Mezei Eszter energikus, életvidám fitneszedző, és ez már önmagában motiválja online közösségét, arról nem beszélve, hogy arra buzdít, tapasztaljuk meg, miként kerülhetünk egyensúlyba testileg és lelkileg is a mozgás által. Ma már ő is bátran elmondhatja, hogy jól érzi magát a bőrében, pedig rögös út vezetett idáig. A sport világában ugyanis a külsőségek felnagyítása miatt eleinte hullámzóan alakult a testéhez való viszonya. Időbe tellett, mire elfogadta a hibáit, és nem sanyargatta tovább magát, ráadásul egy gerincműtét is újratervezésre kényszerítette. De ez még nem minden, mert az életébe ismét fordulat következett, amikor férjével közösen úgy döntöttek, hogy a harmadik lányuk születése után örökbe fogadnak egy kicsit, így fél évvel ezelőtt egy kisfiú érkezett a családjukba. Eszter most már négygyermekes édesanyaként osztja meg velünk élettapasztalatait, amikből jócskán meríthetünk.

– Milyen családi kép élt benned, mielőtt szülővé váltál?
– Az örökbefogadás sosem állt távol tőlünk. Még a családtervezés előtt megbeszéltük a férjemmel, hogy ha valamiért nem születhet gyermekünk, akkor attól sem fogunk elzárkózni, hogy örökbefogadó szülők legyünk. Aztán az élet másképp alakult.
– Van ehhez fűződő mély élményed?
– Sosem felejtem el, hogy a második lányom születésekor a mellettünk lévő szobában olyan babák voltak, akiket „ott felejtettek”. Ez az emlék elég mélyen belém égett. Majd megszakadt a szívem a tudattól, hogy ezeknek a piciknek ilyen traumával indul az életük. Aztán a járvány idején egy ismerős mesélte, hogy bekerült a kórházba egy kisgyermek, akinek az apukája covidban hunyt el, az anyukája pedig még a szülés közben elveszítette az életét. Épp karácsony előtt történt mindez… Én azonnal a családunkba fogadtam volna a kicsit. Persze ez nem ilyen egyszerű. Nehéz volt megélni, hogy nem segíthetek neki, és nem adhatok esélyt arra, hogy szeretetben nőjön fel. Mindenesetre ott és akkor a férjemmel eldöntöttük, hogy már januárban elindítjuk az örökbefogadást, hiszen annyi gyermek vár arra, hogy családja lehessen.
– Megérintődtetek?
– Egyszerűen volt még hely a szívünkben!
– Milyen tapasztalatokat szereztetek a felkészítő tanfolyamon?
– Háromgyermekes szülőként azért volt már némi rutinunk a gyereknevelésben. Mivel elég sok mindent megtapasztaltunk, így előnyünk volt azokkal szemben, akik még nem váltak szülővé. Bennük persze érthető módon több volt a bizonytalanság, de ettől függetlenül nekünk is rengeteget adott a tanfolyam. A csoportfeladatoknál Robival ösztönösen ráéreztünk arra, hogy a másikunk miként vélekedik az adott témáról. Annak ellenére, hogy sosem beszéltünk nevelési kérdésekről, ebben abszolút egyetértés van köztünk, az elveink azonosak. Még a többi párnak is feltűnt a köztünk lévő összhang. (mosolyog) Később mind a ketten megfogalmaztuk, hogy a tanfolyam még inkább megerősítette a kapcsolatunkat.
– Volt olyan pillanat, ami lelkileg megviselt?
– Az egészségügyi lap kitöltése kegyetlen volt. Sokat sírtam közben, mert képtelenségnek tűnt az egész. Nem egy autót vásároltunk, hogy bejelöljük, milyen kiegészítőket tartalmazzon. A saját gyerekeinknél sem nyújtottunk be kívánságlistát, hogy milyenek legyenek. Miért lenne ez másként az örökbefogadásnál?! Érdekes volt azzal szembesülni, hogy több pár irreális feltételeket szabott, és olyan elvásárokat fogalmazott meg, aminek képtelenség megfelelni. Azon kevesek közé tartoztunk, akik azt sem határozták meg, hogy fiút vagy lányt szeretnének, és a származását tekintve sem volt határozott kikötésünk. Bennem inkább az dolgozott, hogy tudom-e majd annyira szeretni, mint a három másik gyermekemet?! Most már bátran mondhatom, hogy ugyanolyan szeretetkapcsolat alakult ki köztünk – a sajátomként szeretem Csabit, óvom és vigyázok rá.

