Néhány nappal ezelőtt fejeztem be ennek a csodálatos könyvnek az olvasását, most pedig, hogy itt ülök, és a vele kapcsolatos érzéseimről, gondolataimról írok, automatikusan visszakerülök abba az érzelmi állapotba, amelybe olvasás közben kerültem. A Szólamok a szívkamrából egy kívül-belül gyönyörű novelláskötet. Történetei által mélységeket és magasságokat is megélhetünk, úgyhogy bevallom, egy-egy novella akkora hatással volt rám, hogy megkönnyeztem. Úgy tudnám ezt a legszebben megfogalmazni, hogy ebben a könyvben a betűk alkotják a szólamokat, melyek az írónő szívéből jönnek, majd elérnek egészen az olvasó lelkéig.
Terápia
A novella címéből adódóan már sejteni lehet, hogy képzeletben egy pszichoterapeuta szobájában ülünk, miközben egy terápiás beszélgetést élünk át. A híres szakembert egy írónő keresi fel, aki alkotói válságba került, és hetek óta nem halad az írással. A terapeuta a kérdéseivel igyekszik feltárni a nő életének fontosabb állomásait, így a gyermekkorát is. Az írónő bevallja az orvosnak, hogy többször átírta gyermekéveinek történéseit: „…megszökhettem egy olyan világba, ahol tiszta, egyértelmű és vállalható szabályok, a saját kereteim szerint gondolkodhattam.”
Majd a saját maga által alkotott történetekkel összefüggésben elmeséli a terapeutának, hogy az általa papírra vetettek megtörténtek az életben is. Kettejük beszélgetése a fikció irányába terelődik.
„Minden irodalmi szöveg, már a puszta megalkotottságánál fogva, szükségszerűen tartalmaz fikciót. A kérdés inkább az, vajon mennyi valóságot sikerül a fikciónak megragadnia.”
Mit jelenthet ez számunkra?! Ha a mindennapokban történnek velünk olyan dolgok, amikkel valami miatt nem tudunk megküzdeni, nem tudjuk akkor és ott feldolgozni őket, elmondani másoknak, kiadni magunkból, akkor írjuk le. Ha szeretnénk eltávolítani magunktól az egészet, mintha nem velünk esett volna meg, akkor nyúljunk a fikcióhoz, találjunk ki magunk helyett egy szereplőt, és alkossunk karaktereket. Vessük papírra a történetünket, majd olvassuk el. Nézzük meg, hogy így milyen érzéseket kelt bennünk a szituáció. Látjuk-e kívülről magunkat és a helyzetet? Értjük-e azt, amiről a történetünk szól? Mennyi benne a valóság, és az mit jelent számunkra?
Egy nagyon hasznos terápiás gyakorlatot is találunk ebben a novellában, ami kicsit hasonló a tükörrel történő íráshoz, amelyről korábban írtam. Itt azonban nem önmagunkkal nézünk szembe, hanem életünk egy meghatározó személyével.
„…fürgén felállt, és a nővel szembe, egészen közel tolta hozzá a karosszéket. A háttámlájára rádobott a fogasról egy kabátot, […] Az orvos egy szürke posztókalapot keresett elő a fogason lógó zakók alól, és azt is a támlára helyezte.
- Képzelje el, hogy itt ül magával szemben az apja, olyan közel, hogy a térdük szinte összeér. Figyelje meg, vizsgálja meg közelről az arcát, a testtartását. […]
Milyen érzést vált ki önből ez a helyzet? Milyennek látja őt, érez-e bármit a testében? Jön-e valami gondolat, esetleg olyasmi, amit elmondana az apjának?”
Ezek a látszólag egyszerűnek tűnő gyakorlatok (az írás és a terápiás szituáció) nagyon mélyre vihetnek bennünket, ha beleengedjük magunkat. Önmagunkkal, az életünkkel és azok szereplőivel szembenézni soha nem egyszerű, de a saját mentális jóllétünk érdekében megéri.
Te mit teszel meg a mentális jóllétedért?
Végtelen nyolcasok
Ez a novella kicsit olyanoknak és olyanokról szól, mint én. Kislányként körbevettek a falusi hétköznapok, egy zárt és biztonságos burok, majd felnőttem, és több száz kilométerre költöztem, de a szívem egy kicsit mindig visszahúz oda, abba a burokba, a kertbe, a padra, a gyümölcsfa alá.
A történet elmeséli nekünk, hogy egy család női tagjai, hogyan és miként támogatják egymást, még akkor is, amikor néha egymás agyára mennek.
Számomra mindez egy kicsit többet is jelentett. Visszavitt egy időre a faluba, ahol felnőttem és ahova még mindig visszajárok – szerencsére van kihez. Felelevenedtek bennem az esti harangszóig tartó biciklizések is. Miért pont addig tartottak? Mert akkor kezdett sötétedni, és ideje volt hazamenni. Olyan is volt, hogy egy fűzfaindán kapaszkodtunk, és úgy libbentünk át a patak felett. Ezek olyan élmények, melyek a mai napig velem vannak. Ilyenkor mindig egy kicsit összeszorul a szívem: a mai kor gyermekének mi marad?! A soha véget nem érő Instagram-posztok és TitTok-videók görgetése a bárányfelhős, tiszta égbolt és a játékra csábító fűzfainda helyett.
