Ki gondolta volna, hogy a Karib-tenger közepén elterülő Kajmán-szigetek népszerű festőművésze nem más, mint a kalocsai származású Korsós Csaba, alias Saba? Hihetetlen, hogy a világ másik felén lett elismert – igazából a véletlennek, meg persze a tehetségének hála –, miközben itthon nem tudott érvényesülni. Kint presztízskérdés, hogy kinek a falát díszíti egy-egy festménye, és a szigetország egyik galériájában nagyrészt az ő képeit állítják ki. Csaba és családja élete eszméletlenül kalandos, hiszen párjával világot járt emberek, akikben óriási a szabadságvágy és a világra való nyitottság. Húsz éve Chicagóban élnek, de rendszeresen járnak vissza a Kajmán-szigetekre, ahol a kalocsai művész népszerűsége azóta is töretlen.


– Mi szél vitt benneteket a Kajmán-szigetekre?
– A párom, Gabi a Pető Intézetben végzett konduktorként, és egy olyan gyermeket is tanított, aki a szüleivel érkezett a Kajmán-szigetekről. Mivel a kicsi fejlesztése látványos léptékben haladt, ezért a szülők felajánlották Gabinak, hogy munkát adnának neki a hazájukban. Amikor megnéztük a térképen, hogy egyáltalán hol van ez az aprócska sziget, meglepődve láttuk, hogy mindössze egy 35 kilométeres út vezet végig rajta.
– Egyértelmű volt, hogy mit válaszoltok?
– Szerencsés egybeesés, hogy mindkettőnknek szenvedélye az utazás, és óriási bennünk a szabadságvágy. Addig is rendszeresen nyakunkba vettük a világot, így mind a ketten kíváncsiak voltunk, hogy milyen a másik fele. Csak attól tartottam, hogy hosszú távon elunjuk majd a szigetet, hiszen nincs körülötte semmi, csak a végtelen óceán, így onnan nem lehet csak úgy elkalandozni egy-egy másik országba. De ezt a gondolatomat gyorsan felülírtam. Akkoriban Szegedre jártam teológiára, ahol az egyik professzorom azt mondta, hogy egy hely, annyira unalmas, amennyire te azzá teszed, és ez a mondat megragadt bennem. Ha te saját magadat unalmasnak tartod, akkor az adott helynek sem látod meg a szépségét, hiszen a saját szemüvegeden keresztül nézed.
– Milyen volt az első benyomásotok?
– Egy gyönyörű helyre sodort minket az élet. Emlékszem, amikor először jöttünk haza, az utolsó pillanatban még készítettem pár fotót, aztán itthon előhívattam és kinyomtattam őket. Mindenki azt hitte, hogy képeslapokat mutogatok, egyszerűen nem akarták elhinni, hogy egy ilyen csoda szép helyen élünk. Először csak hat hétre hívtak ki minket a szigetre, majd Gabi rövidesen kapott egy kormányállást – ami ott privilégium, és megkönnyíti az életet –, így még jó pár évig maradtunk.


– Mennyire voltak befogadóak kint az emberek?
– Az a család, aki kivitt bennünket, nagyon nyitott és kedves. Mint kiderült, csak néhány befolyásos família irányítja az egész szigetet, és ők is egy ilyen dinasztia tagjai. Akkor még nem tudtam, hogy ott tradicionálisan kialakult hatalmi viszonyok vannak. Ezeknek a családoknak az ősei már hosszú évtizedekkel ezelőtt ott éltek a szigeten, és a leszármazottaik nagy része ott is maradt. Gyökeret eresztettek, és kivívták maguknak a tiszteletet, ezáltal hatalom került a kezükbe. A kajmán emberekkel azonban nem igazán lehet barátságot kötni, mert zárt közösséget alkotnak – nagyon összetartanak, és nem engedik közel magukhoz a más kultúrából érkezőket. Viszont azokkal a sorstársakkal, akik hozzánk hasonlóan más országokból települtek a szigetre, egy szuper közösséget hoztunk létre. Amúgy előttünk csak egyetlen magyar élt itt, de mondanom sem kell, hogy szóba sem állt velünk – ennyit a nagy nemzeti összetartozásról. Azóta eltelt húsz év, és közel nyolcvan hazánkfia ment oda szerencsét próbálni.
– Megtaláltad a szigetben az igazi szépet?
– A helyiek azt szokták mondani, hogy ha nem tudsz búvárkodni, ne is gyere ide. Az már az elején kiderült számomra is, hogy a búvárkodás összetartó erővel bír itt, és általa egyszerűbb beolvadni a közösségbe. Egyébként valóban meseszép a sziget vízi élővilága, még a profi búvárok szerint is fantasztikus merülőhelyeket találni, úgyhogy kár lenne ebből kimaradni.
– Milyen munkát találtál?
– Én sosem tudtam elképzelni, hogy valahol napi nyolc órában dolgozzam, mert ennél mindig is nagyobb volt a szabadságvágyam. Éppen jól jött ki, hogy a gyerekek még kicsik voltak, és otthon tudtam maradni velük. A fiúk megszületése előtt még dolgoztam egy könyvesboltban, ott is érdekes kalandba keveredtem. (mosolyog)


