A koraszülött- és újszülött-intenzívosztályról csilingelő női hang és halk gitárszó szűrődik ki. A felcsendülő zene, mintha simogatná az ember lelkét. Az inkubátor mellett álló szülők kissé bátortalanul éneklik az ismerős dallamot, de a baba életjelei a monitoron pozitív irányban változnak. Mi ez, ha nem maga a csoda? A hangok gyógyító ereje nem csak az érzelmek szintjén érezhető, a testre is jótékonyan hat. Hazay Tímea perinatális zenei konzulens A te hangodat ismerem programmal a koraszülöttek és intenzív ápolásra szoruló újszülöttek gyógyításához nyújt segítséget a zene eszközeivel. Módszere lényege, hogy az anya hangja bárhol és bármikor biztonságot ad a gyermekének.



– A hangod már önmagában is megnyugtató.
– Annyira jól esik, hogy így érzed, sokszor kapok ehhez hasonló visszajelzéseket. Anno beszédtechnikai tréningre jártam, amikor először hallottam Montágh Imre szavait, hogy a hangképzés egy önismereti munka – mélyen azonosulok ezzel a gondolattal. Fontos, hogy megtaláljuk a saját hangunkat ahhoz, hogy jól képviselhessük önmagunkat.
– Mondhatjuk, hogy a véletlennek köszönhetően kerültél az újszülött osztályra?
– Azt gondolom, hogy van egy vonzásunk afelé, amiben hiszünk, amit csinálni szeretnénk. Otthonról hozom azt a szemléletmódot, hogy jó olyat tenni, amellyel a másik ember fejlődését segítjük – ez minket is épít, általa különleges élmények részesei lehetünk, és fantasztikus emberi kapcsolódásaink születhetnek. 2014-ben kezdtem el egyeztetni dr. Szabó Miklós professzorral (a Semmelweis Egyetem »Bókay« Gyermekklinikájának munkatársa, egyetemi tanár, a Neonatológia Tanszék vezetője – a szerk.), akinek a fülébe jutott, hogy az anya-gyermek kapcsolatban és a kettejük egymásra hangolódásában a zene is segíthet. Ezután elkezdtem bejárni hozzájuk, hogy létrehozzunk egy zenei programot, amely biztos pszichológiai és orvosi alapokra épül. Nem tudom, hogy a sors vagy a gondviselés alakította-e úgy a szálakat, hogy mi összetalálkozzunk, mindenesetre azt vallom, hogyha kitartóan tesszük a dolgunkat, és a fellángolás helyett reális célokat tűzünk ki magunk elé, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy létrehozzunk és működtessünk valami értékeset. Mi most már azon dolgozunk az osztályon, hogy megtartsuk a felszított tüzet, melynek nem kell ugyan állandóan lobognia, de nem is aludhat ki sohasem.
– Te vagy a tűz őrzője?
– Vezetőként azt hiszem, az a feladatom, hogy a csapatomat összetartsam, és segítsem a fejlődésüket. Szerencsére az országban mára elég szerteágazó hálózatot tudunk működtetni, és így csodálatos kolléganők végzik alázatosan a munkájukat mindennap a kórházakban.


– Mit ad neked a zene?
– A zene számomra ajándék az élettől! Azok az emberek, akiknek megadatik a zene elképesztő, felszabadító, csodálatos ereje, azoknak egy olyan kincs van a kezükben, amit bármikor elővehetnek egy nehéz helyzetben, hogy megnyugvást találjanak. A zene fantasztikusan jó hatással van az idegrendszerre. Amikor zenélünk vagy énekelünk, elindul az agyunkban a dopaminciklus, és ezáltal életbe lépnek az agyi jutalmazó funkcióink. Ha már ketten zenélünk, és egyszerre veszünk levegőt, miközben mondjuk ugyanazt a „Kis kece lányom” vagy akár Azahriah-dalt énekeljük, rögtön egy közösségi élménnyel is gazdagabbak leszünk, mert az együtt zenélés azonnal összehangol a másik emberrel. A zeneterápia nemcsak a koraszülöttek gyógyításában, hanem akár a hospice ellátásban, az idős vagy beteg emberek életvégi kísérésében is támaszt nyújthat, mert lelki síkon összekapcsolja az embereket.
– Könnyen ráveszed a szülőket a közös éneklésre?
– Általában tíz anyából hét leblokkol, amikor megkérdezem tőle, hogy énekelünk-e együtt. De ez természetes, mert itt, a kórházban óriási krízist élnek át a szülők, melyben még megszólalni is nehéz, nemhogy énekelni.

