Nem készült művésznek, mégis megragadta a zene világa. Mondhatni autodidakta módon tanult meg zongorázni, ennek ellenére volt benne elég elszántság, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre jelentkezzen. Villányi Dániel zene iránti határtalan szeretete és alázata mellé vitathatatlan tehetség társul, amely igazán jó alap a sikeres zenei pályafutáshoz. A zongoraművész külföldi tapasztalatokat is szerzett, weimari és tel-avivi tanulmányait követően számos nagy sikerű szóló, nagyzenekari és kamarazenei koncertfellépést tudhat már maga mögött. Most az Óbudai Zsinagóga történetében elsőként ad önálló zongoraestet. A koncerten elhangzó legújabb műsorát, a „Mendelssohn variációkat” a hagyományokhoz hűen először a kalocsai közönség hallhatta. A fiatal művésszel a hangverseny után beszélgettünk.

– Milyen érzéssel ütötted le az utolsó billentyűt a mai koncert végén?
– Különleges érzések kavarognak bennem, és ezt nem csak azért mondom, mert egy interjúban mindig minden olyan különleges. (nevet) Amikor először játszom el egy új zenei műsort, bármennyire is felkészülök rá, sosem tudhatom, valójában mire számítsak, és ez elég nyomasztó. A közönség előtt ugyanis bármi másként alakulhat, és mindaz, amiről azt gondoltam, magabiztosan tudom, kiderülhet, hogy még van benne kiforratlan rész, amin dolgoznom kell. Felszabadító volt ma este megtapasztalnom, hogy a koncentráltság és érzelmi bevonódottság éppen harmonikus egyensúlyt alkotott bennem. Eleve úgy jöttem Kalocsára, hogy nem szorongtam, ami engem is meglepett. Viszonylag magabiztosnak éreztem magam, és jó élmény volt megélni magamban ezt az erőt. Kalocsára egyébként édesanyám egy kedves ismerősének köszönhetően szinte hazajárok – otthonos számomra ez a közeg, és mindig élvezem, amikor itt játszhatok.
– Zongorázás közben eszméletlen koncentrációra van szükséged, a figyelmed nem kalandozhat el. Mi a titkod?
– Természetesen velem is előfordul, hogy valamin elkalandozom, és egyszer csak azon kapom magam, hogy zongorázás közben valahol teljesen máshol járok. Szerencsére mélyen belém ivódnak a játszott művek, így nem zökkenek ki olyan könnyen, ugyanakkor hibához vezethet, ha a figyelmemet nem tudom összpontosítani. Éppen ezért törekednem kell arra, hogy képes legyek csak a darabra fókuszálni, és kizárni minden bekúszó gondolatot. Ez olykor még nekem is feladja a leckét, pedig folyamatosan dolgozom rajta.
– Azt szokták mondani, hogy a nézők figyelmét általában 6-7 percig lehet fenntartani, a koncerteden mégis azt éreztem, hogy egy pillanatra sem veszítettél el bennünket.
– Azt hiszem, hogy éppen attól különleges a művészetek világa, hogy az ilyen típusú törvényszerűségek nem érvényesek rá. Mondom ezt úgy, hogy én is untam már halálra rengeteg komolyzenei koncertet, és aki őszinte magához, az szerintem ugyanezt gondolja. Hozzáteszem, lehet, hogy magamat is olykor halálra untatnám. (nevet)


