Evelin a lombik érzelmi hullámvasútján ül, feszegeti a saját határait. A vonat megállíthatatlanul száguld előre, hajtóerőként használva a nő lelki tartalékait. Vajon ez egy mindenáron tartható állapot? Erről szól a következő rész. 


Az autó lassan araszolt az úton. Csak néhány méter választotta el őket a céltól, és Evelin fészkelődni kezdett az ülésben. Érezte, a szíve hevesebben ver, akár egy kisgyereké, aki izgatottan várja, hogy kibonthassa a születésnapjára kapott ajándékokat. Péter vezetés közben lopva rápillantott, és a tekintete elidőzött rajta: Evelin arca kipirult volt, a szeme csillogott. A férfi elmosolyodott, mert régen nem látta már ilyen izgatottnak a feleségét. Pillanatnyi ámulatából a mögöttük várakozó autós ideges dudálása szakította ki. Zavartan intett neki, gázt adott, és haladtak tovább. Éppen felértek volna a város közepén áthaladó autóút enyhe emelkedőjén, de ismét meg kellett állniuk. A hűvös tavaszi idő ellenére hatalmas volt a tömeg: egymást érték az autók, a lakókocsik, a bicikliző családok, akik mind ugyanabba az irányba igyekeztek – a domb alján elterülő csoda szép kékség felé. Péter fél szemmel megint Evelinre nézett, akiből áradt a várakozás izgalma: az ülésben enyhén előredőlve jobbra-balra forgatta a fejét, miközben néha aprókat dobbantott a lábával. Péter attól tartott, hogy ha még sokáig kell lépésben araszolniuk, akkor a felesége kiugrik az autóból, és a dombon keresztül leszalad a tóhoz. Szerencsére a kocsisor újra meglódult, és megkezdhették az ereszkedést, és a fák közül végre előtűnt a kristálytisztán csillogó, kékeszöld víztükör. Evelin száját alig hallható ujjongás hagyta el: hetek óta várt már a pillanatra, hogy megcsodálhassa és belefeledkezhessen a tó kékségének végtelenségébe. Az utazás előtt izgatottan nézegette a képeket az interneten, ám a látvány, ami most elé tárult, felülmúlta minden képzeletét: a Bledi-tó és környéke egyszerűen lenyűgözte, egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni.

– Mennyi idő, míg odaérünk? – kérdezte az arcán elterülő széles mosollyal.
– Drágám, te is láthatod, hogy ebben a tömegben ez időbe fog telni. Ugye nem fogsz inkább itt hagyni és gyalog nekiindulni?
– Megpróbálom visszafogni magam, de nagy tételben azért ne fogadj rá – nevetett fel Evelin, és a tekintetét ismét a tó irányába emelte.

Eltartott egy ideig, de végül megérkeztek. Az apartman, amit Péter lefoglalt, a tó egyik kanyarulata mellett helyezkedett el. Evelin rögtön rohant volna a vízhez, viszont Péter nyugalomra intette, és emlékeztette rá, hogy miért is vannak itt: most nem sietnek sehova, hanem csendes pihenéssel fognak eltölteni egy hetet ebben a festői környezetben. Az elmúlt hónapok programdömpingje után ugyanis remélte, hogy a felesége végre megfogadja a pszichológus tanácsát. Evelin vett egy nagy levegőt, és kelletlenül ugyan, mégis belátta, hogy a férjének igaza van. Egyelőre be kellett érnie azzal, hogy a szállásukról csodálja a környéket. Miután elfoglalták a szobájukat, Péter visszament a recepcióra elintézni a papírokat. Evelin kiment teraszra, nekitámaszkodott a korlátnak, és az elé táruló látványban gyönyörködött: a türkizszínű tavat nézte és a benne visszatükröződő várkastélyt, amely a sziklaszirten állt. Tekintete az épület sziluettjéről a tavat átszelő gondolákra siklott. A fából készült szerkezetek lágyan ringatóztak a kék vízen, és az aprócska sziget felé igyekeztek, hogy utasaik megkongathassák a templom kívánságharangját. A legenda szerint a harangjáték közben elsuttogott vágyak valóra válnak. Evelin még az utazás előtt olvasott erről, és eljátszott a gondolattal, hogy talán neki is érdemes lenne kipróbálnia, de végül elvetette az ötletet. A haragkongatás csak elodázná a döntését, melyre az elmúlt néhány hétben jutott.

