2024. nyári szünet eleje
„INGYENES HAJÓZÁS A KITŰNŐKNEK! Minden általános iskolás tanulónak hajójegyet ajándékozunk, ha hozza a bizonyítványát.” „AJÁNDÉK CIRKUSZJEGY A KITŰNŐ TANULÓKNAK – BÜSZKÉK VAGYUNK RÁD!” „IDÉN IS JUTALMAZZUK A KITŰNŐ BIZONYÍTVÁNYT”
Ha kicsit jobban körülnézek a közösségi médiában, megannyi hasonló hirdetéssel találkozom, melyben cégek, szervezetek és önkormányzatok – feltehetően a legnagyobb jóindulattal – szeretnék megjutalmazni a kitűnő tanulókat, és csak(!) őket. Nem a legszorgalmasabb jeleseket, nem azokat a gyerekeket, akik a legtöbbet fejlődtek a tanévben, és nem is a diszlexiás tanulókat, akik verejtékes munkával és temérdek gyakorlással ugyan, de végül ötöst kaptak olvasásból (persze a matek meg rajz jegyük „csak” négyes lett…).
Épp csak megkezdődött a nyári szünet, és máris tele van a közösségi média a kisiskolások szüleinek bejegyzéseivel, akik büszkén teszik közzé, hogy gyermekük milyen szép eredményt ért el az iskolában. A körülményekről persze semmit nem tudunk. Talán nem is fontosak. Az eredmény önmagáért beszél.
– Esküszöm, ha még egy kitűnő bizonyítványt látok valahol, menten megüt a guta!
– Nekem is feltűnt, hogy ez ömlik most mindenhonnan, de rám nincs ilyen hatással. Örülök, hogy végre nem a választási kampány zúdul a nyakunkba minden percben. Téged miért zavar ez ennyire? Én szeretem mások örömét látni, feltöltenek a tengerparti, nyaralós képek és a karácsonyfa körül készült fotók is. Sőt…
– Ja persze, neked könnyű! Ti is eljártok év közben mindenfelé, és legalább egy tengerparti utazás is befigyel. Láttam ám a tavalyi, karácsonyi képeiteket is! Már-már kicsit giccsesre sikerültek, nem? De nyugi, nem a tiétek volt a legrosszabb. Ti legalább nem öltöztetek matchy-matchy kollekcióba.
– Hű, de messzire jutottunk az év végi bizonyítványoktól…, de kár is ennyire felzaklatnod magad emiatt, inkább csak görgess tovább, ha ennyire zavaró számodra. Hidd el, nem a bosszantásod a célja sem ennek, sem pedig annak az „ötös matekos” pólónak még negyedikben. Emlékszel, amikor…
– HÁT HOGYNE! Emlékszem én mindenre! Nem telt el úgy tanév, hogy ne kaptál volna könyvet, utalványt, vagy emeltek volna ki valamiért. És még az az idétlen póló is! Nem értem, miért akarta mindenki minden áron. Tipikus. Már akkor is csak a strébereket jutalmazták, azóta meg…”
Egy idő után az ilyen energiavámpírok társaságában megtanultam úgy mosolyogni, és valami hatodik érzéktől vezérelve a megfelelő időben bólogatva beszúrni egy-egy „ühümöt” vagy „ahát”, hogy testben ugyan még ott vagyok, de lélekben már messze járok. A gondolataimba merülve ilyenkor azon tanakodom, hogy egyesek miért képtelenek önzetlenül örülni másoknak, és ez a kérdés akarva-akaratlanul visszarepít emlékeim szárnyán a múltba…
- június vége, általános iskolai tanévzáró. Éppen a kiemelkedő tanulók jutalmazása folyik.