Nem beszélve arról, hogy az énekléshez kötődhet negatív élményük, így a nyilvános éneklést sokan teljes megsemmisülésként élik meg. Gátlások egész sorát kell feloldani bennük ahhoz, hogy ne érezzék magukat zavarban a gyermekük előtt, és ha aktivizálódik is egy-egy régi, kellemetlen, szorongató emlékük, akkor is képesek legyenek azokat felülírni.

– Szerinted miből fakad ez a fajta szorongás?
– Nem lenne szabad ennyit értékelni a gyerekeket az iskolában. Állandóan osztályozzák őket különböző szempontok alapján, és mindig valamilyen produkcióhoz kötik az értékelésüket. Az óvodában sem szabadna mindenáron erőltetni a szereplést, mert az egy introvertált típusú gyermekben mély nyomot hagyhat. A karakterünk formálódik, viszont a temperamentumunk öröklődik – ez egy fontos szabály a pszichológiában. Az a gyermek, aki nem szeretne énekelni mások előtt, az csak legyen ott a többiek mellett, játsszon napocskát vagy bármi mást, de ne legyen nyomás rajta, különben életre szólóan hordozza majd magában az általa traumaként megélt emléket.
– Mi volt számodra a legnagyobb kihívás ebben a segítő munkában?
– Tisztában voltam vele, hogy a PIC-re (perinatális intenzív centrum – a szerk.) hozzák azokat a babákat, akik a születésük után intenzív osztályos ellátásra szorulnak. Ezeknek a piciknek bonyolult és olykor fájdalmas beavatkozásokon kell átesniük ahhoz, hogy megfelelően fejlődjenek. Nincs is annál szörnyűbb, mint kiszolgáltatott helyzetben látni őket. Nekem is meg kellett tanulnom kilépni ebből a szorongató állapotból, ebből az erős meghatottságból, amit ott átélek, mert csak így tudok odafordulni a másik ember felé, hiszen alapvetően nem azért vagyok ott, hogy együtt sírjak a szülőkkel.
– Van olyan, hogy mégsem tudod visszatartani a könnyeidet?
– Persze, előfordul, hogy kicsordulnak. Ilyen a mai napig van, és azt remélem, hogy lesz is, mert ez számomra azt jelenti, hogy erős bennem az együttérzés. De olyan nincs, hogy ne tudnám keretezni ezt a helyzetet. Egyszerűen kimondom, hogy engem is mélyen megráz és megérint, ami történt.

Együtt éljük át a szülőkkel olykor a csodát, amikor a baba hosszan figyel, de a legmélyebb fájdalomban is osztozunk. Úgy is álltam már ott mellettük, hogy mindannyian sejtettük, elveszítjük a picit, de énekelni mindig, még ekkor is lehet, ha a szülők kérik, elfogadják.

Az emberiség évezredes történelmét végigkíséri ez a kulturális kincs, amit azért találtunk ki, hogy megkönnyítsük a fájdalmunk elviselését, vagy épp fokozzuk az örömérzetünket. Valami kell, hogy elviselhető legyen az élet sokszor kemény, kiszámíthatatlan és kegyetlen arca. Számomra ezt is jelenti a zene!
– Milyen út vezet odáig, hogy valakiből segítő lesz?
– Egyéni képzéseket tartok, mert személyre szólóan adom át a tudást, hiszen mindenki más alapokkal érkezik. A szakirodalom és az elméleti háttér elsajátítása után a leendő zenei konzulens kötelezően hospitál, vagyis gyakorlaton vesz részt. Nem elvárás, hogy végzett zeneterapeuta legyen valaki, de minden tanítványomnak van felsőfokú végzettsége, és humán specifikusan képezte magát. A zenei tapasztalat viszont nélkülözhetetlen, és az éneklés, a gitározás mindenkinek magabiztosan ott van a zsigereiben. Minden segítőnek meg kell keresnie magában azt a minőséget, amely alkalmassá teszi arra, hogy egy másik személy élethelyzetével azonosuljon, miközben nem felejtheti el a saját kompetenciahatárait.

Nem nyitunk ki olyan kapukat, amiket aztán ne tudnánk óvatosan visszazárni, ehhez viszont érezni kell a határokat, és azokat sosem szabad átlépni. Ezt a feladatot csak alázatosan lehet végezni, komoly felkészültséggel.