Ebből a történetből a bennem ébredt rengeteg gyermekkori élményen és érzésen túl, két gondolatot is magammal viszek.
„A testtől már nem érdemes megvonni olyat, amit eddig a lélek sosem kapott meg.”
A testünket karbantartjuk, de mi a helyzet a lelkünkkel, az érzéseinkkel?! Miért tartjuk még mindig ördögtől valónak azt, hogy ha lelki problémánk van, akkor segítséget kérjünk?! Lehetne ez is olyan természetes, mint bérletet venni az edzőterembe.
Te szoktál figyelni a lelkedre, az érzéseidre?
„Évekig figyeltem Borit dohányzás közben. […] Az a néhány percnyi nyitott szemmel álmodás, a bizakodás, a háztetők mögött repkedő remény, és azok a végtelen nyolcasok. Várni, hogy történjen valami, ami megváltoztatja az életét. A füst csak mérgező menedék volt, amiben közben elrejtőzhetett.”
Mindannyiunknak van egy ilyen menedék az életében, még, ha nem is tudunk róla. Nem feltétlenül kell, hogy egy konkrét cselekvés vagy hely legyen, egy személyben is meglelhetjük a menedékünket, aki mellett jó lenni, mert ismer bennünket, és vele igazán önmagunk lehetünk. A lelkünknek szüksége van erre: az álmodásra, a bizakodásra és a reményre.
Számodra, mi vagy ki jelenti a menedéket?
Az én dalom
Ez a novella a tökéletes leképezése annak, ami egy irodalomterápiás foglalkozáson történhet: amikor az irodalmi szöveg – ami lehet akár egy dal is – felidéz bennünk egy emléket, egy érzést, ami utána fogva tart és nem enged. Ahogyan a Végtelen nyolcasok felelevenítette bennem a gyermekkorom gondtalan nyarait, úgy hozta felszínre ebben a történetben a dalszöveg a főszereplő életének jelentős mozzanatait. Ez a novella egyszerre emel a magasba és ránt le a mélybe. Egy nő életének talán legnehezebb döntését meséli el puhán, empatikusan és ítéletmentesen. Az első néhány akkord, miként a dalban is, a romantikus szerelem húrjait pengeti meg, majd, ahogy haladunk előre a történetben, rájövünk, hogy ez már rég nem a szerelemről szól, hanem a nő fájdalmáról, amely az évek alatt formálódott benne.
„A méhem medréből kiemelve a lelkét a bal szívkamrámba helyeztem.”
„Ő hozzám ad. Azt a hiányt és veszteséget tanítja nekem, […] ami nélkül az élet értelmezhetetlen, olcsó utazás lenne csak.”
És a nőről, aki a korábbi döntésének súlya és fájdalma által megtanulja elfogadni önmagát.
„A kín tanítani kezdett. Összerakott újra, felállított szemben a fénnyel, arccal az élet felé. A tükörre mutatott, és így szólt: Ne akarj kiűzni az életedből, mert velem együtt vagy teljes. Ha engem elismersz, elismered önmagad is.”
Talán ez az élet egyik legnagyobb tanítása: elfogadni önmagunkat minden jó és rossz döntésünkkel együtt. Az önismereti folyamatokban is olykor saját magunk és a korábbi választásaink jönnek velünk szembe. Biztosan jól döntöttem akkor és ott?! Mi lett volna, ha…? Nézetem szerint kár ezen töprengeni, mert ezt már sosem fogjuk megtudni, inkább próbáljunk meg arra törekedni, hogy kihozzuk az adott helyzetből a legjobbat. Jusson eszünkbe, ha máshogyan cselekedtünk volna, akkor ma nem tartanánk ott, ahol, és nem lennénk azok az emberek, akik ma vagyunk.
Te szoktál néha elmerengeni a saját korábbi döntéseiden?
Kedves Olvasó, ez nem az a novelláskötet, amelybe, ha lesz öt perced, egy kicsit beleolvasol, maximum akkor, ha már legalább egyszer a végére értél. Ez az a könyv, amellyel kiülsz az árnyas teraszodra vagy kényelmesen elhelyezkedsz a nappalid foteljében. Ha rám hallgatsz, akkor viszel magaddal egy pohár finom bort vagy egy ízletes Aperolt is, és ahogyan hagyod, hogy az ital kortyonként felmelegítse és ellazítsa a testedet, úgy engedd meg a kötet minden egyes szavának és mondatának, hogy az elmédből indulva elérjen a szívedhez, a lelkedhez.
Cikkben megjelenő kép: Kiss Edina