– Na mesélj!
– Egyik reggel dedikálásra érkezett hozzánk egy skót író, és úgy köszönt, hogy jó reggelt. Kiderült, hogy kint, Skóciában egy ’56-os magyar a szomszédja. Még ugyanazon a napon bejött egy másik ember, aki meg azt kérdezte, hogy ki az, aki itt magyarul beszél. Mint kiderült, a fickó azért keresett meg engem, mert Magyarországról adoptáltak egy gyereket, és tolmácsra volt szüksége a szülésnél. Azelőtt sosem hallottam még a béranyaságról, csak ott szembesültem vele. Az édesanya Kiskunhalas mellől, a tanyavilágból származott. Gondolj csak bele, hogy milyen sorsa lett volna annak a gyereknek, ha itt, Magyarországon kerül állami gondozásba. A sors viszont úgy hozta, hogy egy nagyon gazdag családban nőhet fel.
– Tényleg bent voltál a szülésnél?
– Az utolsó pillanatig úgy volt, hogy én leszek ott, de végül a párom éppen visszaért Írországból, és a reptérről egyenesen a szülőszobába ment.
– Könnyen boldogultál otthon a fiúkkal?
– Nem éreztem tehernek ezt a feladatot. Sok időt tudtam velük tölteni, és ez minden tekintetben meghozta az egyensúlyt, ráadásul festeni is tudtam mellettük. Őrült kirándulásokat szerveztem magunknak. Vettünk egy tízéves, nyolchengeres Cadillacet, és az iskolaszünet első napján elindultunk Chicagóból fel, a kanadai határhoz, majd le Mexikóig és vissza. Mindezt nyolcvan nap alatt, úgy, hogy egy napot sem aludtunk szállodában, hanem sátraztunk. Gyakorlatilag nemzeti parkról nemzeti parkra jártunk. Az első tíz napban a feleségem is csatlakozott hozzánk, illetve az utolsó egy hétre eljött a Grand Canyonhoz. Akkor a gyerekek még tizenkét és tizennégy évesek voltak, úgyhogy eszméletlenül élvezték a kalandot. Annyiszor visszaköszön az interjúkban, hogy a sikeres emberek mennyire sajnálják, hogy nem töltöttek elég időt a gyerekeikkel. Nálunk ez nem így történt.


