Egyre izgalmasabb vizekre evezünk Cecíliával. A Szinglinapló lelkes hősnője zátonyra futott házassága után egy ifjú titán karjaiban vigasztalódik. Vajon milyen tanulságokat tartogat számára ez a liaison?


Nos, kedves Olvasók, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor huszonhat évnyi férjezett lét után szingli életembe belépett az első hús-vér férfi, Zsiga, majd két évig a szerves részévé vált. Utólag visszagondolva két nagyon fontos következtetésre jutottam eme románcom kapcsán. Egy: ugyanolyan hormonvezérelt lüke voltam akkoriban, mint tinikoromban, csak akkor még a mentségemre szólt, hogy semmiféle élettapasztalattal nem bírtam. Kettő: tévedtem, amikor azt hittem, hogy fél évszázaddal a hátam mögött képes vagyok kordában tartani az érzelmeimet. Ezek után gondolom már nagyjából sejtitek, hogy mi történhetett. Azóta tudom, hogy a hülyeség nem korfüggő.

Zsigának a Hegymászó mutatott be, és azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem volt köztünk szerelem első látásra – csak együtt takarítottunk és beszélgettünk egy buli után. Ugye, milyen romantikus? Aztán másnap felhívott, mivel valószínűleg unatkozott. A hiúságomnak persze hízelgett, hogy egy nálam jóval fiatalabb, mokány, izmos, villogó szemű fiú csapja nekem a szelet, ezért belementem a játékba. A flörtölésünk aztán hamarosan testet öltött és vad érzékiségbe csapott át. Hát, ez van! Kár tagadni. Lehet engem elítélni és megkövezni, de huszonhat év után ki akartam próbálni, milyen a testiség egy másik férfival. Igazából kísérletezni vágytam: szerettem volna megtudni, hogyan hatok még az erősebbik nemre. A kísérlet pedig, be kell valljam, elég jól sikerült!

Pár hét után ugyanis szerelembe estem. Legalábbis azt hittem, hogy ez a nemes érzés kerített a hatalmába. Ma már tudom, csak egy illúziót kergettem: az érzést magát akartam újra átélni, de ezt akkor még nem sejtettem. Olyan érdekes kívülről látni magunkat hónapokkal, évekkel később, amikor már higgadtan tudunk a történtekre nézni… Bezzeg, amikor benne vagyunk a dolgok közepében, az olyan, mint amikor egy jó török kávé után ott marad a sűrű, fekete zacc, és nem látunk tőle a csésze aljára. Hát, velem is így történt. Emlékszem még az egész lényemet betöltő magasztos, pátoszos érzésre, amikor hajnalban, a napfelkeltében autóztam haza Budapestről a kis vidéki otthonomba, hogy dolgozni menjek. A szívem könnyű volt, szinte repdesett, és a szememet elborító szerelmi köd a leglilább és legrózsaszínűbb volt, amire valaha emlékeztem. Meryl Streep egyik szerelmes filmje, A szív hídjai jutott az eszembe, és arra gondoltam, milyen szerencsés is vagyok, hogy ismét átélhetem a szerelem mámorító érzését.

Idővel a kapcsolatunk elmélyült Zsigával, és az első év csodálatosan telt, mivel nem létező, szuper tulajdonságokkal ruháztam fel a mindent elfedő szerelemcsadoromon keresztül. (Mondanom sem kell, hogy ezekkel az erényekkel persze nem, vagy csak alig rendelkezett.) Különlegesnek tartottam a természetgyógyászattal összefüggő sokrétű tudását, a mély spiritualitását, és abbéli lelkes elköteleződését, hogy a múltbéli események feltárásával a jelen problémáink megoldhatók. A gond azzal volt, hogy nem érezte követendőnek azt a fontos értékrendet, amely az én erkölcsi normáim alapjául szolgált, ráadásul nem bírta a szerelem nyűgét és szabadságra vágyott. Igen, jól gondoljátok: ezek után a kapcsolatunk bukásra volt ítélve.