– Mit szóltak a gyerekek a kis testvér érkezéséhez?
– A lányokat (Esztike 5, Emma 8, Iza 11 éves – a szerk.) az egész folyamatba beavattuk, hiszen azzal, hogy lesz még egy testvérük, az ő életük is megváltozik. Szerencsére azt mondták: Anya, tök jó, hogy jön egy tesó! Amikor kiderült, hogy van egy kisfiú, aki ránk vár, rögtön elmondtuk nekik. A kicsi sírva mondta: Anya, most hozd haza, mert én azt akarom, hogy te legyél az anyukája, én pedig a tesója akarok lenni! Esztike mindenkinek azt meséli, hogy ő a pocakomban született meg, Csabi pedig a szívemben.
– Emlékszel arra a napra, amikor váratlanul megcsörrent a telefon?
– Hirtelen azt sem tudtuk, hogy mi lesz. Számomra Csabi 2023 októberében született, amikor a családunkba érkezett. Valójában akkor már kétéves volt, de mi ezt a napot is ünnepeljük.
– Milyen volt a nagy találkozás?
– Megpillantott, beleült az ölembe, és fél órán keresztül el sem moccant onnan – szóhoz sem jutottam. Képzelj el egy szeretetre éhes kétéves csöppséget, combig begipszelve, mert dongalábbal született. A tizenöt perces látogatás másfél órásra sikeredett, és ebből Csabi nagyrészt a kezemben volt. Ott minden eldőlt! Már nem volt kérdés számunkra, hogy szeretnénk-e örökbe fogadni: ő döntött, mi pedig örömmel lettünk a szülei. Azt szoktuk mondani, hogy Csabi belezuhant az életünkbe, szó szerint.
– Titkos örökbefogadás volt?
– Igen, ezért nem tudjuk, kik a szülei, de valahogy engem ez nem is foglalkoztat. Hogyha szeretné megismerni őket, akkor ez az ő döntése lesz, és én támogatni fogom benne. Szerintem minden örökbe fogadott gyermekben ott van a kíváncsiság, hogy ki hozta a világra, kinek a génjeit örökölte. Azt hiszem az a fontos, hogy mindig az életkorának megfelelően meséljük el a történetét. Vallom, hogy nem szabad eltitkolni a múltját, mert az is a lényének a része, és nem lehet csak úgy kiradírozni. Ahogy nyílik ki a személyisége, idővel eljön az az életszakasz, amikor egyre inkább foglalkoztatni fogja ez a téma.
– A kilenc hónap helyett ti csak pár hetet kaptatok arra, hogy felkészüljetek.
– Egy hónap alatt lettünk négygyermekes szülők! Nem volt igazán felkészülési idő, sodródtunk az eseményekkel. Naponta több száz kilométert utaztunk, hogy meglátogassuk a kisfiunkat, így még gyorsabban elröppent az a néhány hét. Viszont élveztem, hogy nem voltam kimerülve testileg, és ilyen értelemben nem kellett újra építeni saját magam, ezért sokkal jobban jelen tudtam lenni a Csabival való találkozásokkor.
– Milyen az élet a négy csemetével?
– Néha elfogy a lendületem, ami azelőtt sosem fordult elő. (nevet) Állandó csicsergés vesz körül, így még inkább megtanultam értékelni a csendet. Ha utazom, sosem szól zene az autóban, és annyira jó érzés, hogy végre meghallom a saját gondolataimat. Eddig azt hittem, hogy a lányaim megállíthatatlan tornádók, de Csabi, ehhez képest egy hurrikán. Nem tudok leülni mellette egy percre sem: szétszedi a lakást, és gipszben is simán fel tud mászni a bordásfal tetejére. Iszonyatosan szerethető és huncut gyerek. Olyan aktív, hogy estére, mikor végre mind a négyen ágyba bújnak, Robival holtfáradtan ülünk le a nappaliban. Elég fárasztó „munka” a gyereknevelés, mégis ők töltenek fel igazán, imádom, amikor hozzám bújnak, és szeretgethetem őket.