„Három hónappal ezelőtt még olyan boldogok voltunk a fiammal, aztán hirtelen minden megváltozott. Derült égből villámcsapként ért, hogy Martinnál leukémiát diagnosztizáltak, és én nem tehettem semmit érte, csak reménykedhettem abban, hogy az orvosok megmentik. Nemrég ünnepeltük a 10. születésnapját… Eszméletlen korán és hirtelen kellett felnőnie.” Így kezd bele az édesapa történetük mesélésébe, amely a fiával, Martinnal közösen vívott emberfeletti harcukról szól a Burkitt-limfóma ellen.


Június vége óta folyamatosan itt vagyok Martin mellett a kórházban. Miközben az orvosok és a nővérek gondosan teszik a dolgukat, én kötelességemnek érzem, hogy figyelemmel kísérjem a fiam kezelését, mert tudnom kell, mire van szüksége a gyógyuláshoz. Itt megtanították nekem, hogy milyen értékeket kell nyomon követnem, lejegyeznem, és már azt is tudom, milyen gyógyszerekre van szüksége Martinnak. A szakemberek felkészítenek arra, hogy ha a kórházat majd elhagyhatjuk, otthon is ápolni tudjam a fiamat, amíg fel nem épül teljesen.

Az elején jóformán minden váratlan helyzetben kétségbeestem, és rohantam a nővérekhez, hogy segítsenek. Idővel aztán egyre nyugodtabb lettem. De így sem alszom sokat, mert minden neszre felébredek: ha Martin megmoccan, egyből kipattan a szemem.

A fiamnál egy kifejezetten agresszív daganattípust, a Burkitt-limfómát diagnosztizálták. Sajnos ez a betegség bárhol kialakulhat a szervezetben, ahol fehérvérsejtek vannak. Ez egy rendkívül alattomos daganatfajta, néhány hónap leforgása alatt képes elhatalmasodni. Martinnál a hasüregi szerveket érinti, így már érhető, hogy miért fájlalta annyiszor a hasát. Én meg csak erőltettem, hogy egyen már, és próbáltam beleimádkozni az ételt. Ha tudtam volna, hogy emiatt nincs étvágya… A tünetei más betegségre is utalhattak, ezért az orvosok sem a rákra gondoltak először. Azt javasolták, hogy mellőzzük a nehezebb ételeket, tartsunk diétát. Minden bevetettünk, de Martin állapota csak nem javult.

A nyári szünetben aztán elkezdődtek az alaposabb kivizsgálások. Addigra viszont már nagyon legyengült a kis szervezete: rendkívül fáradékony volt, a tanórákon is gyakran elaludt. Egyre inkább sejtettük, hogy komolyabb probléma lehet a háttérben. Az egyik tanára, akinek a gyermekét hasonló betegséggel diagnosztizálták, finoman jelezte, hogy rossz megérzése van. Miután Martin kórházba került, hamar kiderült, hogy óriási a baj. Azonnal Szegedre szállították, ahol felgyorsultak az események. Minden jel a rák jelenlétére utalt, és rövidesen az is kiderült, hogy pontosan melyik típusával állunk szemben.

Martint rögtön a műtőbe szállították, hogy szövetmintát vegyenek tőle. A beavatkozás során azonban komplikációkba ütköztek, és alig tudták elállítani a vérzést. A fiam lélegeztetőgépre került, majd vesedialízisen esett át. Az orvosok megállíthatatlanul küzdöttek az életéért. Nem sok választott el bennünket attól, hogy az utolsó stádiumban derüljön fény a betegségre. Elképesztő hosszú napok következtetek az intenzív osztályon. Tíz kilót fogytam azóta, hogy itt vagyunk. Ezt nem lehet szavakba önteni… Senkinek sem kívánom, hogy egyszer ezt át kelljen élnie.

Az első időszak volt a legborzasztóbb: egy hónapig abban sem lehettem biztos, hogy a fiam egyáltalán életben marad. Pengeélen táncoltunk. Egy hét élet-halál közötti lebegés következett. Csak ültem az ágya mellett összeroskadva. Legszívesebben feladtam volna az életemet, de Martin miatt nem tehettem meg. Három hét után aztán kijöhettünk az intenzívről, és ez jó jel volt, elkezdődhetett a kemoterápiája. Attól viszont borzasztóan féltem. Volt olyan nap, hogy Martin egész délután csak feküdt és bámulta a mennyezetet. Egyetlen szót sem szólt, pedig alapból be nem áll a kis szája. Fájt minden porcikája. Az ajkai kisebesedtek, nem tudott sem enni, sem inni. Azóta már jobban viseli a kemót, és egyre kevésbé fél tőle. Attól sem ijed meg, ha a kezelés után pár nappal felerősödnek a mellékhatások. Most már tudjuk, mire számíthatunk, és így könnyebb átvészelni ezeket a napokat.


