Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus írásai közel állnak hozzám, éppen ezért alig vártam, hogy megjelenjen legújabb kötete, az Elvarratlan szálak, melyben a szakember az életünkben megjelenő lezáratlan dolgok rendezésének fontosságát veszi górcső alá, pszichológiai és gyakorlati szempontból, a tőle már jól megszokott közérthetőséggel.


Ez a könyv egészen más olvasásélményt nyújtott számomra, mint a korábbiak. Ebben az is biztosan közrejátszik, hogy idén szeptemberben visszaültem az iskolapadba, és remélhetőleg a nem túl távoli jövőben irodalomterapeuta lesz belőlem. Egy fantasztikus utazásra indultam ezzel a képzéssel, amely során rengeteg tudással gazdagodom, folyamatosan fejlődik az önismeretem, és már más szemmel tekintek a szövegekre – éppen ez volt nagy hatással a mostani olvasásélményemre. Másrészt tavasszal ott voltam Almási Kittinek azon az előadásán, melyre könyve előszavában utal. Hallgatóként bennem teljesen más érzések és gondolatok maradtak meg arról az estéről, mint – ahogy most olvashattam – az előadóban, aki utólag felrótta magának, hogy lehetett volna humorosabb is. Emlékszem, hogy feszült figyelemmel hallgattam minden szavát, és voltak gondolatok, melyek teljesen magukkal ragadtak, ezért villámgyorsan lejegyzeteltem őket, és még napokig elmélkedtem rajtuk. Igazán elgondolkodtató néhány órának voltam a részese. Nem volt bennem hiányérzet, mert ahogyan végül a pszichológusnő is megállapítja írásában: ez a téma olyan, amelyhez nem passzol a humor. Egyetértek, mert bár a tréfálkozás sokszor átsegít a nehézségeken, ám – ahogy a saját bőrömön is már többször megtapasztaltam – lehetnek az életünkben olyan események, melyeket nem úszunk meg azzal, hogy elütjük néhány könnyed poénnal. Ezekkel a helyzetekkel bizony, bármennyire is fáj, előbb vagy utóbb dolgunk lesz.


Biztosan mindannyiunk számára ismerős szituáció, hogy az utcán sétálva, vagy egy bevásárlóközpontban nézelődve, egyszer csak meglátunk valakit, akivel egy korábbi konfliktus miatt nem igazán szeretnénk találkozni. Mi az általános reakciónk ilyenkor? Keresünk egy biztonságosnak tűnő helyet, ahol csendben megvárjuk, amíg tisztes távolságba kerülünk az illetőtől, és bízunk benne, hogy megússzuk a kínos találkozást. A könyvben magyarázatot kapunk arra, hogy miért tesszük jobban, ha egy ilyen lezáratlanságot magában hordozó helyzetben a bujkálás helyett inkább a beszélgetést választjuk, és azt is megérthetjük, hogy miért van szükségünk a konfliktusok feloldására. Almási Kitti elénk tárja az egyes helyzetekben megnyilvánuló érzelmi működéseket, a folyamatok megértésének fontosságát, és persze a pszichológiai vonatkozásokat. Közérthetően és olvasmányosan végigvezet bennünket az okokon, amelyek a történtek megoldatlanságához vezethettek, akár a magánéletünkről, akár a szakmai életutunkról van szó.  Mindezeket oly módon teszi, hogy végig szem előtt tartja a két legfőbb szempontot: a testi és lelki egészségünket. Azt is megmutatja nekünk, hogy a hárítás, a tagadás, az elfojtott érzések és azok, a sokszor általunk nem ismert akadályok, melyeket egy-egy lezáratlan kapcsolat okoz bennünk, kerülő úton bizony visszatérhetnek az életünkbe, és hatással lehetnek a mindennapi működésünkre. „Az elnyomott érzelmekből fakadó emocionális stressz negatívan befolyásolja a hangulatunkat. Ez az állandósult belső feszültség hosszú távon kimeríti a szervezetet, fizikai tüneteket – fejfájás, testi fájdalmak –, akár még pszichoszomatikus betegségeket is okozhat.”


Tehát a testünk néha jelez nekünk, csakhogy nem biztos, hogy észrevesszük, pedig könnyen előfordulhat, hogy egy régóta fennálló egészségügyi problémánk hátterében valójában lelki elakadás áll. Ezért érdemes mélyebbre ásnunk, és megkeresnünk a mögöttes okot. Igen, tudom, ez nagy feladat, és ijesztő is. Miért gondolom ezt? Mert, ha visszatérünk az említett szituációhoz, és alaposabban szemügyre vesszük, akkor rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is az ismerősünkkel, hanem az önmagunkkal való találkozást kerüljük – attól a korábbi énünktől menekülünk, aki most az áruház üzletei között vagy az utcán bujkálva keres érzelmi biztonságot. Ha egy komoly szembenézésre vállalkozunk, akkor keressünk egy segítő szakembert, mert az önismereti munka során eljuthatunk olyan mélységekig, amikre nem is gondolnánk, emiatt fontos, hogy legyen mellettünk valaki, aki biztonsággal terel az úton. Azonban soha ne mások, csakis önmagunk miatt vállaljuk ezeket a lelki kihívásokat.

De mégis mi eredményezhet ilyen fokú feldolgozást igénylő lezáratlanságot? Például a tanult tehetetlenség és az önmagunkba vetett hit ereje. És vajon hogyan kapcsolódik az önértékelésünk és az önbizalmunk egy élethelyzet feloldatlanságához? Leginkább úgy, hogy vannak vágyaink, céljaink, de nem teszünk értük semmit, mert nem bízunk abban, hogy sikerülhetnek – egyszerűen nem hiszünk magunkban. Minek próbáljam meg, úgysem sikerül? Ugye ismerős ez a mondat?! Általában ezzel szoktuk megmagyarázni magunknak, hogy miért is maradunk meg az álmodozás szintjén. Na, ilyenkor vagyunk a tanult tehetetlenség állapotában. Számomra ehhez szorosan kapcsolódik az önmagunkba vetett hit ereje: mert mernünk kell hinni saját magunkban, hiszen, ha mi nem tesszük le a voksot önmagunk mellett, akkor hogyan is várhatnánk el mástól, hogy megtegye. „Ha meg sem próbálunk valamit, az egy olyan elvarratlan szál, amit még az előtt elengedtünk, hogy kiderülhetett volna, hogy az adott megpróbáltatás milyen új lehetőségeket és élményeket hozhatott volna az életünkbe.”


Ennek a gondolatmenetnek mintegy következménye az a mondat, amely számomra a könyv valódi mélységét hordozza magában: „…úgy éltük le az életünket, hogy soha nem éreztük igazán a magunkénak”. Az év vége és az új év kezdete egy olyan időszak, amely alkalmat adhat arra, hogy egy kicsit ízlelgessük ezt a gondolatot, hogy beleengedjük magunkat, és eltöprengjünk: valóban azt az életet éljük, amit szeretnénk?!…

Az Elvarratlan szálak egy igazán mély és elgondolkodtató kötet, amely kapaszkodót nyújt lelki működésünk megértéséhez, és általa közelebb kerülhetünk önmagunkhoz.

Fotó: Panna