Úgy hiszem, hogy réges-régen, amikor az ősemberek elindultak vadászni, és az asszonyokat otthon hagyták, hogy vigyázzanak a tűzre, megszülettek az első női körök. A szükség hozta úgy, hogy a nőknek össze kellett fogniuk: osztozni a munkában, a feladatokban, az örömben, a bánatban, a születésben és a halálban. Az én fejemben legalábbis innen indul minden. S bár néhány évtizeddel ezelőtt még eljártak egymáshoz az asszonyok tollat fosztani, befőzni, hímezni, tökmagot köpeszteni, vagy segédkezni a szülésnél, osztozni egymás gyászában, és megsiratni az elhunytakat, addig ma már erre nincs se időnk, se igényünk. Vagy legalábbis ezt hisszük. Aztán a család, a karrier, a feladatok és a kimerültség kereszttüzében egyszer csak jön egy érzés, hogy valami hiányzik… Hiányzik, hogy az ember, a nő egy olyan közösség része legyen, ahol őszintén, bátran kitárulkozhat. 



Az Impulzív-elvonulás hétvégéjén mi is nagyon sok mindent megosztottunk egymással, talán olyan érzéseket és gondolatokat is, amiket eddig még soha. Pedig én szokás szerint csak úgy „beestem”, és a „bármi jöhet, állok elébe” attitűddel indultam neki ennek a két napnak – nem voltak elvárásaim. A nyitottság volt az egyetlen dolog, amit magunkkal kellett vinnünk, és abból nem is volt hiány. Ez volt a közös nevező. Olyan színes kis társaság gyűlt össze, hogy keresve sem lehetett volna találni ennél különbözőbb női karaktereket.

A kezdő, ismerkedő kör után együtt indultunk az első bevetésünkre a Szelidi-tó partjára Tamaskó Anett jógaoktatóval. Egyszerűnek tűnő, önmagunkra és a környezetünkre fókuszáló feladatokat kaptunk, mégis biztos vagyok benne, hogy ezelőtt egyikünk sem gondolt bele, milyen sokszor pislogunk öt perc alatt, vagy hogy a világ egyik legmegnyugtatóbb érzése a mezítelen talpunkat a langyos homokba fúrni.



A következő programunkat a könnyed ebéd alatt kerekedett spontán beszélgetés indította el. Máig nem tudom, hogy Dusa Fanny dietetikust szakmai elismerésben vagy humoristáknak járó kitüntetésben részesíteném inkább, ugyanis mindkettőben brillírozott a közel kétórásra sikeredett tartalmas diskurzusban. Szakmai alaposságát és az összefüggéseket megvilágító magyarázatait természetesen könnyed humorral tálalta. Sosem gondoltam, hogy egy táplálkozás-szakértő olyan mélységekig el tud kalauzolni a testemben és a lelkemben, hogy képes leszek újraértékelni önmagam. Mégis megtörtént. És én még azt hittem, hogy majd kalóriákat számolgatunk! Egy újabb hatalmas sztereotípia dőlt meg bennem.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, nem vagyok a csoportos jógaórák híve, de Anett rengeteget segített benne, hogy megszeressem a közös mozgásnak ezt a formáját. Hiába voltunk többen, mégis sikerült magamra figyelnem. Az óra zárásaként András Bálint bűvös kofferéből különböző méretű, motívumokkal díszített „fémedények” kerültek elő. Korábban már hallottam a hangtálakról – sőt talán láttam is egyszer néhányat –, de nem igazán tudtam, hogy mire számítsak a zenés elmerülés alatt. Sokat gondolkodtam azon, hogy megosszam-e veletek, mit éltem át a hangfürdőzés közben, de úgy érzem, ez annyira személyes élmény volt, hogy inkább megtartom magamnak. Persze nem mindenki élt át katartikus pillanatokat a csengő-bongó tálak között, de az biztos, hogy varázslat volt a levegőben, mert a fél órás hangtál-meditáció nem tűnt többnek tíz percnél.



Gyermekkorom nosztalgikus helyszíne a Szelidi-tó is teljesen új köntösben tárult elém. A tízpercenként váltakozó napsütés és felhőszakadások közepette egyre csak a vizet bámultam…

Na de vajon mi az az irodalomterápia?! A második nap legfontosabb kérdése ez volt számomra. (Persze csak a bőséges reggeli után). Jónak kell lenni hozzá irodalomból? Könyveket kell majd olvasnom? Vagy verseket szavalnom? Nos egyik sem. A Gász Mariann vezette irodalomterápiás gyakorlat számomra egy teljesen logikusnak és egyszerűnek tűnő kérdések megválaszolására ösztökélő módszer volt, amely mélyre vitt önmagunkban. Egy olyan felvetés például, mint a „Ki vagyok én?”, órákon át tartó gondolkodásra késztetett minket, és érzelmi tornádókon sodort át. Mi pedig hagytuk, hadd sodorjon.



Az önismeret felé vezető út rögös, de felszabadító. Persze két nap alatt nem lehet megváltani a világot, de el lehet kezdeni. Én biztosan megkaptam az útravalóimat, és azóta sem tértem magamhoz. Olyan nőtársakkal hozott össze a sors, akik egytől egyig megtanítottak valamire. Mindannyian másra. A női kör egyik lényege, hogy minden, ami ott történik, az ott is marad. Maradtunk hát a „barlangban, hogy őrizzük a tüzet”, és a Szelidi-tó partján megszületett egy női közösség…