– Hogyan jött a festészet az életedbe?
– Annyira banális történet, hogy el sem fogod hinni! Egyik reggel felkeltem, és kitaláltam, hogy megpróbálok festeni. Amúgy a képzőművészet iránt mindig is érdeklődtem, az irodalom meg egyenesen rabul ejtett, korábban mégsem jutott eszembe ecsetet fogni. Egy újságban megláttam egy bélyegnagyságú fekete fejet, amit gyakorlatilag kinagyítottam, és megfestettem nagyban, az pedig visszanézett rám. Egy hétig csak néztük egymást. (nevet) Önbizalmat adott, hogy valósághűen tudtam lefesteni. És most biztosan nevetni fogsz, de már akkor az volt az álmom, hogy a képeimmel egyszer majd pénzt keresek. Fogalmam sincs, hogy miből fakadt ez a magabiztosság.
– Mi tettél, hogy kitűnj a tömegből?
– A sziget történelmének egyetlen jelentős, feljegyzett eseménye 1794-ben volt, amikor tíz vitorlás futott zátonyra a keleti partoknál. A szerencsétlenség emlékét egy törött üvegdarab őrzi a Kajmán Nemzeti Múzeumban. Az esemény 200. évfordulója alkalmából, 1994-ben a múzeum művészeti pályázatot hirdetett. Akkoriban már a tengerparton laktunk, ahol minden reggel és este sétálni mentünk a kutyával. Így botlottunk bele egy partra sodródott kb. 150 cm hosszú és 25-30 cm széles, korhadt fadarabba, melyen egy megviselt kötéldarab lógott, és két rozsdás szög állt ki belőle – teljesen úgy nézett ki, mintha egy elsüllyedt hajóból maradt volna meg. Gondoltam egyet, és köré festettem egy roncsot, és a művemet beküldtem a pályázatra. Az eredményhirdetéskor viszont éppen New Yorkba utaztunk, így egy rajztanár ismerősünket kértem meg, hogy kövesse az eseményeket. Amikor visszajöttünk, a nyakunkba ugrott: Csaba, második lettél! – Csak?! Kérdeztem, miközben életemben ez volt a nyolcadik festményem. (nevet) Utána még próbáltam ilyen fadarabokat keresni a parton, de többet nem találtam.
– Ez a különleges festmény hozta el számodra a sikert a szigeten?
– Kinyitotta előttem az ajtókat. Akkoriban volt még egy kiállítása a helyi művészeti egyletnek, ahová csak keretezett pályaműveket lehet beadni, a képem bekeretezése viszont őrült drága lett volna, ami abszolút nem fért bele a költségvetésünkbe. Úgyhogy valami más megoldást kellett találnom. Elmentem a helyi barkácsboltban, ahol szegélyléceket is árultak, ugyanis egy ismerősöm – aki építkezéseken dolgozott – azt ajánlotta, hogy azokból csináljunk képkeretet. Mivel nem volt speciális eszközünk az elkészítéséhez, az ujjam befért a sarkoknál. De hát így nem lehet beadni egy pályamunkát! Végső megoldásként a keretet is lefestettem, ami ezáltal a kép szerves részévé vált: nem különült el tőle, sőt egybeolvadt vele, és ettől különleges hatást sikerült elérnem. A kényszermegoldásból siker született! Ez a módszer aztán gyakorlatilag megadta a festészetem irányát, a szigeten pedig adott volt a téma is. Ahogy egyre népszerűbb lettem, már a speciális képkeretekről megismerték a munkáimat.


– Ezek után már tudatosan építetted a művészi karriered?
– Abszolút, mert egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ebből meg is lehet élni. Barátságot kötöttem egy étterem-tulajdonossal, és három festményt készítettem neki, és ezekbe azonnal beleszerettek. Azzal pedig, hogy a képeimet kiállították és árusították az étteremben, egyre több vendéget vonzott a hely, hiszen olyan volt, mintha egy galériában ebédelnének az emberek, ahol folyamatosan cserélődnek a képek a falakon. Ez elég nagy népszerűséget hozott számomra, amivel felkerültem a sziget művészeti térképére, hiszen egy étterembe többen járnak, mint egy galériába.
– A szigeten felismernek az utcán az emberek?
– Az utcákon nem gyalogol senki, mert meleg van, de a kiállításaimon szoktak autogramot kérni tőlem. Időnként csipkedni kell magamat, hogy elhiggyem, mindez igaz, és nem csak álmodom. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy a Kajmán-szigeteken egy bizonyos szint felett kötelező, hogy a családnak legyen egy Saba-festménye. Ez igazán imponáló kijelentés volt.
– Hogyan alkotsz?
– Egyszer csak beugrik egy színkompozíció, amihez igyekszem egy fotót társítani. Az amatőrök inspirációra dolgoznak, a profik határidőre. Sokszor a síeléshez hasonlítom az alkotást, mert egy bizonyos sebesség kell ahhoz, hogy közben ne „essem el”. Nekem kell az a fajta dinamika, amit egy jó zene ad a folyamathoz. Engem a festészet nem megnyugtat, hanem izgalomba hoz – én extázisában dolgozom. Ha zeneileg eltalálom az aktuális hangulatomat, az óriási segítség az alkotásban. Egy vevő egyszer azt mondta, hogy azért szeretik a képeimet, mert átjön rajtuk az energia, amit beleteszek.
– Bárhol képes vagy ecsetet ragadni?
– Dehogy! Életemben csak egyszer próbáltam meg egy parkban festeni még a Kajmán-szigeteken, és egyből turistalátványosság lettem. Soha többet nem próbálkoztam ezzel a módszerrel. Aki azt mondja, hogy tud a szabadban alkotni, az nem mond igazat, hiszen odakint folyamatosan változik a fény. Mondjuk reggel kilenckor hozzákezdesz, de délután már a másik oldalról süt a nap, mikor te még ugyanazon a képen dolgozol.