Rendszeresen szervezek továbbképzéseket is a munkatársaimnak, melyek az önismeretről, a tudatos kommunikációról, a hatékonyságról, valamint a reális célokról szólnak.
– Hogyan lépsz oda a szülőkhöz?
– Úgy képzeld el, hogy különböző forgatókönyvek vannak a fejemben, mert sosem tudhatom előre, hogy ő, a szülő szeret-e énekelni, vagy sem, hogy vannak-e zenei emlékei, vagy nincsenek, el tudja-e képzelni azt, hogy egy ilyen intim helyzetben együtt legyen velem, egy „idegennel”, vagy már a gondolatától is rosszul van. Az a tapasztalatom, hogy a legmélyebb krízisben lévő szülőket nem szabad zavarni, hacsak nem érzem azt, hogy ők keresik a kapcsolódást velem. Már egy tekintetből is érzem, hogy menjek -e, vagy inkább ne. Volt már olyan is, hogy odajött hozzám egy szülő, megérintette a vállamat, és arra kért, hogy vele is énekeljek. Annyira finom dolgok ezek, és ezeket nem lehet könyvből megtanulni. Az összetörtségben az érzelmek kerülnek előtérbe, és a dalok helyettünk mondják ki a fájdalmunkat, így nekünk nem kell megfogalmaznunk őket, csak átengedni magunkon.


– Elég szürreális helyzet: mit keres egy nő, kezében gitárral, az intenzív osztályon?
– Hát éppen ez az, ami teljesen kizökkenti az ott lévőket is! És máris visszatér a kórterembe az életnek az a része, amelyik a hétköznapihoz hasonló. Az éneklésnek helye van a kórházban is, mert segít, és ha az orvosok is támogatják a kezdeményezést, az mindig megerősíti a jelenlétét.

Az sem ritka, hogy az osztályon dolgozók is velünk együtt dúdolnak, miközben alázatosan végzik a munkájukat. A zene mindenkire hat, közvetlenül és közvetve is.

– A rideg környezetben egyszer csak jön egy melengető „napsugár”?
– Ez talán túlzás, de jól esik persze, ha így tekintenek rám. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy ezeken a kórházi osztályokon rengeteg „napsugár” van, és sokan dolgoznak azon, hogy ez a fény napról napra, óráról órára a lehető legtöbbször fel tudjon ragyogni. Elképzelni is nehéz, milyen lehet itt 12 órás műszakban dolgozni orvosként, ápolóként – heroikus munka folyik minden nap. Közöttük én vagyok az „ismerős”, akihez kapcsolódhat egy jó emlék, aki hasonlít egy kedves óvó nénihez, aki felidéz egy felejthetetlen tábori élményt. Más kihívást jelent hetente egyszer eltölteni itt egy napot, mert nekem nem az a dolgom, hogy életekért küzdjek, viszont a halál minden intenzív osztályon minden nap ott leselkedik, akkor is, amikor én ott vagyok. Borzasztó ezt kimondani, de így van. Nekünk azonban az a dolgunk, hogy arra fordítsuk az emberek figyelmét, hogy még ebben a kiszolgáltatott helyzetben is van szeretet, odafigyelés, mert lágysággal és empátiával énekelni, muzsikálni bármikor lehet. Ilyenkor van idő beszélgetni is, empatikusan odafordulni a szülőkhöz, megérteni, mi zajlik bennük. Sokszor megosztanak velünk egy-egy fájdalmas emléket, melyet a zene hívott elő, majd odafigyelve meghallgatjuk, aztán énekelünk tovább.
– Mi történik az inkubátor mellett?
– Ha az anya szeretne dalt választani, az azt is jelenti, hogy van egy emléke, amihez kapcsolódni tud, tehát nincs beszűkült tudatállapotban. A szülők ilyenkor ugyanis paranormatív krízist élnek át, amire mindegyikük másképp reagál, hiszen derült égből villámcsapásként éri őket ez a helyzet. Ez még azok számára is trauma, akiknek esetleg lehetőségük volt felkészülni rá, mert már korábban kiderült, hogy a baba fejlődési rendellenességgel fog világra jönni. Mégis, amikor szembesülnek mindezzel, nagyon erős veszteséget élnek át. Ezért, ha az édesanya azt kéri, hogy egy általa ismert dalt énekeljük el, az maga a csoda. Ha nem kéri, akkor olyan éneket választok, amely valószínűleg ismerős lehet neki a gyerekkorából, ilyen például a Tente baba, a Tavaszi szél vizet áraszt vagy a Bújj, bújj zöld ág. Azt szoktam mondani, hogy egy percig csak gitározom, és megnézzük, a baba miként reagál rá. A picik ugyanis nem kaphatnak túl erős hangingert, ezért csak lassú, mélyebb hangokat játszom nekik nagyon óvatosan és egészen halkan. Aztán ahogy az anyuka hangja megerősödik, én visszavonulok. Ilyenkor általában ők is elcsendesednek, mert addig volt bátorságuk énekelni, amíg támasztottam őket a hangommal. Persze nem hagyom magukra őket, hanem ott állok mellettük, hogy „kapaszkodjanak” belém, és közösen énekelünk tovább. Közben velük együtt figyelem a babát, és olykor én is nézem a pici értékeit a monitoron.

