A Szinglinapló legújabb fejezetében hősnőnk előtt feltárul az online társkeresés cirkusza, benne néhány idomár nélkül hagyott, ketrecéből kitört, megvadult oroszlánnal. Cecília számára most bizony a túlélés a cél.


Randizásaim elején, így utólag visszagondolva a történtekre, azt kell mondanom, hogy igen-igen tapasztalatlan voltam. Úgyis fogalmazhatnék, hogy egy csupasz csiga többet tudott nálam az online ismerkedés rejtelmeiről. Ennyire talán mégsem kellene ledegradálni magam, ám a következő különös történetek éppen ezért estek meg velem.

Egy szép tavaszi vasárnapon az egyik potenciális jelölttel, Agresszivivel beszélgettem telefonon, aki felvetette: kiránduljunk egyet a budai hegyekben. Megszédültem még a gondolattól is, hogy végre friss levegőt szívhatok, egy remélhetőleg kellemes úriember társaságában, ráadásként egy imádni való kölyökkutya is elkísér majd minket. Ez a pasi aztán tudja, mitől döglik a légy! – gondoltam, és habozás nélkül igent mondtam neki.

Átruccantam hát Budára, ahol aktuális kiszemeltem felvett az autójával – igen, Lányok, tudom, itt már veszettül jeleznie kellett volna a női megérzés piros vészvillogójának, meg a józan eszemnek, hiszen még felnőtt fejjel sem ülünk be egy idegen férfi kocsijába –, ám azt gondoltam, ötvenpluszosként olyan nagy kárt csak nem fog bennem tenni, bármi történjék is. (Az is lehet, hogy egy kis csintalanságban reménykedtem? Azt már a jó ég tudja.) Szóval, ahogy beültem, azonnal láttam, hogy nagy bakot lőttem – de már nem volt visszaút. Szemmel látható volt ugyanis, hogy nem veti meg a jófajta alkoholt: az arca vörös volt, az orra pedig szederjes. Csakhogy a kutyája olyan cukin nézett ki, hogy ez a látvány rögtön kompenzálta a baljóslatú helyzetet. Magamra erőltettem hát az érdeklődés látszatát, és hevesen kérdezgetni kezdtem a jelöltet az életéről, miközben szorgalmasan köpdöstem a kutyaszőrt.

Rögtönzött túravezetőm láthatóan jól ismerte a környéket, és hamarosan a hegytető felé kaptattunk, miközben a kutyus a lábunk körül szaladgált. Már éppen szólni akartam a borvirágos gazdinak, hogy vegye pórázra az ebet, mert szemből is kutyával jönnek, de addigra a kis kajla négylábú lelkesen elrohant az új játszópajtás felé. Miután eltűnt a hegy túloldalán, visítást hallottunk: mint kiderült a felnőtt német juhász nem annyira örült a kis pajtinak, úgyhogy megharapta. Mi csupán annyit láttunk, hogy a „sértett” halálra válva száguld lefelé a hegyről, majd eltűnik. Partnerem, a  „jó gazda” ekkor magából kivetkőzve kezdett el ordítani – átkozódott, szitkozódott. Ezután már csak azt láttam, hogy leporzik a hegyről, rólam teljesen megfeledkezve(!), és eltűnik a láthatáron.

Remek, Cecília, itt fogsz éhen pusztulni a budai hegyekben! Micsoda blamázs úgy meghalni, hogy még egy épkézláb pasit sem tudtam összeszedni! – gondoltam, miközben körbenéztem, és próbáltam kitalálni, mitévő legyek. Ott álltam a hegycsúcson, körülöttem fenséges panoráma, alattam mélység – mintha legalábbis a Himaláját másztam volna meg. Erőt gyűjtöttem hát, belőttem a célt alant a mélybe, aztán ereszkedni kezdtem. Mindössze annyit tudtam, hogy Budán vagyok, ami valljuk be, elég tág fogalom a helyszínt illetően. Ha szerencsém van, még sötétedés előtt leérek, aztán majd hazaoldalgok valahogy – persze megsemmisítő szégyentől kísérve. Azon azért elmerengtem, hogy ha a randipartnerem így hátat fordít nekem egyik percről a másikra, akkor az a jellemét illetően hagy némi kívánnivalót maga után.

