépbe, Dusnok főutcájára, egy teve?
ERIKA: Ez az érsekcsanádi fiaink meglepetése volt. Kisiskolás koruk óta táncolnak nálunk, most már bőven huszonévesek mind – úgymond együtt nőttünk fel. Ők hatalmas mókamesterek, tényleg minden buliban benne vannak és már októberben kezdtek készülni a rá következő évben, augusztusban tartandó lagzinkra. Konkrétan szereztek Szeremléről egy tevét, amit elhoztak a templom elé az esküvőnk napján, a koncepció ugyanis az volt, hogy a szertartásról kifelé jövet ott várnak majd keleti üzletembereknek beöltözve, és megalkudnak az újasszonyra cserébe a tevéért. De az újember szerencsére nem adott el!

néptánc táncoktatás Kalocsa népművelés Fölszállott a páva
Impulzív: Hol látjátok magatokat tíz éven belül?
ERIKA: Addigra már remélhetőleg saját gyermekeink is lesznek.
ZOLI: Én azt gondolom, hogyha bővülni fog a családunk, át kell majd szervezni az életünket. Természetesen a gyermek lesz az első, de annyira ismerem magunkat, hogy akkor sem fogunk a babérjainkon ülni. Majd visszük magunkkal a picit a táncpróbákra.
Impulzív: Táncos baba lesz?
Mindketten: Biztos!
Impulzív: Ha egy gondolatot meg kellene fogalmaznotok, amit szeretnétek majd elültetni a gyermeketekben, mi lenne az?
ZOLI: Nekem több dolog is, mert szerintem olyan világban élünk, amikor egy ember felé áradnak a negatívumok. Mindenképpen arra szeretném felkészíteni, hogy pozitív, építő szemmel nézzen a világra, tisztességesen.
ERIKA: Erre is jók a közösségek. Szoktuk mondani, hogy mi nemcsak táncosokat tanítunk, hanem közösségeket is teremtünk. A tánc egy eszköz arra, hogy ezek a közösségek megmaradjanak. Fontos valahová tartozni, jó érzés egy jó közösségben lenni!
ZOLI: Egyszer megfogalmaztam magamban, hogy mire is jó a néptánc. Számomra ez az idősek tiszteletét adta, hiszen tőlük örökültük ezt a kultúrát. Megtanított büszkének lenni arra, hogy magyar vagyok, és rádöbbentett arra, hogy néptánc-szempontból mekkora kincsesbánya a Kárpát-medence, amit fel kell tárni és meg kell tartani a jövőnk érdekében.
ERIKA: Ehhez pedig még annyit tennék, hogy a néptánc az életre nevel, ezért is jó, hogy már egészen pici korban elkezdenek ismerkedni vele a gyerekek.


Fotó: Atti

Szerző