Jakab Kata életében a változás szinkronban van az állandósággal. Ez a két dolog nála kiegészíti egymást, mert amikor az egyik előtérbe kerül, akkor ő épp a másikra vágyik, és fordítva. Az agrármérnökből lett gyógypedagógust igazból mindig is a tanítás érdekelte, és végül ebben a szakmában is teljesedett ki. Miskolcról a szerelem hozta Kalocsára, ahol párjával családot alapítottak, és két gyermekük született. Most egy újabb meghatározó változás előtt állnak, mivel kilépnek a megszokott közegükből és elköltöznek az ország északnyugati szegletébe. Nehéz becsomagolniuk közel húsz évet, ugyanakkor az elmúlt időszak lezárásával egy izgalmakkal teli új élet kezdődhet számukra.


– Hogyan telik az utolsó hetetek Kalocsán?
– Érdekes megélni, hogy itt már nem vagyunk otthon, Lipóton viszont még nem rendeztük be az új életünket. Az elmúlt tizenhét évben Kalocsán éltünk, ezért rengeteg emlék köt ide minket, és ezeket most nehéz egy dobozba becsomagolni. Mindent ki kell pakolnunk a házból, ami eddig az otthonunkat jelentette. Mostanában nyugtalanabbak az éjszakáim, a gondolataim ezerfelé cikáznak. Érzelmileg is felkavaró egy ekkora változás, és természetesen némi kétely is van bennem, ugyanakkor az elmúlt néhány hónapban csupa jó dolog történt velünk, amik megerősítenek a döntésünkben.
– Hallgatsz a belső hangodra, az intuíciódra?
– Hiszek abban, hogy tudatosan figyelni kell az álmainkra, a megérzéseinkre. Régebben talán nem vettem annyira komolyan ezeket, és nem is tulajdonítottam nekik jelentőséget.
– Fájó szívvel hagyod itt Kalocsát?
– Nem itt születtem, miskolci vagyok, de valahol Kalocsa is mindig az otthonom marad, viszont nem alakult ki olyan szoros kötődésem a várossal, ami itt tartana. A férjem szülei már nem élnek, ők biztosan marasztalnánk minket, így viszont nincs visszahúzó erő, úgyhogy ebből a szempontból nem volt nehéz meghozni a döntést. Szívesen vágunk neki az ismeretlennek. Azt gondolom, hogy az új környezetben majd ugyanúgy fel tudjuk építeni az életünket, de egyelőre még minden olyan idegen. A gyerekek is szerettek volna kiszakadni a kisvárosi létből, de azért most, hogy már a szobájukat is ki kell pakolni, látom, hogy őket is érzékenyen érinti a költözés.
– És neked mikor szorult össze a szíved?
– Egyik este a gyerekek elmentek csavarogni, a férjem a barátaival horgászott, én pedig ott voltam egyedül abban a házban, ahova az elmúlt évek emlékei kötnek. Kimentem a kertbe – este nyolc körül lehetett –, és épp elcsíptem a naplementét. Akkor rám tört egy furcsa érzés: két hónap múlva ez a ház már nem hozzánk fog tartozni, hanem valaki más éli majd benne az életét. Kiültem a kertbe, egy féltve őrzött kristálypohárba öntöttem egy korty bort, és elsírtam magam. Egészen addig a költözéssel járó feladatokra fókuszáltam, ezáltal a változás lelki oldalával nem volt időm foglalkozni, de ekkor elkapott egy kavargó érzés. Természetes, hogy van bennünk némi bizonytalanság, még akkor is, ha mi magunk hoztuk meg ezt a komoly döntést.


