Barbara, vagy ahogy sokan becézik, Bara a beszélgetésünk első részében elmesélte, hogy milyen rögös út vezetett odáig, míg fény derült az egészségügyi problémáit okozó PCOS-re. Most már természetes neki, hogy ezzel a diagnózissal az élete egy másik mederben folytatódik, ami egy jobb életminőséggel jár. Mára az is megszokott számára, hogy odafigyeljen önmagára a mindennapokban, és megtegye mindazt, amire a szervezetének szüksége van. Ehhez viszont rengeteg elszántság, fegyelmezettség és türelem kell, de cserébe kiegyensúlyozott és tünetmentes lehet, ami mindenért kárpótolja.


– Most már áruld el, hogyan sikerült a PCOS-sel járó tüneteidet enyhíteni?
– A PCOS-diagnózis felállításával egyidőben derült fény az ehhez kapcsolódó, emelkedett prolaktinszintre is, az orvosom pedig jobbnak látta ennek gyógyszeres rendezésével kezdeni. Pár hónappal később egy új kutatási eredmény alapján felmerült, hogy a PCOS esetleg inzulineltérésekkel is együtt járhat (ekkor 2006-ot írtunk), így megejtettük életem első terheléses vércukorvizsgálatát – ekkor született meg az inzulinrezisztencia (IR) diagnózisa. Így már összeállt a teljes kép. A tudomány akkori állásának megfelelően metforminkezeléssel kezdtünk. Addig kerestük a megfelelő készítményt és adagolást, míg a szervezetem reagálni kezdett rá. Miután már látszott, hogy tartósan javulnak az eredményeim, igyekeztünk megtalálni azt a legkisebb gyógyszermennyiséget, amellyel a javulás fenntarthatóvá vált. Azért ez nem volt egy fáklyás menet: voltak visszaeséseim bőven, de összességében már irányban álltunk. Emellett igyekeztem rendszeresen sportolni – ami az egyetemi évek alatt sajnos kikopott a mindennapjaimból –, és odafigyeltem az étkezésemre. A mediterrán étrend volt számomra az irányadó, de igazából fogalmam sem volt, hogyan lehet jól enni, mert rengeteg információ hiányzott még, és valószínűleg ezért sem javult gyorsabban az állapotom. Időközben kirajzolódott az IR-PCOS-kezelés úgynevezett négy pilléres modellje: táplálkozás, sport, lelki munka és szükség szerint orvosi kezelés. Akkoriban alapította meg az ország első, reproduktív endokrinológiával foglalkozó munkacsoportját az orvosom (dr. Tűű László – a szerk.), méghozzá komplex csapatban gondolkodva – dietetikusokkal, edzőkkel együtt dolgozva. Ennek a csapatnak az úttörő munkája a mai napig szakmai etalon, és ebből nőtt ki a legtöbb hazai irányzat is.
– Mit kell erről tudnunk?
– A 2010-es évek elején debütált az a koncepció, amit ma „IR-étrendként” emlegetünk, s melynek lebutított változata „160 grammos diétaként” híresült el. 2012 őszén az egykori PCOS Szívügy Alapítvány rendezvényén került a kezembe az első ezzel foglalkozó hazai kiadvány. Ott és akkor eldöntöttem, hogy akarom a változást. Nem majd, nem hétfőtől vagy januártól. Holnaptól! Hazamentem, elolvastam a tudnivalókat, és másnap elkezdtem lépésről lépésre átalakítani az étrendemet. Az eredmény engem is meglepett: két héttel később elkezdtem energikusabban ébredni, elmaradtak a fejfájások, és tovább javult a laboreredményem. Három hónappal később pedig megfogant az első kislányom! Már várandós voltam, amikor elmentem az első diétás oktatásra Dusa Fanny dietetikushoz. Az ember nem is gondolná, mekkora az étrend tényleges jelentősége, de onnantól, hogy összeállt a kép, pár hónap alatt több eredményt értem el, mint az előtte lévő öt évben. És innen jutottunk el aztán odáig, hogy az első várandósságom alatt letett gyógyszereket azóta sem kellett visszavenni – azaz több, mint 11 éve gyógyszermentesen élek.
– Mi mindenen kellett változtatnod?