Az elkerülhetetlen szakításra egy napsütéses szombat reggel került sor váratlanul és persze igen fájdalmasan. (Most jövök csak rá: minden szakításom kora reggel történt!? Ezt feltétlenül ki kell elemeztetnem egy jóssal, csak el nem felejtsem.) Szóval ott hevertem romjaimban – az elképzelhető valamennyi értelemben véve –, az első gondolatom mégis az volt, hogy rossz az autóm, úgyhogy meg kell javítanom azonnal, ezért kibőgött szemmel kislattyogtam Szörnyikéhez. (Ő az én drága négykerekűm, akinek a színe – nos, csak finoman fogalmazhatok, hogy meg ne sértsem a kis lelkét – kora tavaszi zöldben pompázik.) Ott álltam a harmatos reggelben egy szál pizsiben, és neki fogtam kicserélni Szörnyike akkumulátorát. (Itt jegyezném meg a kedves férfi olvasóknak – remélem akadnak olyanok is –, hogy nemcsak aksit cserélek ám rém ügyesen, de kereket és gyertyát is!) Már majdnem útnak is indultam, de beszállva az autóba rájöttem, hogy még házi mamuszban és pizsamában vagyok.

Aztán első felindulásomban hüppögve felhívtam egy haveromat, Gyuszit, aki volt olyan kedves, és az egész napját rám áldozva istápolt. Hihetetlen, hogy vannak emberek, akikkel azt gondolnám, hogy csak laza kapcsolat fűz össze, mégis egy-egy krízishelyzetben azonnal mellettem teremnek: meghallgatnak, erőt adnak és rádöbbentenek, hogy van még jóság, önzetlen figyelem és törődés e rideg világban. Nem hiába, a karma körbejár: ha néha-néha képesek vagyunk ilyenfajta szeretetet adni másoknak, hiszem, hogy nekünk is jut belőle egy kis morzsa a szükség órájában.

Úgyhogy végül életben maradtam. Megszenvedtem ugyan, de aztán lassacskán elkezdtem újból élni, és közben rájöttem, hogy most először vagyok igazán egyedül: férj, társ nélkül, gyerekmentesen. Nos, Cecília 55 évesen megtapasztalhatod milyen magaddal élni! – gondoltam. És hogy milyen? SZAR. Tudom, csúnya szó, de én akkor is így éreztem. Önismeret, elmélyülés, foglalkozz a lelkeddel, egyedül kell lenned – olvastam minden fórumon, és csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Akkor most fogok felnőtté válni? Hát, nem ilyennek képzeltem. Összezavarodtam és kétségbeestem.

Aztán egy szép napon, miközben az egyik kollégámmal beszélgettem, éles sasszememmel – mert közelre azért még jól látok! – kiszúrtam a cuki, mintás, kis ingét. Megdicsértem, mire feszülő mellkassal büszkén elmondta, hogy hármat is vett belőle, mert nem kell őket vasalni, és egyébként is szingli. Volt. Akkor. A szingli szó hallatán lankadatlan érdeklődéssel kezdtem hallgatni a meséjét, mire lelkesen elújságolta, hogy már egy éve boldog párkapcsolatban él, amit az egyik társkereső oldalnak köszönhet.

„Társkereső”, „tinder” – ízlelgettem a szavakat hazafelé menet, és közben elkezdtem reménykedni. Na jó, ez mind szép és jó, de ki fog rólam szuper fotót készíteni, és azt majd hova és hogyan fogom felpakolni? – cikáztak a gondolatok a fejemben. Finoman és persze hátulról próbáltam megkörnyékezni a gyerekeimet az életfontosságú információkért, ám ők azonnal rájöttek, hogy miben sántikálok: Anya, ne őrülj meg! Ott csak f*ok vannak. Ki fognak használni, mert naiv vagy, és semmit sem tudsz a férfiakról – sorolták legalább egy héten keresztül, de hiába. A szikra már ott izzott a szememben. Jól ismernek, hisz egyformák vagyunk, én szültem őket. Kupaktanácsot tartva fohászkodtak a Jóistenhez, hogy mentsen meg engem a férfiaktól. Vagy inkább őket tőlem? Így kezdődött hát a magányos életem, amely hamarosan olyan mozgalmassá vált, akár egy pályaudvar, és még én is csak pörögtem magam körül, mint egy búgócsiga.

Itt kezdődnek a 18 pluszos részek, úgyhogy az érzelmeknek egy időre annyi, Drágáim. Kössétek fel a bugyogókat!