Azt szeretnénk elérni, hogy a kisbaba relaxált, nyugodt állapotba kerüljön, mert ha felzaklatja magát, akkor nem lesz elég energiája a gyógyulásra. És mindig sikerül, mert az újszülött biológiai értékei optimalizálódnak a szülő hangjára. Mi az, ha ez nem csoda?!

– Milyen reakciókat vált ki a módszer a szülőkből?
– A zene mélyen megérinti őket, és a dallamokat hallgatva megengedik maguknak az érzelmeik megélését. Lehet, hogy egészen addig fegyelmezettek voltak, és tartották magukat, a zene viszont mélyre viszi őket, és az érzelmek akaratlanul is előtörnek belőlük. Gyakran sírni kezdenek, de én ott vagyok mellettük, és megerősítem bennük azt, hogy ennek itt van az ideje. Olyan gyönyörű a magyar nyelv, mert azt mondja, hogy amikor a könnyeink elkezdenek csorogni, akkor megkönnyebbülünk. És tényleg! A könny tele van stresszhormonokkal. Azért olyan szülő is akad, aki nem akar sírni, mert úgy érzi, hogy akkor összeesne lelkileg, és ezt tiszteletben kell tartani. Soha nem tudhatom, hogy épp hol tartanak a megélésükben, és mi a megküzdési stratégiájuk. Nekem csak az a célom, hogy segítsek.
– Az is csodálatos ebben a módszerben, hogy egyszerre szól a babáról és az édesanya traumájáról, saját gyermekkori emlékeiről.
– Valóban mindenkire hat ez a módszer. A zeneterápiás kutatások már a 90-es évek óta egyértelműen azt mutatják, hogy a babára közvetlen hatással van a zene. De ha ezt mélyebben megnézzük, akkor azt is látjuk, hogy az édesanya éppen ekkor van élete egy elképesztően fontos szakaszában, amit úgy hívunk, anyává válás. Ebben a nagyon érzékeny időszakban a saját gyermekkora, az édesanyjával való emlékei is aktivizálódnak, és olyan kérdések foglalkoztatják, hogy mit gondol önmagáról, mint anyáról, vagy hogyan tud a gyermekéhez kapcsolódni, és milyen érzések vannak benne ezzel kapcsolatban. Daniel Stern, a világhírű anyaságkutató szerint a legnagyobb pszichés munka egy ember életében az anyaság. Ebben rengeteget tud segíteni a zene, az ének. Sokszor előfordul, hogy a nővér dúdol magában, vagy odajön hozzám, és emlékeztet arra, hogy el ne felejtsem elénekelni a kisbaba kedvenc dalát. Tehát ez a módszer azért is csodálatos, mert segíti az emberek közötti kapcsolódást, erősíti a szülői kompetenciákat, és a pici biológiai jóllétére is pozitívan hat.

– Az érintés hiányát is pótolja?
– Más az érintés és más a hang, de volt már olyan anyuka, aki megjegyezte, hogy számára az éneklés olyan volt, mintha megérinthette volna a babáját – ő a hangjával ölelte át a picit. A csecsemőkutatásokból tudjuk, hogy az újszülöttnek úgynevezett keresztmodális észlelése van. Ez azt jelenti, hogy amikor az édesanyja megérinti, és közben beszél hozzá, akkor ő az illatát is érzi, sőt, az anyatej ízét is a szájában, ha éppen szopizik, vagyis az agyában összeadódnak ezek az észlelések. A kisbaba érzékelése tehát olyan, mint egy akvarell: összemosódnak benne az illatok, a hangok és az érintések, éppen ezért, amikor az anyukája beszél hozzá, akkor az ahhoz kapcsolódó érzések is bekúsznak az érzékelésébe.
– Mi a küldetésetek?
– Mi azért küzdünk, hogy az apró kis életek is megkapják a lelki táplálékukat. Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy a gitár csak szemfényvesztés, azzal csak a hangulatot teremtjük meg, és valójában az ő hangjuk a legszebb a világon a babájuknak, mert az a hang ismerős neki.

A picinek az édesanyja hangja a legfontosabb, és a mi célunk az, hogy ezt a hangot erősítsük, bátorítsuk – mi ezzel tudunk hozzájárulni mindkettőjük gyógyulásához.

Amikor elkezdtem bejárni a kórházba, az első két-három hónapban rengeteget sírtam, mert még nem tudtam, hogyan dolgozzam fel az ott átélt élményeket, és még az sem volt teljesen tiszta számomra, hogyan tudok majd segíteni. Most már határozott elképzelésem van róla! Elfogadtam, hogy nem tudom megváltoztatni a megváltoztathatatlant, de képes vagyok arra, hogy időről időre enyhítsek a fájdalmon a találkozások alatt, és ez mindig meg is történik, minden egyes alkalommal. Nem alakíthatom át a világot, de hozzátehetek valamit, és ez már önmagában életcél.