– A sport és az önismereti munka adott volt a kezdetektől, a gyógyszerszedést pedig meg lehetett szokni. Talán az étrendem átalakítása volt a legnagyobb kihívás. Eleinte rengeteg infót kellett feldolgoznom – ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember egy új nyelvet kezd el tanulni: az elején még temérdek a megjegyeznivaló és a szabály, aztán idővel és gyakorlással már nem agyalunk, csak beszélünk az adott nyelven. Hasonlóan van ez az életmódváltással is. Ahogy a tanulásban, ebben sem szabad máról holnapra elvárni magunktól, hogy tökéletes legyen. Nem is kell annak lennie, mert nem az a cél. Az égvilágon semmi nem dől össze, ha egy-egy nap nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk. A sarokkövek, az alapok lerakása, majd az azokból való építkezés azonban itt is működik. Egyébként azt szoktam mondani, ha a szakemberek jól felépítették az életmód alappilléreit, akkor 2-3 hónap után azt kell éreznünk, hogy egyre könnyebbé, magától értetődőbbé válik az egész. Ha viszont nem így van, és kínlódás betartani az étrendet, akkor valamin változtatni kell. Számomra talán az volt a legnagyobb újdonság, hogy meg kellett szoknom, hogy eszem. Méghozzá rendszeresen. Ahhoz képest, hogy hosszú éveken át az volt a fejemben, hogy enni rossz, mert attól hízom, úgyhogy ne egyek annyit. Rá kellett jönnöm, hogy durván alábecsültem a szervezetem szükségleteit. Ehhez képest az alapanyagokra, az időpontokra és a mennyiségekre figyelni szinte már gyerekjáték volt.
– Mi okozta a legnagyobb kihívást az „új” életedben?
– Talán a logisztika: bevásárlás a címkék alapos elolvasása után, tudatos ételkészítés, ételcsomagolás, étkezések összeegyeztetése az edzéssel, munkával, utazással – mindennel. Eleinte szinte az összes gondolatom e körül forgott, ráadásul annak idején messze nem volt még elérhető ennyi cukormentes vagy teljes kiőrlésű termék. Szinte mindent magunknak kellett elkészíteni, és akkor még nem sok helyről lehetett ételt rendelni, ha esetleg borult volna az otthoni terv.
– Egy ilyen komoly életmódváltás során mindenki legalább egyszer biztosan eljut a holtpontra. Te megtapasztaltad ezt, és ha igen, akkor miből nyertél erőt a folytatáshoz?
– Azt gondolom, hogy semmi sem tartja fenn olyan jól a motivációt, mint az eredmények.
Mikor valaki elkezdi jobban érezni magát, és a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mit jelent a jobb életminőség – az már nem akar visszafordulni. Nálam ez történt. Valahol átfordult bennem a nézőpont: már nem azt láttam a változtatásokban, hogy mi mindenről mondok le, hanem hogy milyen sokat adok ezzel önmagamnak – így tudott sokkal könnyebbé válni számomra ez az egész. Ugyanakkor el kellett fogadnom, hogy sosem lesz minden 100%-os. Mert mindig lesz egy pillér a négy közül, amelyik épp erősebb, és egy, amelyik gyengébb lábakon áll. De ha jól építettük fel a rendszert, akkor a többi pillér megtart minket, amíg rendeződni tudunk. Az is sokat segít, ha tudatosan készülünk a holtpontokra, mert azok felbukkanása is normális. Nem akaratgyengék vagyunk, csak emberek. Ezért jó, ha tudjuk, hogy miből tudunk töltekezni, és kik azok, akik támogatnak ilyenkor. Nekem óriási szerencsém volt, hogy a családom jól vette az életmód
változtatásokat – a férjem maximálisan támogatott, a gyerekeim pedig már ebbe születtek bele –, és hogy volt egy nagyon összetartó online sorstársközösség. Velük folyamatosan biztattuk egymást, ötleteltünk, recepteket alakítottunk át, és figyeltük a bolti akciókat. Ez volt a tematikus csoportok hőskora. Végül, de nem utolsó sorban a reális célkitűzés is kulcsfontosságú, szerintem. Sokaknál látom, hogy egészen irreális elképzeléseik vannak a helyes életmódról, és drasztikus változtatásokat várnak el maguktól, ami szükségszerűen kudarchoz vezet – de legalábbis nem egyensúlyhoz. Néha az egészen apró újítások is sokat számítanak, és így a holtpontok is elkerülhetőek lehetnek. Ügyesen felépített, kis lépésekkel és egy hosszú távon 80%-ban betartott rendszerrel sokkal többre jutunk, mint egy tökéletesre megírt étrenddel, ami két hét után a kukában landol.