Már két órája bandukoltam lefelé, amikor megpillantottam, hogy felém tart az ebbel, akit ebből következően, megtalált. De, bár ne láttam volna meg őket! Agresszivi gyakorlatilag őrjöngött, és azt kiabálta, miért nincs nála a fokosa, mert akkor beleállította volna a német juhász gazdájának a fejébe. A szeme szikrákat szórt, a szederjes orra pedig még lilább volt, mint előtte – azt kell mondjam: kifejezetten ijesztő hatást keltett. Aztán mennydörögve közölte velem, hogy majd kitesz a villamosmegállónál. Mivel nem mertem vele ujjat húzni, szó nélkül beültem (már megint!) az autójába, és próbáltam összekuporodni és láthatatlanná válni, miközben átkoztam magam a helyzet miatt, amibe belesodródtam. Jesszumpepi, ha egy férfi ennyire el tudja veszíteni az önkontrollját egy ismeretlen nő előtt, akit elméletileg szeretne meghódítani, akkor hogy viselkedhet például a házastársával öt év együttélés után. Higgyétek el, nem akartam megtudni. Életben hagyott, úgyhogy alig vártam, hogy hazaérjek a puha, meleg otthonomba, ahol feltettem magamnak a kérdést: Kell ez nekem? Tényleg ezt akarom? Ezután ilyen és ehhez hasonló őrültekkel akarok ismerkedni?

Mégsem adhatom fel mindjárt az elején! – súgta a jobbik énem, ezért kiheverve a hegyi traumát újból nyeregbe pattantam, hogy megtalálhassam a következő, hát persze, hogy megint perverz hímet, akit az utamba sodort az élet. Ez a férfiú ugyan már a telefonbeszélgetésünk alatt is tett szexuális célzásokat, ám én naivan azt hittem, élőben majd tudom kezelni a helyzetet. Nos, nem így lett.

A helyszín most is a természet volt, nevezetesen a Duna-part, az idő pedig hétköznap délután, amikor az ember lánya nem gondol semmi rosszra, ráadásul az új partnerem, Sliccember is normálisnak tűnt. Két percig. Aztán, amikor senki sem járt éppen az úton, előkapta a legnemesebb testrészét! Kivillantotta, majd felszólított, hogy csodáljam meg, és vegyem kezelésbe. Egészen eddig a pillanatig talpraesett, erős nőnek gondoltam magam, ekkor azonban sokkot kaptam. No, nem a farok méretétől, hanem a szituációtól. Szerencsére maradt annyi lélekjelenlétem, és köszönés nélkül futásnak eredtem, hogy gyorsan kereket oldjak – így megmenekültem. Csak az otthonom nyugalmában mertem először belegondolni, hogy mi minden történhetett volna velem, úgyhogy azonnal új randiszabályokon kezdtem elmélkedni.

A harmadik őrültem egy vidéki férfiú volt, aki meghallva bársonyos hangomat a vonal végén, azonnal vonatra pattant, és meg sem állt szeretett fővárosunkig. Vele az egyik plázában randiztam. Amikor megláttam, minden józanságom azonnal cserben hagyott, mert igazi macsó volt, ráadásul korban, méretben és intellektusban, szóval mindenhogy passzolt hozzám. Először nem is igazán értettem, miért van egyedül. Rögtön ebédelni hívott – ez már önmagában is imponáló volt, ugyanis, mint később megtapasztaltam, a megrögzött szinglik nem is tekintik randinak az első alkalmat, hanem, hogy úgy mondjam, csupán „előkóstolónak” az igazi első találkához. Kedélyesen falatozni kezdtünk, aztán persze jött a feketeleves. Előadta valamennyi vágyát az általa keresett nőt illetően (itt talán még minden szerénységem ellenére is megütöttem a mércét), majd közölte, hogy aktívan politizál, mi több, erőteljesen aktivista. Mire én halkan közbeszúrtam, hogy én bizony, nem. A válasz: „Nem baj, bébi, majd az leszel!”. Itt már éreztem, hogy a kétségbeesés hullámai kezdenek elsodorni, de még nem adtam fel.