– Hogyan jutottatok el eddig a pontig?
– Ez nem egy légből kapott ötlet volt, hanem egy hosszú folyamat eredménye. Persze ebből egy külső szemlélő csupán annyit lát, hogy bár mindenünk megvolt, nekünk mégsem volt jó itt. Csakhogy a munkahelyemen igazából nem találtam meg a számításaimat, ezért eleve benne volt a pakliban, hogy váltanom kell, és átjárni egy másik városba dolgozni. Közben a fiam, István nyolcadikos lett, és nem akart Kalocsán továbbtanulni, így végül Kecskemétre jelentkezett. Akkoriban jött szembe velem a Facebookon egy ausztriai álláshirdetés, amelyben logopédust kerestek. Igazából ekkor érett meg bennem a felismerés: nem biztos, hogy még húsz évet kibírok a mai magyar oktatási rendszerben. Ha pedig már Ausztria felé kacsingattunk, óvatos lépésként először a közelében, a határ mentén kezdtünk el nézelődni. Mivel a lányom német nemzetiségi osztályba járt, úgyhogy az is felvetődött, hogy idővel Bécsben vagy Németországban szeretne majd egyetemre járni. Aztán eltelt egy újabb év, és addigra még jobban megérett bennünk a költözés gondolata. Csengének már tulajdonképpen céltudatosan Győrben választottunk középiskolát, majd a fiam is úgy döntött, hogy váltani szeretne. Egyik döntésünk hatott a másikra, és minden jel egyfelé mutatott.
– Az életedben jellemzőek a nem várt fordulatok, hiszen agrármérnökként végeztél, mégis gyógypedagógus lettél. Hogy jött a képbe a gyógypedagógia?
– Mindig is ez a szakma volt az álmom, és a gyerekeim születése után végül úgy döntöttem, hogy elvégzem ezt a képzést. Igazából már a gimnázium alatt gyógypedagógus szerettem volna lenni, csakhogy családi ellenállásba ütköztem, mert a szüleim nem akarták, hogy pedagógus legyek. Végül Gödöllőre jelentkeztem, ahol viszont kitárult előttem a világ: fantasztikus társaságba kerültem, és ott ismertem meg a gyermekeim apját is. Valahogy az élet mindig arra terel, amerre dolgunk van, és ez történt Gödöllővel is, mert életem legjobb öt évét töltöttem ott. Utána viszont egyszerűen nem éreztem úgy, hogy ez az én utam lenne. Miután megszülettek a gyerekek, folyamatosan a gyógypedagógus szakra való felvételi lehetőségeket nézegettem, és végül a férjem biztatására beadtam a jelentkezésemet. Ebben a szakmában végre megtaláltam önmagam. Csakhogy, amikor egy energikus, proaktív személyiség bekerül egy kissé rugalmatlan rendszerbe, akkor ott nehezen tud létezni.
– …mert így nem szárnyalhatsz.
– Pontosan! Valójában az elmúlt évek alatt éppen ez vezetett a megoldatlan konfliktusokhoz, ami miatt egyszerűen nem tudtam magam jól érezni a munkahelyemen. Ha sikerült volna egy olyan környezetbe kerülnöm, ahol nyitottsággal, értő figyelemmel, építő kritikával, jó szívvel támogatnak, akkor ez másképp alakult volna.


– Maradtak benned tüskék?
– Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy már túl vagyok rajta. Idő kell még, hogy mindezt a helyére tegyem magamban. Olyan érdekes volt, hogy eddig bármelyik munkahelyemről eljöttem, mindig volt arra lehetőségem, hogy megbeszéljük a helyzetet, mindenhova visszavártak, de itt erről szó sem volt. A kellemetlenségeket viszont feledtetik velem a gyerekek és a szülők. Ők óhatatlanul is tudták, hogy mi történik bennem, amikor felálltam, és elkezdtem a saját vállalkozásomat felépíteni – őszintén támogattak, pedig félelemmel vágtam bele. Mélyre kellett mennem ahhoz, hogy ezt a döntést meghozzam, de a pozitív megerősítések és a gyerekek sikertörténetei visszaadták a hitemet. Önállóan álltam lábra, és a saját vállalkozásomat vezettem – talán most az volt a legnehezebb, hogy ezt itt hagyjam. Nem gondoltam, hogy ez lesz a vége. A múltat viszont le kell zárni, hogy az új munkahelyemen tiszta lappal indulhassak. Ott ugyanis szeretettel fogadtak, és ez jó érzés – ez segít túltenni magam a kudarcon.
– Olyan típus vagy, aki kiáll önmagáért?
– Talán éppen ez a baj. (nevet) Mindig megfogadom, hogy inkább csendben maradok, de aztán valahogy felülkerekedik bennem az igazságérzet. Ez egyrészről jó, mert ily módon ki tudom magamból adni azt, ami belülről feszít. Másrészt viszont, ha nem értő fülekkel hallgatnak meg, akkor falakba ütközöm, és nem fogunk előrébb jutni a közös cél érdekében. És én ebbe fáradtam bele.
– Milyen elveket tartasz szem előtt pedagógusként?
– Nekem mindig a gyerekek az elsők, értük képes vagyok a végletekig is elmenni. Ha azt érezem, hogy valakinek segíteni tudok, akkor mindent megteszek érte. Sokszor mondják a szakmánkban, hogy muszáj távolságot tartani a szülőkkel, és érzelmileg kívül maradni a helyzetből, de mi óhatatlanul belefolyunk egymás életébe. Nekem egyébként éppen ez könnyíti meg a munkámat, mert ha tanácsért fordulnak hozzám, teljesen másként tudom átgondolni a szakmai javaslatomat, mivel ismerem a gyerek családi hátterét, érzelemvilágát és kapcsolódását a szülőkhöz. Amúgy sem lehet mindig csak a racionális elvek mentén döntést hozni, mert az nem biztos, hogy jó a gyermeknek.