– Kilenc év után miért döntöttetek a hazaköltözés mellett?
– Idővel egyre inkább úgy éreztem, hogy „bezár” a sziget. Kint mindent elértem a festészetben, amit lehetett, és arról ábrándoztam, hogy itthon talán mindezt tovább tudom fejleszteni, de sajnos ez nem így lett. Mindössze négy évig éltünk itthon, és ezalatt az idő alatt a létező összes zsákutcába beleszaladtunk.
– Pontosan mire gondolsz?
– Gabi kilenc év nemzetközi tapasztalattal a háta mögött felajánlotta itthon a munkáját, méghozzá ingyen, mégsem kellett sehova. Az kisebbik fiamat pedig nem vették fel abba az általános iskolába, amelyikbe szívesen járt volna, mert kerek perec megmondták, hogy annyi a csókos gyerek, hogy nem fog beférni. De ezekre a pofonokra, mint jelekre tekintettünk, amik azt üzenték, hogy talán más irányba kellene elindulnunk. Magyarországon egyszerűen nem volt helyünk. Majd az is világossá vált, hogy hiába vagyunk itthon, mert a kizárólagos bevételi forrásunk továbbra is a Kajmán-szigetekhez kötött minket. Csakhogy 2004-ben egy ötös erejű hurrikán letarolta a szigetet, így a megélhetésünk kockán forgott, úgyhogy lépnünk kellett.
– Merre indultatok?
– Januárban feltettünk egy hirdetést a Pető-módszerrel dolgozó konduktorok weboldalára, és Gabi egy héten belül kilenc országból tizenöt állásajánlatot kapott. Mindez év közben történt, amiből egyértelműen látszott, hogy a hazai konduktorok világszerte elismert szakemberek. Végül Chicago mellett döntöttünk, pedig soha nem vonzott Amerika. Talán ez volt az egyetlen hely a világon, ahova sosem költöztem volna, de 2005 júniusában összecsomagoltunk, és útnak indultunk. Tudod, hogy mégis mitől olyan jó ez az ország? Attól, hogy ezeregy lehetőséget tartogat. Ma már bizton állíthatom, hogy Chicago a legélhetőbb város. A könyvtárairól meg ne is beszéljünk! Több mint százhúsz van belőlük, így gyakorlatilag minden kötet megtalálható a hálózatukban. Első alkalommal bementem, és a hazai tapasztalat alapján megkérdeztem, hogy hány könyvet hozhatok ki egyszerre. Maximum százat(!), mondták. Utána ezt persze ki is használtam. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy nem volt se tévé, se videójáték otthon, viszont minden este másfél órán át mesét olvastunk nekik.
– Visszajártok még a szigetre?
– Hogyne, évente egyszer-kétszer elmegyünk, hiszen a festményeimet azóta is előszeretettel vásárolják.
– Ha jól tudom van egy galéria a szigeten, ahol a te képeid díszítik a falakat.
– Ez így van, a Kennedy Galériában nagyrészt az én festményeim láthatók, és a Nemzeti Galéria alapítói között pedig szerepel a nevem.
– Hol érezd magad igazán otthon?
– Ahol a családom van. Egyébként élvezem, hogy három helyen is otthon vagyok: Magyarországon, a Kajmán-szigeteken, és most már Chicagóban is, hiszen az elmúlt húsz év már oda köt.


– Van még olyan ország, ahol még nem jártatok?
– Azt hiszem, most tartunk a hatvanharmadiknál, és még nem ért véget a sor. Éppen néhány héttel ezelőtt kérdezte tőlem a feleségem, hogy ha halálos beteg lennék, akkor még hova szeretnék mindenképp eljutni? Egyből rávágtam, hogy Iránba! Az első reakciója az volt: az nem túl veszélyes?!  Dehát, ha már halálos beteg vagyok, nem mindegy, hogy veszélyes vagy sem? (nevet) És micsoda véletlen egybeesés, hogy amikor hazafelé utaztam Budapestre, várakozás közben a mellettem ülő utasról kiderült, hogy éppen Iránból tart haza. Szuperlatívuszokban mesélt az országról, így még nagyobb kedvet kaptam hozzá, hogy mi is elutazzunk oda.
– A festészetre munkaként vagy inkább kikapcsolódásként gondolsz?
– Áldásként. Mert óriási szerencsének tartom, hogy általa ilyen sokfelé járhatok a világban, és még ennyi év után is szeretem, amit csinálok!