Ismerős hang és ismerős téma új megközelítésekkel, valamint számos szemléletes példával: visszatérő vendégként köszönthetjük podcastunkban Vágyi Petra klinikai szakpszichológust, a Sémáink fogságában és a Sémáink párban könyvek szerzőjét. Ezúttal a párkapcsolatainkat, illetve a szinglilétet meghatározó sémákat vesszük górcső alá a szakember segítségével.

„Talán már felfigyeltünk arra, hogy az életünkben vannak bizonyos kellemetlen, önsorsrontó ismétlődések. Egyes helyzetek – mintha csak benyomnának rajtunk egy piros gombot – automatikus folyamatot indítanak be”: így foglaltuk keretbe a legutóbbi, sémavezérelt működésről szóló epizódunkat.

Állandó moderátor-főszerkesztőnk, Panna ezúttal mélyebbre ásott a témában. Kifejezetten a tekintetben próbálta körüljárni a gondolkodási és viselkedési mintáinkat gyökeresen (és gyakran öntudatlanul) meghatározó működési folyamatainkat, hogy azok miképp hatnak ki a párkapcsolatunk alakulására, fejlődésére vagy épp megrekedésére.

Ennek a résznek a sémakémia áll a középpontjában, melynek segítségével Panna és vendége igyekeznek feltárni a tipikus párkapcsolati problémák és a párnélküliség mögött rejlő tudattalan sémákat, valamint ezek lehetséges gyermekkori eredetét. Nem kisebb fába vágják a fejszéjüket, minthogy alámerülnek a sémakémiában, amely a párkapcsolati torzításokat és konfliktusokat okozó visszatérő működési mintázatok kialakulásáért felelős. Tarts velük, alább pedig less bele a beszélgetésükbe!



– Szemléltetnéd egy, mondjuk, a gyermekkorból hozott példával, hogy miként képesek a jelenben aktiválódni a sémák?
– Persze! Mondjuk, hogy ha valakihez gyermekként a szülei nem tudtak érzelmileg úgy odafordulni, olyan gyengédek és törődőek lenni, vagy kérdezni tőle, ahogy neki arra szüksége lett volna ahhoz, hogy érzelmileg biztonságban érezze magát, vagy például abban az érzelmi állapotban vele maradni, illetve megsegíteni őt, ami neki túl nehéz volt, akkor az a gyermek egy bizonyos kapcsolati sebződést élt meg, érzelmileg elutasítva vagy el nem fogadva érezte magát, hiszen számára nem megfelelően kapcsolódtak hozzá. Emiatt kialakulhatott benne egy úgynevezett érzelmi deprivációs séma, ami azzal az érzéssel jár együtt, hogy „én nem vagyok fontos”, ugyanakkor nagyon erős magányosságérzéssel is párosul. Ez a múltbeli történet. Hogyha valaki ezzel a sémával él felnőttként, akkor egy olyan helyzetben, amikor nem kap annyi figyelmet, amennyire vágyna – mert mondjuk a párjának valami fontos dolga van, és emiatt érzelmileg nem tud azonnal elérhető lenni a számára –, akkor az különösen fájdalmas lesz neki, és nagyon magányosnak, érzelmileg elhagyatottnak, elhanyagoltnak fogja magát érezni. Persze az is lehet, hogy valóban arról van szó, hogy a párja valamilyen szinten tényleg kevesebbet van vele vagy figyel rá, azonban ezzel a sémával ezt sokkal erőteljesebb mértékben, fájdalmasabban fogja megélni. Vagyis, ha nincs ilyen sémám, lehet hogy egyszerűen csak szólok a másiknak, hogy „most nagyon nem vagy itt velem”, „nagyon nem tudsz rám figyelni, pedig jól esne”, de érzelmi deprivációs sémával ez nem tud objektív maradni. Ilyenkor ez a helyzet mély, valódi fájdalmat, elhagyatottságot okoz nekem, esetleg követelőző indulatokat is kelthet bennem. De az is lehet, hogy elkezdek úgy viselkedni, hogy az a másik számára a legjobb legyen, és ilyenkor feladom a saját, mély vágyaimat és szükségleteimet a kapcsolat kedvéért.
– És közben ugyanazt élem át, amit gyermekként elszenvedtem.
– Így van, miközben mindez a jelenben történik, és látszólag a partner miatt van, hiszen mindezt a kapcsolatomban élem meg elégedetlenségként vagy hiányként, azonban mindig van egy gyermekkori, elfeledett előtörténete. Gyakorlatilag a legtöbb párkapcsolatban lehet alapja ezeknek a nagyon fájdalmas, nagyon erőteljes érzéseknek, de azoknak a mértéke eltúlzott, mert rávetül egy fel nem dolgozott gyermekkori sebződés.
– Aki nem tud arról, hogy sémák mentén éli az életét, akár a párjában is keresheti a hibát, mert egy ilyen helyzetben nem feltétlenül arra gondolunk, hogy van valamilyen múltból hozott feladatunk, amin dolgozni kellene.
– Pontosan. Lehet, hogy az egyén azon kezd el gondolkodni, hogy a párjának kellene változtatnia, de az is lehet – és sokszor ez lenne a jobbik eset –, hogy önvizsgálatot tart. Esetleg, ha nagyon igaznak éli meg a sémát, mert sokkal inkább az önfeladásra tanult rá kicsiként, akkor azon fogja törni a fejét, hogy ő mit rontott el, és mit tudna még ő maga csinálni, hogyan tudna még többet feladni magából. Ilyen helyzetben inkább önmagát gondolja rossznak, nyomasztónak, érzéseivel a kapcsolatot megterhelőnek, emiatt pedig majd még kevésbé érzi magát szerethetőnek, és a saját érzéseit még kevésbé mutatja meg, vagy vállalja fel. Vagyis immár a saját megküzdési stratégiája miatt nem fogja megkapni azt a törődést, odafordulást és együttérzést, amire legbelül vágyna.
– Honnan tudjuk, hogy egy adott helyzetben sémák irányítanak bennünket?
– Onnan, hogy ezekben a helyzetekben nagyon erőteljes, szinte belülről csavaró érzéseket tapasztalunk, és a saját kapcsolati múltunkra visszatekintve talán azt is megfigyeljük, hogy ezt már nem először éreztük vagy gondoltuk az ehhez nagyon hasonló szituációkról. Tehát, mindig egy ismétlődést, egy visszatérő forgatókönyvet vagy valamilyen olyan fájdalmas meggyőződést kell keresnünk, amivel mi magunk szoktuk ezeket a helyzeteket értelmezni, és azt, hogy ez miért állt elő megint. Ezek jellemzően végletes, fekete-fehér gondolatok, tele olyasmivel, hogy „én mindig/soha” vagy „velem mindig/soha…mindenki/senki…”. Szintén a sémák irányítását vagy torzítását jelezheti, hogy a beaktiválódásukkor kicsúszunk önmagunkból, abból az énünkből vagy énállapotunkból, akivel önazonosnak érezzük magunkat, akiről azt érezzük, hogy „ez az igazi énem/ilyen vagyok”. Amikor egy séma bekapcsolódik, akkor hirtelen több szempontból másmilyenné válunk: ilyenkor másképp látjuk önmagunkat, a másikat, valamint a helyzet vagy épp konfliktus súlyosságát, és amikor elmúlik ez az állapot, tehát visszakerülünk az önazonos (egészséges felnőtt) énünkbe, akkor lehet, hogy rá is csodálkozunk, mennyire másképp gondolkodtunk, éreztünk abban a helyzetben.