Az első sikertelen beültetés után Evelin magába zárkózott, napokig nem lehetett szólni hozzá. A második próbálkozás kudarca viszont az önmagára erőltetett pozitív hozzáállást hozta magával, hiszen a jövő tartogatott számára még egy lehetőséget. A harmadik beültetés sikertelenségét követően azonban „ámokfutásba” kezdett, mondhatni eszelősen viselkedett: keményen dolgozott, táncolni járt és belevettette magát a programok színes kavalkádjába. A mindennapjaiban színházi előadások, koncertek, galériamegnyitók, felolvasóestek végeláthatatlan sora követte egymást, melyekre néha Péter is vele tartott, de azt sem bánta, ha egyedül kell mennie. Ebben az őrült időszakban az alváson kívül egy szusszanásnyi időt sem hagyott magának a pihenésre. Tulajdonképpen nem magát a pihenést kerülte, inkább a vele járó csendet és nyugalmat, mert olyankor mindig elöntötték a gondolatok és érzések. Nem szerette volna meghallani a belső hangját. Még nem. Most mások által generált gondolatokra, érzésekre volt szüksége, és a színházban, a moziban gondolkodtak és éreztek is helyette, míg ő csak passzívan nézte az elé táruló történeteket – belső hangjait a látottak és hallottak gerjesztették. Hiába mondta többször is a pszichológusa, hogy túl nagy a zaj, ami körülveszi, ő mégis erre vágyott. Egyenesen hajszolta a zajt, hiszen az megvédte és hagyta elmenekülni. A padlóra kerülés és a zajok furcsa elegyének hullámvasútján ült, de tudta, hogy egyszer valaki meghúzza majd a vészféket, és le kell szállnia, hogy végre szembe nézzen önmagával. Nem is olyan régen majdnem sikerült: már voltak kérdései. A válaszok viszont még várattak magukra, jóllehet közelebb került hozzájuk, mint eddig bármikor.

Enyhe borzongás járta át. Összébb húzta magán a kabátot. Óvatosan a zsebébe nyúlt, és szinte már teátrális lassúsággal elővette a benne lapuló papírlapot, melyet néhány héttel ezelőtt kapott Lindától. Nézte a szépen megformált betűket, majd újra és újra elolvasta a sorokat. Elmosolyodott. Úgy érezte, végre a kezében tartja a „jegyet”, mellyel átszállhat a lelki hullámvasútról egy érzelmileg egyirányú pályán haladó, biztonságos vonatra. Leült, és kezében tartva a papírt, felidézte a Lindával folytatott beszélgetésüket.

Jó néhány hónap eltelt már az utolsó beültetés sikertelensége óta, mert Evelin naptára zsúfolásig telve volt programokkal, ezért nehéz volt alkalmas időpontot találni a találkozóra. Mivel azonban az egyik előadás betegség miatt elmaradt, így Evelin Lindáék konyhájában kötött ki. Hosszúra nyúlt néma csendben kortyolták a teát, melyet Klára asszony készített nekik. Linda az elmúlt időszakban türelmesen várt, és tisztes távolságból figyelte, hogy a barátnője miként merül el a pezsgő kulturális életben. Sejtette, hogy az egész csupán menekülés a részéről, hisz korábban ő is ezt csinálta, de ő a bársonyszékes színháztermek helyett az elegáns divatházak szalonjait látogatta kitörő lelkesedéssel. Feltett szándéka volt, hogy erről és még egy kis apróságról is beszélni fog Evelinnel. Ez utóbbival kapcsolatban remélte ugyanis, hogy talán kiutat jelenthet számára, bár még fogalma sem volt arról, hogy miként hozakodjon elő vele. Még mindig némán ültek, és egymást nézték. Végül Linda törte meg a csendet