…Szinte hallom, mi járhatott az osztálytársaim fejében…
A kitűnő tanuló
Fáj a gyomrom. Mindjárt engem szólítanak, és ki kell mennem. Remélem, Klári közben nem gáncsol el, és nem lesz megint rák vörös a fejem, amikor visszafelé jövök a könyvvel. Már hallom is hátulról: Te jössz, Stréber! Én? Stréber? Maximum gyors felfogású. Olyan, aki, ha egyszer odafigyel és megérti, már tudja is az anyagot. Persze a betűket és a j-ly szabályokat sokat gyakoroltam, de csak mert nem volt jobb dolgom az idén sem. Mert nem hívtatok játszani soha, és a csapatokba is mindig utolsóként választottatok be. Persze azt is csak muszájból. Ebben az évben még az is előfordult, és én ezt annyira szégyelltem, hogy egyikőtök sem akart a padtársam lenni, pedig megígértem, hogy súgok órán, vagy leshetitek rólam a dogát, és a leckét is megírom helyettetek…
A rossz tanuló
Ez a legrosszabb része az évzárónak. Megint ugyanazok kapnak könyvet. Pedig az idén rengeteget gyakoroltam, még a könyvtárban is, titokban. Az a kedvenc helyem. Ott legalább a bátyám barátai is békén hagynak. Egyébként nagyon szeretem a könyveket, pedig én olvasok a leglassabban az osztályban, állítólag. A napközistanár-bácsi meg azt mondta, hogy csúnyán írok, és összetépte a füzetemet. Még büntetést is kaptam, és mellé akkora pofont, hogy lerepült a szemüvegem, és eltörött a szára. A többiek meg csak nevettek rajtam… Vajon tudják, hogy ezért otthon még verést is kaptam? Dehogy tudják. Ahogy a nevemet se…
Az átlagos tanuló
Jaj, legyen már vége ennek a hülye évzárónak! Adják oda a könyveket a strébereknek, és menjünk haza. Az én bizonyítványom, szerintem, elég jó lett, de jutalomkönyv vagy utalvány nem jár érte nyilvánosan. Sok négyesem lett meg pár ötösöm. És sikerült kijavítanom azt a nyelvtan hármast is az év végére. Persze heti háromszor külön is gyakoroltam Milli nénivel. Ő azt mondta, hogy bízzak magamban, látja rajtam, milyen elszánt vagyok, és különben se aggódjak, mert amíg kilenc évesen így beszélek angolul és németül, addig nagy baj nem lehet. Az idén anyáék is nagyon elégedettek voltak velem, és azt mondogatták, látják, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, és nekik ez pont elég. Bezzeg szegény Zolika… mennyire sír. Lett egy négyese, tesiből. Azt mondja az apja nagyon mérges lesz rá, ezért haza se mer menni. Nem is értem, Zoli bácsi sem tudná lefutni a Coopert a nagy hasától, akkor a fiától, miért várja el? Úgy sajnálom Zolikát, ahogy azt a könyvtározós fiút is a B-ből. Mi is a neve? Áh, mindegy is…, nem az én dolgom. Különben is, végre itt a nyár, meg az új Harry Potter könyvem és a két hét nyaralás! No, meg a kert papával, a patak mellett. Remélem szeptemberre azért az iskolatáskám is előkerül majd…
Affektálóan számonkérő hang ránt vissza a jelenbe.
– Ugye, hogy igazam van?!… Figyelsz te rám egyáltalán?! Na, mindegy, úgyis rohannom kell. Akkor várom a szokásos tengerparti nyaralós fotóidat. Én maximum a járdaszigetekről tudok majd feltenni néhányat az idén is. Na, szia!
– Én is kellemes nyarat kívánok, neked!
Tényleg nagyon sokan és sok helyen megírták a véleményüket az „ingyenes hajózás a kitűnőknek” felhívás hatására. Meg persze azt is, hogy mennyire ártalmas ez, mert rengeteg problémát és fájdalmat okoz a gyerekeknek, jó és rossz tanulóknak egyaránt. Egyetértek. Valahogy nem jó, és nem fair az egész.
De valójában miről szól ez a felháborodás? Tényleg bűn jó tanulónak lenni? Nem a gyerekek találták ki a rendszert, ők csak teljesítenek benne, hol szorongva, hol fuldokolva vagy éppen lubickolva. Valahogy. De legalább hamar megtanulják, hogyan válhat szégyenné a jó és a rossz osztályzat egyaránt.
Mert tényleg bűn megjutalmazni azt, aki kitűz maga elé egy célt, aztán keményen megdolgozik érte, és végül eléri a vágyott eredményt? Szerintem, nem az. De akkor, miért nem jár az elismerés mindenkinek, aki így tesz, a kitűnő eredménytől függetlenül?
És bűn a büszkeség, az örömhír megosztása másokkal? Nem. Tényleg nem? Akkor miért zavar sokakat a bizonyítványokkal teli hírfolyam? Tegyük a kezünket a szívünkre. Mi is a mai napig várjuk a munkahelyi bónuszt, a hónap dolgozója címmel járó extra juttatásokat, a jó teljesítményünk utáni pozitív visszajelzést a vezetőtől, ez elismerést, a dicséretet. És pontosan tudjuk, hogy az élet nem ilyen. Felnőttként is gyakran alulmaradunk, amikor „csak” tisztességesen dolgozunk, és „csak” 200%-ot teljesítünk.
Ezt kutatások és tényadatok támasztják alá, nem én mondom. Én csak kérdezek. Hol van az a határ, amikor a büszke, őszinte öröm érzése már bűn, és kinyitja mások zsebében a bicskát? Mikor és hogyan kell a gyerekeket felkészíteni arra, hogy: „Sajnos az élet nem igazságos, szokj hozzá!”
Ja, hogy ezeket a közösségi médiában való büszkélkedő megosztásokat miért nem az érintett gyerekek teszik, hanem a szüleik? Nos, igen…, ez is megérne egy misét.
Írta: U.H. Ágnes
