Egy kisvárosban megtalálni azt a bizonyos Herceget a fehér lován, nem is olyan egyszerű, ezért Cecília is nagy lépésre szánja el magát. Hogy mire? A Szinglinaplóból most megtudjuk.


Kisvárosi barátnőm látva mérhetetlen lelki kínjaimat, egyik este vacsorára invitált, ahová – vérbeli kerítőnőt játszva – férje egyedülálló barátját is meghívta. Nem volt mit tenni, a melleimet gondosan felpóckoltam, az arcomat finom sminkkel illettem, és parfümfelhőben úszva elindultam hódítani.

A tervem elsőre összejött, amin én magam lepődtem meg a legjobban. A férfiú (nemes egyszerűséggel nevezzük csak Tihamérnek, ahogy meglátott, a szemébe ragyogás költözött, és majdhogynem azonnal összerogyott, ha nem ült volna már. Az este kellemes beszélgetéssel, mély összenézésekkel és finom kis vibrálással telt. Azon gondolkodtam, hogy mit szerencsétlenkedik ez a sok szingli, hiszen két hónap sem telt el az új életemből, és tessék, gyakorlatilag máris belerepült a madárka az ölembe. Az úriember ugyanis meghívott vacsorázni, de belterjes kisvárosban élvén, a helyszín végett inkább átkeltünk a szomszédos településre, hogy inkognitónkat megőrizzük. Nos, ez az ötlet olyan jól bevált, hogy Tihamért másnap reggel az összes barátja azzal hívta fel, hogy ki volt az a jó csaj (vagyis ÉN!), akivel vacsorázni látták, és mikor mutatja be őt nekik. Mivel a rossz nyelvek szerint nem vagyok buta, sőt képes vagyok a logikus gondolkodás bizonyos fázisaira is, azonnal leszűrtem a következtetést: Városbélivel biztos, hogy soha többet nem fogok randevúzni!

Kész őrület, hogy amikor az ember lánya még csak az ábrándozás és a tervezgetés kezdeti fázisában leledzik, és a pajzán ötletek egyelőre a távoli galaxisok szélén ücsörögnek, kis városkája lakói máris kiszimatolják a még nem létező gondolatait is. Nos, a megoldás adta magát: Akkor irány hőn szeretett fővárosunk! Még a gondolatba is beleborzongtam, hogy potenciálisan hány ezer nekem való férfiember vár majd rám, akiknek még csak sejtésük sincs arról, micsoda vadmacska készül becserkészni őket. A baj csak az volt, hogy a gyerekeimen és egy-két távoli rokonomon kívül senkit nem ismertem Budapesten. Nem probléma, majd megoldom – gondoltam magabiztosan –, elvégre kreatív nőszemély vagyok.

A megoldás egy péntek délelőtt érkezett az életembe, mégpedig az interneten keresztül, a J-program képében. De vajon ki az a J., aki arra tette fel az életét, hogy Budapesten Cupidót játszva, összehozza a szerencsétlenkedő szingliket? Így hát a kíváncsiságtól hajtva felhívtam telefonon ezt a bizonyos J.-t, aki a kis vidéki szüzet (ez volnék én!) azon nyomban meginvitálta egy másnapi farsangi, ismerkedős estre.

Így esett, hogy egy hideg, februári szombat este csoda szép fővárosunkban kötöttem ki a Duna bal partján, egy ismeretlen helyen, vadidegen emberek között. Mivel nem voltam bulis hangulatban (csak jelzem, hogy a lelkem még romokban hevert), és erőteljes alvászavarral is küzdöttem (köszi, drága Ex!), továbbá jelmezem sem volt (ami komoly probléma egy farsangi összejövetelen), így felvettem az első göncöt, ami kikiabált a szekrényemből. A mindenit, egy pillangós selyemruha volt az! Úgyhogy, amikor beléptem az éppen induló új életem egyik reményteli helyszínére, és az elsőként szembejövő partiarc megkérdezte tőlem, hogy minek öltöztem, én azonnal hetykén rávágtam: Éjjeli pillangó vagyok, ha nem vetted volna észre! A férfiúnak erre szeme sem rebbent – gondolom tapasztalt szingli lévén rengeteg dilis nővel hozta már össze a sors –, úgyhogy kellően felbátorodtam és alaposan körbenéztem a tetthelyen. Bár ne tettem volna!

Cuki kis szemüvegem mögül kikandikálva olyan érzést keltett bennem a látvány, mint amikor egy ártatlan bárányka véletlenül betéved a farkasfalka területére. Pasihegyek, minden korcsoportban! Csak sajna nem a Chippendale-fajtából. Édes istenem, hova vetődtem! De igazi oroszlán lévén (no meg a benzin is drága volt, amivel eljutottam idáig) nem hátrálhattam meg. Kecsesen megragadtam egy műanyag poharat, és a szélét rágcsálva rém elfoglaltnak tettetve magam, vegyülni kezdtem. Itt az idő, méresd meg magad, kisanyám! – gondoltam, és megpróbáltam felidézni, hogyan is flörtöltem huszonöt éves koromban az alig 60 cm-es, karcsú derekammal. (Mikor is volt? Még a múlt században? Te jó ég!)

Siker!!! Az egyik férfi alany magabiztosan szemezni kezdett velem, majd határozottan mellém ült, és beszélgetést kezdeményezett. Akkor már körülbelül tíz éve volt szingli, úgyhogy egy óra leforgása alatt kimerítő előadást tartott nekem (a kis naivnak), hogyan is randizzak ötven pluszosan. (Az úriembert egyébként találóan Hegymászónak neveztem el, és azóta nagy haverok lettünk.) Ekkor találkoztam először olyan jelmondatokkal, mint az „élvezd a jelent”, a „ne éld bele túlságosan magad” és hasonlókkal. Én pedig csak kapdostam a fejem, és amikor megkérdeztem őt az elköteleződésről, a szerelemről és az érzésekről, csak ingatta a fejét. Szóval ilyen… – gondoltam elkeseredetten. Ez maga a pokol! Legszívesebben sírva futottam volna el. De jól tudtam, hogy egy szingliguruval hozott össze a sors, így hát maradtam és tanultam, miközben teljesen elveszettnek éreztem magam. Ott és akkor úgy gondoltam, hogy én, aki hosszú évek szenvedése után ismét szerelemre, intimitásra, ne adj isten egy őszinte és odaadó férfira vágyom, nos, ezt sosem fogom elérni. Egyedül halok meg egy öregotthonban, szerelem, szex és ölelés nélkül. Szuper kilátások… – merengtem el magamban, amikor Hegymászó egyszer csak felpattant mellőlem, és lehengerlő gyakorlottsággal bemutatott egy ismerős társaságnak.

Nos, az élet megint kihívásokat állított elém, de hogy milyeneket, azt majd a következő fejezetben fogom elárulni. Na, pá!