– A gyógyszerekben vagy inkább a természetes megoldásokban hiszel?
– Abban hiszek, hogy ezek kiegészítik egymást. Persze, amíg csak lehet érdemes a természetes megoldásokkal dolgozni – maga az étrend, a jól megválasztott sport, a vitaminpótlás és a stresszkezelés is nagyon sokat számít –, már csak azért is, mert ezek nélkül a gyógyszer hatása sem lesz teljes. Közkeletű tévedés az inzulinrezisztenseknél, hogy minek vacakolni az életmóddal, legfeljebb majd szedik a gyógyszert/szúrják az inzulint, és akkor nem kell annyi energiát ölni a dologba. Ez azonban abszolút nem így van: a gyógyszer (vagy inzulin) mellett is szükség van az életmód átalakítására, a gyógyszerre pedig katalizátorként érdemes tekinteni, amely felerősíti a változtatások hatását. Ha elérünk arra a pontra, amikor már szükség van rá, akkor is érdemes arra fókuszálni, hogy a gyógyszer egy lehetőség a javulásra, hiszen van más választásunk a kínlódás helyett, és ez jó dolog. És ahogy az én példám is mutatja: hosszú távon elérhető egy olyan szintű javulás, amellyel az ember később leteheti a gyógyszereket.
– Milyen elveket tartasz szem előtt az életmódodban?
– Eleinte nagyon pontosan követtem az utasításokat – mit, mikor és mennyit –, de erre szükség is volt a tanulási folyamat részeként. Mostanra már sokat lazítottam a kereteken: kiismertem a saját működésem, illetve a javuló állapotom is több lazaságot enged meg. A rendszeres étkezés (esetemben napi 5-6 alkalom) viszont megmaradt, ahogy a minőségre való odafigyelés is (és itt nem az árkategóriára, hanem a tápérték minőségére gondolok), a megfelelő mennyiségeket pedig már nagyrészt automatikusan tudom – akár azt is mondhatnám, hogy biztos alapokon, intuitívan étkezem, de nem szeretem ezt a kifejezést. Az életmódomban nincsenek muszáj és tilos dolgok – rendszer van. A grammozgatással kapcsolatban fontos megérteni, hogy nem arra való, hogy életünk végéig mérleggel a hónunk alatt járjunk még nyaralni is, de teljesen elengedni sem lehet, és az elinduláshoz kell egy biztos viszonyítási alap. Egyfelől az érintettnek, hiszen a legtöbb helyen azt fogja hallani, hogy csökkentse a szénhidrátok mennyiségét az étkezésében, viszont sokan épp hogy túl keveset fogyasztanak belőlük – ha a szakember nem ad meg konkrét mennyiséget, akkor nincs mihez viszonyítani. Másfelől magának a szakembernek is kell a munkájához, hiszen kristálygömb híján nem tudja máshonnan megmondani, hogy mihez köthető egy-egy pozitív vagy negatív változás a páciens állapotában, csak akkor, ha pontos adatai vannak róla – enélkül dietetikus legyen a talpán, aki képes finomhangolni egy étrendet. Később, ha már biztos alapismereteink vannak, és megéreztük a mennyiségeket, kiismertük a szervezetünk működését, akkor lehet megkeresni az egyéni határainkat. Nekem sport tekintetében a heti 2-3 súlyzós edzés az alap, ezt egészítem ki futással, jógával, korcsolyázással vagy biciklizéssel, mikor mivel. Azt hiszem, hogy három kisgyerek dolgozó édesanyjaként pillanatnyilag a pihenés a leggyengébb pillérem.
– Hogyan változott meg a havi ciklusod?