Ezek után megpróbáltam végre én is szóhoz jutni, és párbeszédbe elegyedni Mr. Nagy Emberrel, ám kevés sikerrel. Annyira fantasztikusan meg volt elégedve saját magával és az életével, hogy nem igazán tudtam reagálni a folyamatos öntömjénezésére, ezért inkább igyekeztem kiélvezni a tányéromon lévő ízletes falatokat. A lelkes bólogatás pontosan megfelelt a nőktől elvárt kívánalmainak, viszont belém bújt a kisördög, és elővéve politikai, illetve katonai(!) műveltségemet, brillíroztam egy kicsit. Egy neves harcászati szakértőtől idéztem, mire könny szökött a kikerekedett szemébe, majd felsóhajtott, és azt rebegte, mennyire igazam van, ráadásul egy nőtől nem várta volna, hogy ismeri az említett katonai elemzőt. Ezt akár bóknak is vehettem volna, azonban nyomban korrigált és kijelentette, hogy nem szokása a gyengébbik nemet dicsérni, majd minden átmenet nélkül folytatta a saját tökéletes életének felvázolását.

Itt feladtam. Csendben vártam a sorsom jobbra fordulását, és csak reméltem, hogy a Magyar Államvasutak gépezete ezúttal pontosan működik, és a tökéletes hím mihamarabb visszatér imádott otthonába. A percek azonban igen lassan teltek, majd, amikor végre eljött a búcsú ideje, újabb kiselőadásba kezdett. Állítása szerint hamarosan eljön az apokalipszis, de ő gondosan felkészült rá, hiszen neki nem szabad odavesznie – hisz olyan tökéletes, gondolom én. Aztán a figyelmembe ajánlotta a magyar Globus konzerv termékeit, különösen a székelykáposztát, mivel sokáig eláll, és vele mindent túl lehet élni. Ennél a pillanatnál mély depresszióba süllyedtem: elképzeltem magam, amint a végítélet órájában a villogó fehér fogú Mr. Nagy Ember utasításokat ad nekem a politikai emelvényéről, miközben én félistenként tekintek fel rá a mélyből, majd felkapaszkodva hozzá illedelmesen letörlöm a szája sarkában fityegő káposztadarabot. Ekkor már végképp nem tudtam eldönteni, hogy mi a rosszabb: egy nyíltan, első ránézésre őrült pasi, vagy annak egy vadító külsőbe csomagolt változata – bár a végeredmény ugyanaz. Teljesen elvesztem a gondolataimban, viszont a Nagy Ő visszarántott a jelenbe: udvariasan elköszönt és elment. Végre!

És most mi lesz? Hogy írjam meg neki, hogy borsózik tőle a hátam? Szerencsére megelőzött. Két perc sem tel el a távozása után, máris csipogott a telefonom: nagyon sajnálja, de nem vesz feleségül. Visszautasításnak így még nem örültem, bár azért bementem az első ABC-be, és Mr. Nagy Ember és a vele töltött világvége randi emlékére vettem magamnak egy doboz konzervet – természetesen székelykáposztát! –, nehogy még véletlenül elfelejtsem, kivel nem szabad legközelebb szóba állnom.

A fenti példányokat (azt hiszem, ezek után nevezhetem így őket) aztán bezártam a virtuális ketrecembe, hogy soha többet ne jöhessenek elő, és ne riogathassák a szolid, érzésekre vágyó csajokat, majd immár taktikát változtatva folytattam életem párjának a keresését. Fogadhattok, hogy megtaláltam-e!

Csóközön.

Ja, és ne menjetek messzire, mert a következő részben jön a romantikus lebegtető!