– Evelin, hogy érzed magad? Jól vagy? – próbálkozott.
– Miért kérdezgeti ezt tőlem mindenki? – nézett Evelin egyenesen Linda szemébe.
– Talán, mert kissé furcsán viselkedsz. Ez a rengeteg program…
– Ha feküdnék a paplan alatt, és zombiként mászkálnék, elszigetelve magam mindentől és mindenkitől, akkor is ugyanezt mondanád? – kérdezte Evelin ingerülten.
– Valószínűleg – válaszolta Linda, majd rövid szünet után folytatta. – Aggódom érted. Nem kertelek, ki mondom egyenesen, amit gondolok, még akkor is, ha megsértődsz. Evelin, olyan, mintha menekülnél.
– A pszichológusom is ezt mondta. Lehet, hogy inkább veled kellene beszélgetnem, mert te ingyen elmondod ugyanazokat – ezen mindketten elnevették magukat.
– Azt legalább tudod, hogy mi elöl menekülsz? – tette fel a kérdést Linda.
– Semmi átmenet, csak úgy bele a közepébe?!
– Legutóbb, éppen te voltál az, aki hasonló „burkolt” kérdéseket tett fel nekem. Gondoltam, én is megpróbálom.
– Tulajdonképpen egy kérdés megválaszolása elől menekülök: el tudom-e képzelni az életemet gyerek nélkül? – mondta ki végül Evelin.
– Erről itt és most kell döntened?! Hiszen van még egy lehetőséged a beültetésre, úgyhogy  nyitva hagyhatsz egy kiskaput magadnak. Vagy te nem így látod? – próbált érvelni Linda.
– Gondoltam rá, de ezzel a kiskapuval egy bajom van… – Evelin hosszasan elgondolkodott mielőtt befejezte volna a mondatot.
– És mi lenne az? – próbálta sürgetni Linda.
– Hogy élteti a reményt.
– És az olyan nagy baj?
– Ha végül hiábavaló lesz a reménykedésem, akkor igen, mert csak elodázta az elengedést. Minden újabb beültetéssel ugyanis tovább él bennem a remény, és egyre messzebb száguldok az érzelmi hullámvasúton, amiről nem tudok leszállni. Nincs megállás.
– Szerinted mi jelentené a megoldást? Azt ne mond, kérlek, hogy ez a rengeteg program!
Evelin elnevette magát.
– Rendben, akkor nem mondom! Valami köztes megoldás kellene, ami nem öli meg a lelkemet, mégis valamilyen szinten megadja azt, amire vágyom. Viszont nem igazán tudom, mi lehetne az.

Linda alig akart hinni a fülének: itt a remek alkalom, hogy szóba hozza azt, amiről még beszélni szeretett volna Evelinnel.
– Mit szólnál hozzá, ha én tudnék egy ilyen megoldást?! – kérdezte sejtelmes mosollyal, majd a választ meg sem várva, teljes átéléssel beszélni kezdett.

Evelin a szálloda teraszán ülve is tisztán látta maga előtt Linda arcát, és még a fülében csengett a mondataiból áradó lelkesedés. A felidézett emléktől újra elmosolyodott. Érdekes dolgokat produkál az élet. Néhány évvel ezelőtt még nem hitte volna, hogy egyszer ennyire közel kerül Lindához, de ebben a sorsközösségben, a gyermekért folytatott küzdelemben, szép lassan barátokká váltak. Nem a riválist látták egymásban, hanem egy hasonló problémával küzdő nőt, aki pontosan érti, min megy keresztül a másik. Segítették és támogatták egymást. Linda most ennek fényében nyújtott át Evelinnek egy szép, cirádás betűkkel teleírt papírlapot. Abban bízott ugyanis, hogy a maga sajátos módján egy kicsit talán támaszt nyújthat a barátnőjének. És Evelin hálás volt érte, mert az írás tartalma sok mindent új megvilágításba helyezett számára.

Gondolataiból halk kopogás zökkentette ki. Az alig hallható nesz a háta mögül jött, ezért a válla mögé pillantott – Péter kocogtatta meg a résnyire nyitott teraszajtót.
– Csatlakozhatok? – kérdezte hamiskás mosollyal az arcán.
– Miért ne tennéd? – válaszolta Evelin.
– Annyira el voltál gondolkodva, nem szerettelek volna megzavarni – mondta kedvesen Péter, majd megállt mellette, és elégedetten körbenézett. – Örülök, hogy nemcsak beszéltünk erről a helyről, hanem végre el is jöttünk ide.
– Igen, tényleg jó ötlet volt kiszakadni az otthoni környezetből.
– Ezzel csak nem azt szeretnéd mondani, hogy igazam volt?!
– Előfordulhat – mosolygott Evelin.
Péter odahúzott egy széket, és leült mellé.
– Na, és mire jutottál a „jeggyel” kapcsolatban, ahogy te hívod? – mutatott a papírlapra.
– Jutottam?! A szöveg neked is szól!
– Édesem, te is tudod, hogy a férfiak véleményének kikérése két nő beszélgetése kapcsán nem több, mint formalitás.
Mindketten hangosan felnevettek.
– Igazából, már akkor tudtam, hogy „beváltom”, amikor először elolvastam – csillant fel Evelin tekintete.