– Rendeződött: rendszeressé vált és sokkal könnyebben is viselem. Az a fajta tudatosság, amit ehhez meg kellett tanulnom, rengeteget segített a várandósságaim és a szülés utáni regeneráció idején is. Most, 42 évesen, három gyereken túl is teljesen jól működöm, és azt gondolom, életem legjobb formája még előttem van.
– Miben lettél más az IR és a PCOS által?
– Ez az út egy egészen új életszemléletet adott nekem, mert általa rengeteget tanultam: türelmet, kitartást, önismeretet, felelősségvállalást, azt, hogy merjek kételkedni, és utánajárni a dolgoknak, hogy higgyek saját magamban, vagy épp képes legyek kudarcot vallani, aztán felállni és újrakezdeni. Tanultam egyfajta egészséges önzést is, hogy igenis törődnöm kell magammal, mert adni is csak akkor tudok, ha van miből. És hozott magával egy olyan szintű tanulást is, hogy ma már tudok másoknak is segíteni. Tanultam táplálkozást és coachingot, majd jött az edzőképzés, és belekezdtem a mentorálásba. A szakmai célom az, hogy olyan szolgáltatást nyújtsak a hozzám fordulóknak, amely korszerű ismereteken és személyes tapasztalásokon alapszik. A munkámmal szakszerűen és hatékonyan szeretném támogatni őket, valamint az orvosok és dietetikusok munkáját.
– Ez egy életen át tartó odafigyelést jelent. Ma már természetes számodra az öngondoskodás?
– Ma már igen, de eleinte furcsa volt ennyit foglalkozni saját magammal. Nemrégiben megjegyezte valaki, hogy milyen fegyelmezett nő lehetek, ha évek óta képes vagyok ennyire odafigyelni magamra. Én ezt inkább céltudatosságnak mondanám: van célom, úgyhogy teszek is érte. Ennyi. Bár úgy tartják, hogy az ember csak azt választhatja meg, hogy a fegyelem vagy a megbánás fájdalmát vállalja-e fel. Ez esetben én biztos, hogy a fegyelemre szavazok.
– Milyen jel utal arra, ha mégis kibillentél az egyensúlyodból?
– Ma már nehéz kibillenteni. Az egyensúlyi állapotot ne egy statikus, fix valaminek képzeld el, hiszen minden állandó alkalmazkodásban van, ahogy nincs két egyforma nap sem. Ha valahol valami elcsúszik, a többi ponton ki tudom egyenlíteni. Viszont, ha mégis sikerül úgy összehozni a dolgokat, hogy baj legyen, akkor jön a migrén. Sajnos, ha beüt, akkor akár több napig is eltart, míg kimászok belőle.
– Mennyire határozza meg a mindennapjaidat ez az életmód?
– Erre nehéz válaszolnom: teljesen, ugyanakkor semennyire. Az egész életem e köré a rendszer köré épül, de ez mára már annyira természetes, mint a levegővétel. Néha megkapom, hogy jó nekem, hogy van energiám még az étkezésemre és a sportra is figyelni. Pedig a dolog pont fordítva van: azért van energiám, mert odafigyelek az alapjaimra. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy vannak dolgok, amiket nem követhetünk el önmagunk ellen következmények nélkül. És ez alól senki sem kivétel. Csak mindenkinél másképp jelentkeznek a hatások, és mindenki mást kezd velük.
– Mit csinálnál másképp, ha újrakezdhetnéd ezt az utat?
– Jó lett volna hamarabb hozzájutni a megfelelő információkhoz, és előbb eljutni az orvosomhoz. Jó lett volna az is, ha már az elején el tudja valaki mondani, hogy mire figyeljek. Jó lett volna megspórolni egy csomó időt és energiát, elkerülni jó pár nehézséget és veszteséget. Ha a mai körülmények között lennék megint az utam elején, akkor egészen biztos, hogy a tudásanyag begyűjtésével és a segítőim megkeresésével kezdeném. Mondjuk nehezebb dolgom lenne, mert ma sokkal nagyobb az információs zaj, így nehezebb kiszűrni, hogy kire hallgassunk. De akkoriban minderre még nem volt lehetőségem, nem tartott ott a világ – én viszont mindezek által vagyok ma ott, ahol. Végül minden jól van így, ahogy van. Inkább a jövőn próbálok változtatni azzal, hogy másoknak segítek lerövidíteni ezt az utat.