– Egyébként zseniális, hogy fejből játszol. Engem lenyűgöztél!
– Azt hiszem, Liszt Ferenc fejében született meg először a gondolat, hogy kotta nélkül játsszon. Előtte senki nem csinálta így, utána pedig ez lett az elvárt norma. Nem elég stresszes egy fellépés, még fokozzuk is! Érdekes módon mostanában kezdenek rájönni a zongoristák, hogy talán nem kéne ehhez ennyire ragaszkodni. Egyre több világhírű előadónál látom, hogy kottából játszik, ráadásul ez a módszer a felkészülési időt is jóval lerövidíti.
– Mégis az az érzésem, hogy te nem akarod elővenni a kottát.
– Valóban nem. Úgy érzem, hogy akkor tudok igazán közel kerülni a zene szövetéhez, hogyha elég jól tudom, és végül is akkor tudom elég jól, ha fejből is eljátszom. Viszont ha arról lenne szó, hogy egy koncert időpontja annyira közeli, hogy a felkészülésre kevesebb időm jutna, ráadásul ismeretlen darabot kellene megtanulnom, akkor nem lenne kérdés számomra, hogy kottából fogok játszani. Mivel azonban kerülöm ezeket a helyzeteket, ezért általában akkor van koncertem, amikor már teljes mértékben készen állok rá.
– El tudod fogadni, ha hibázol játék közben?
– Nehezen, főleg, ha minden tőlem telhetőt megtettem, mégsem tudom azt nyújtani, amit szerettem volna. A hiba nyilvánvalóan kizökkenti a zenészt, hiszen annyira váratlanul éri, ráadásul idő sincs elmélázni rajta, ezért gyorsan kell megmenteni a helyzetet. Ezekben a pillanatokban ébredsz rá, hogy valójában veszélyes élvezni a saját játékodat, mert még ha nem is hibázol, akkor is elkezd kiüresedni és ellaposodni az előadásod. A közönség a végén csak azt érzi, hogy valami nem stimmelt, miközben te meg vagy győződve arról, hogy fantasztikus volt az est – csak egyszerűen elfelejtetted bevonni a játékába a hallgatóságot. Nekünk úgy kell érzelmeket közvetítenünk, hogy közben elképesztően intenzív munkát végzünk.
– Mit fogsz hazafelé hallgatni az autóban?
– Leginkább édesanyámat. (nevet) Ha egyedül utaznék, akkor azt hiszem semmi nem szólna, inkább a csendet választanám. Egyébként nálam csak klasszikus zene szól. Ha a rádióban találok kedvemre valót, akkor azt hallgatom, de ha idegesít, akkor kikapcsolom, és inkább angol nyelvű podcastokat keresek. Különösen a politikai témájú beszélgetések érdekelnek.


– A koncert után megünnepled magad?
– Tudod, mi az érdekes? A rövid ideig tartó euforikus érzést nálam rosszkedv váltja fel – ilyenkor ürességet érzek legbelül. Egy koncert tulajdonképpen egy időszak lezárása, amit egyedül csináltam végig, ezért magányosan is élem meg.
– Mi alapján mondod egy előadásodra, hogy sikeres volt?
– Mivel hajlamos vagyok a hibákra összpontosítani, így a taps számomra csalóka. Hiszen lehet, hogy a közönség elégedett a hallottakkal, én viszont pontosan tudom, hogy több volt bennem. Ezért sosem mérem magam másokhoz, sokkal inkább önmagammal futok versenyt, és ilyen értelemben az a siker számomra, ha a saját lehetőségeim szerint képes vagyok megfelelni az elvárásaimnak, és a tőlem telhető legtöbbet nyújtom a közönségnek.
– Szoktál álmodban zongorázni?
– Nekem is van egy visszatérő álmom, amely gyakran előjön a zongoristáknál: egy ezer férőhelyes teremben lépek fel, ahol a zenekar olyan darabot kezd játszani, amit még életemben nem hallottam. Ott ülök a zongora előtt leforrázva, megsemmisülve, miközben ezer szempár szegeződik rám. Ekkor felriadok, majd megnyugszom, hogy mindez csak rémálom volt. Addig jó, amíg csak az álmaimban kísért ez az élmény. (nevet)
– A zongora első látásra szerelem volt számodra?
– Gyerekkorom óta erős belső vonzódást érzek a zenéhez, de idő kellett, mire végül a zongora felé indultam. Később jöttem rá, hogy általa lehetek önmagam, benne élhetem meg a szabadságot, ami számomra lételem.

Fotók: Kelb Attila