Egymással szemben állunk. Még mindig hozzám beszél – ezt a szája mozgásából tudom –, de a szavai már nem jutnak el hozzám. A düh megsüketített. Az adrenalinszintem emelkedik, a vér a hallójáratomban dobolva lüktet. A kezeim elfehéredtek és jéghidegek. Válaszra nyílik a szám, azonban inkább gyorsan becsukom. Ebben a röpke, másodpercnek tűnő pillanatban kívülről látom magamat. A belső hangom kihasználja ezt a rövid szünetet és megszólal: Ne válaszolj! Vegyél egy mély levegőt, és nyugodj meg. Mosolyogj. Tudod: asszertivitás, semmi agresszió! Dühösen válaszolok neki: Ne csitítgass! Tudom: empátia, elfogadás és asszertivitás. De annyira jól esne néha felemelni a hangom, és kiadni magamból a felgyülemlett haragot. Mit szólnál mondjuk ahhoz, ha fognék egy szívlapátot és jól hozzávágnám. Tudod, csak úgy asszertíven?! Inkább ne válaszolj. Nem teszem. Asszertív leszek. De hol van az a szívlapát?!
Ezen a ponton önkéntelenül elnevetem magam. A vitapartnerem ledöbben a nem várt reakciótól és elhallgat. Az eszmecserénknek látszólag vége. Mindketten továbblépünk: ő jobbra megy, én balra. Le merném fogadni, hogy ő holnap már semmire nem fog emlékezni abból, amit ma a fejemhez vágott. Helyette hasonló stílusban egy másik embernek mondja majd a magáét, csak más témában. Engem a szituáció emléke viszont még napokig elkísér. Agyalok rajta. Elemzem magam, újra és újra.
Mi zavart jobban?! Az, hogy számomra nem alakult kedvezően a diskurzus vége, vagy az, hogy a vitapartnerem nem hallotta meg, amit többször is elmondtam neki. Bár, ez így nem teljesen igaz, mert eljutottak hozzá a szavaim, csak nem értette meg őket. A saját szűrőjén keresztül lefordította a mondanivalómat, és végül azt hallotta ki belőle, amit szeretett volna. Hogy mi volt a vita tárgya? Egy barátnőnknek szerettünk volna közös ajándékot venni, de a beszélgetés vége az lett, hogy mindenki vegyen azt, amit szeretne. Ugyanis hiába mondtam el az ismerősömnek többször, hogy mire vágyik az ünnepelt, ő továbbra is csak az ötletet szajkózta, amit már jó előre kigondolt, mégpedig olyan szavak kíséretében, hogy ő pontosan tudja, hogy mi kell, méghozzá sokkal jobban, mint én, és különben sem kell azzal foglalkozni, amit a kedves ismerősünk mondott, mert valójában nem is azt gondolja. Ennél a mondatnál vörös köd ereszkedett a szürkeállományomra, ami aztán készült kitörni, viszont jött a belső hangom, és így elengedtem a dolgot. Legalábbis kívülről nézve. Belül azóta ezen kattogok. A statisztikák nagy része szerint, általában azt veszünk ajándékba, amit magunk is kapni szeretnénk, nem azt, amit a másik valójában szeretne. Mit árul el ez rólunk?! Azt, hogy nem figyelünk oda egymásra.
Ha egy kliensem mesélné el ezt a szituációt, megkérném, hogy fogalmazza meg, mi zavarta benne és miért. Most ugyanezt kérdezem magamtól: Mi zavart és miért?! A vitapartnerem hangszíne nem érdekelt, igaz, mondatról mondatra emelkedettebb lett. Ezt sem szoktam nagyon érteni: aki kiabálva kommunikál a másikkal, az miért hiszi, hogy attól majd igaza lesz?! Engem valójában az értetlenség zavart, és a másik igényeinek figyelmen kívül hagyása. Miért kérdezzük meg egy embertársunktól, hogy mit szeretne, ha utána nem foglalkozunk azzal, vagy úgy vesszük figyelembe az általa elmondottakat, ahogyan nekünk tetszik?! Ezzel most a „mi idegesített” kérdésre válaszoltam. Akkor most jön az „és miért”. Mert rettenetesen zavar, ha valaki nem érti meg azt, amit mondok. Persze ezt most boncolgathatnánk tovább, és a belső hangom megkérdezhetné: Mit gondolsz, miért zavar az értetlenség?! Fokozni is tudná: Amikor hallod magadban a mondatokat, kinek a hangján hallod?… Segítség, mégis csak kellene az a szívlapát!
Kívülről nézve ez elég vicces. Készülhetne belőle egy karikatúra önmagamról. A képen középen állnék, és a fejemben egy képzeletbeli vonal húzódna. A megrajzolt csík egyik oldalán az önkéntelen, zsigerből adott válaszaim, impulzusaim és reakcióim, a másikon pedig az a bizonyos belső hang, ami mindig mindent felülbírál.
Ekkor egy újabb kérdést teszek fel magamnak: Most akkor ez már mindig így lesz?! Folyamatosan önmagamat fogom monitorozni, önreflektíven, és állandó harcot vívok majd a belső hangommal?! Nem lesz többet olyan, hogy csak úgy vagyok bele a nagy világba?!