– Otthon le tudod vetkőzni a gyógypedagógusi énedet?
– Szülőként nem lehetsz a gyereked terapeutája – erre idővel én is rájöttem. Addig is, ha a tanultakból valamit észrevettem a gyerekeimen, rögtön kétségbeestem, hogy biztos nem úgy fejlődnek, ahogyan azt a szakkönyvek írják. (nevet) Később viszont, ahogy a tudásom egyre mélyült, már senki nem bírt elbizonytalanítani: ha a gyerekeimmel kapcsolatban valamire felfigyeltem, azt kritikusan tudtam szemlélni, és nem hagytam, hogy az érzelmeim elragadjanak.
– Könnyen hozol döntéseket?
– Néha talán kissé elhamarkodottan is. Az elmúlt pár évben elkezdtem tudatosabb lenni ebben, mert hajlamos voltam arra, hogy hevesen, meggondolatlanul cselekedjek, és ezzel akár meg is bántsak másokat. Rögtön kimondtam, amit éppen gondoltam, aztán visszanézve a helyzetre, már nem feltétlenül éreztem úgy, hogy igazam volt. Akadt is ebből félreértés, és így megszakadt egy jó kapcsolatom, ugyanis én valamit viccnek szántam, míg a másik komolyan vette, és közben még csak fel sem tűnt, hogy mennyire megbántottam őt. A kritikát mindannyian nehezen viseljük, én is, ezért hajlamos vagyok rögtön visszavágni, úgyhogy amikor valaki bírálatot fogalmaz meg velem szemben, akkor előbb el kell gondolkodnom a dolgon, mielőtt reagálnék.
– Bátorság kell ahhoz, hogy az ember meghozzon egy ekkora döntést.
– Igen, de mikor, ha nem most? Egész életemben elkísér az útkeresés, ami a nyughatatlanságomból fakad. Negyvenöt évesen megint a hátam mögött hagyok mindent, amit az elmúlt tizenhét évben felépítettem. Ettől egyébként egy csepp rossz érzés sincs bennem, sőt, energiát ad ez az új élethelyzet. Most tulajdonképpen egy albérletben fogunk lakni Győrtől pár kilométerre egy békés, kis faluban.


– Nem túl csendes neked a falusi lét?
– Egy kicsit talán. Sosem gondoltam, hogy egyszer egy ilyen helyen fogunk élni, mivel én a nyüzsgésben érzem jól magam, ugyanakkor a csendre is szükségem van olykor. Szerencsére közel van Győr, ennélfogva bármikor bekapcsolódhatok a pezsgő nagyvárosi életbe, amire a gyerekeimnek is kifejezetten igényük van. Amúgy egyáltalán nem szeretek egyedül lenni. Ha véletlenül úgy alakul, hogy a gyerekek is épp távol vannak, akkor szinte rosszul érzem magam. Lehet, hogy azért sem szeretek magamban lenni, mert igazából soha nem volt ilyen időszak az életemben, pedig önismereti szempontból lehet, hogy jó lett volna.
– Sokan vágynak valami másra az életükben, mégis jobban tartanak az ismeretlentől, ezért inkább nem változtatnak. Mit gondolsz erről?
– Én sosem szerettem a számomra rossz helyzetbe, szituációba beleragadni. Ha valahol nem éreztem jól magam, akkor megkerestem a módját, hogyan tudnék kiszakadni onnan. Persze, mindenki más élethelyzetben van, és én sem hoznám meg ennyire könnyen ezt a döntést, ha a családomtól kellene elválnom.
– Már eltöltöttetek pár hetet az új otthonotokban. Milyen az élet Lipóton?
– Ez még a felfedezés időszaka. Gyönyörű a Szigetköz, és elképesztő természeti csoda maga Lipót is, ahol lakunk. Jó energiák érnek ott minket, még akkor is, ha idegenek vagyunk. Gyakorlatilag egy tájvédelmi körzet szélén lakunk, úgyhogy Szlovákia hegyes-dombos vidékeit látjuk magunk körül. Tegnapelőtt este, amikor kiültünk a teraszra, jöttek-mentek körülöttünk a vadkacsák, gémek, kócsagok, és a háttérben megjelent egy szivárvány… (mosolyog) Valószínűleg most a természet adta nyugalomra van szükségünk, ezért kerültünk ide. Majd, amikor jönnek a sötét, téli esték, akkor mindez kihívás lesz, de most az a tervünk, hogy először megismerjük a környéket, hogy eldöntsük, valóban itt szeretnénk-e élni. Aztán majd meglátjuk, hogy merre visz tovább az élet.

Fotó: Panna