Martinnal mindig megbeszélünk mindent. Kerek perec elmondtam neki, hogy súlyos beteg, de azt is, hogy együtt csináljuk végig, és meg fog gyógyulni! Intelligens gyerek, úgyhogy fél szavakból is megértjük egymást, nem kellett túlragozni a dolgokat. Jóval komolyabb a korosztályánál, ezt mindenki megjegyezni, amikor találkozik vele. Martin tíz éves múlt májusban, de még mindig Babámnak szólítom. Ő az én egyetlen boldogságom. Én neveltem fel, egyedül. Koraszülött volt, a hatodik hónapban jött a világra, mindössze 1000 grammal. Már az is önmagában csoda volt, hogy azt túlélte. Küzdő típus, ez nem kérdés. Mivel korábban érkezett a vártnál, ezért nem volt lehetősége az aranyórára. Pár hét után meg lehetett érinteni az inkubátoron keresztül, és akkor úgy megszorította az ujjamat, mintha soha el sem akarná engedni. Amikor kivehettük onnan, nálam mindig megnyugodott, és elaludt az ölemben. Az orvosok meg is jegyezték, hogy különleges kötődése van hozzám. Még most is előfordul, hogy éjszakánként felkel, átölel és puszit ad. Egy lépést sem tesz nélkülem, követ, mint az árnyékom. Eszméletlen jó érzés, hogy a fiammal ilyen szoros a kapcsolatom, ugyanakkor tudom, hogy pár év múlva el kell kezdenie a saját útját járni, és én nem lehetek mindig mellette.

Olykor nem is én tartom benne a lelket, hanem ő bennem. Próbálok erősnek tűnni előtte, de ez nem mindig megy olyan könnyen. Hiába próbálnék én mást mutatni, látszik rajtam, hogy megvisel mindaz, ami velünk történik. Nehéz egyedül ezt végigcsinálni. A mellettünk lévő szobában is egy kisfiú lábadozik, ott is az édesapa van a gyerek mellett. Vele sem találkozom sűrűn a folyosón, nem szól senkihez, nem eszik. Összetört. A szakemberek szerint az anyukákat másképp kódolták, sokkal erősebbek lelkileg, és talán nem is aggódnak annyit, mint mi, apukák.

Egy olyan súlyos diagnózis, mint a Burkitt-limfóma a földbe döngöl, én sem hittem el az elején, hogy ezt túl lehet élni. Az orvosok az elejétől kezdve nyíltan kommunikálnak velem. Miután felvázolták a helyzetet, én csak annyit kérdeztem tőlük: túléli a fiam vagy sem? Erre eleinte ők sem tudtak határozott választ adni. Abszolút korrektnek tartom, hogy nem ámítanak, ugyanakkor mindent megtesznek, hogy a végén pozitív csalódás érjen bennünket. Az biztos, hogy a lehető legjobb helyre kerültünk – a Szegedi Gyermekklinikán jó kezekben vagyunk, és ez a tudat megnyugtat.

Titokban szerettem volna tartani Martin betegségét, csakhogy folyamatosan mellette kell lennem, ezért nem tudok dolgozni, viszont közben meg az albérletet is fizetnem kell otthon. Ezen a ponton szólalt meg bennem a vészcsengő. Bár én szívesen segítek másokon, de hogy én mástól szívességet kérjek?! Az nagyon távol áll tőlem. Rosszul is érzem magam emiatt, de beláttam, hogy segítségre van szükségünk, hogy a kezdeti nehézségeket áthidaljuk. Csak pár hónapról van szó, aztán minden könnyebb lesz. Borzasztó hálás vagyok az embereknek, hogy önzetlenül segítenek nekünk. Martin egyre erősebb lesz, és akkor hazamehetünk, én pedig újra munkába állhatok, és a kezembe vehetem a sorsunkat.

Az elején még nem kecsegtettek túl jó hírekkel az orvosok, de azóta már határozottan kijelentették, hogy minden esély megvan arra, hogy meggyógyuljon a fiam. Elvileg fél év múlva kimászunk ebből a szörnyűségből. Valószínűleg a nehezén már túl vagyunk, bár még hosszú az út novemberig. Elvileg akkora ér véget a kezelés, és addigra meggyógyul az én Babám.

Fotók: Édesapa