A ködös reggelekbe fordult novemberi időben különösen jól esik visszagondolni, hogyan simogatta a szeptemberi napsütés a bőrömet néhány héttel ezelőtt. Kora őszi utazásunk célpontja Nápoly volt. Nem sokat tudtam a városról, mert valahogy mindig inkább Róma felé húzott a szívem. Aztán ez most megváltozott. Már Nápoly az új szerelmem. De hát ez csak természetes, nem?! Kell, hogy újra és újra szerelembe essünk.


Hajnali repülőjáratunk indulása előtt nem sokkal érkezünk Ferihegyre. A sötétben lámpák fénye világítja meg a füstfelhőt, melyet a taxidroszt előtt ácsorgó dohányosok pöfékelnek ki magukból – még egy szippantás a felszállás előtti utolsó cigarettából. Az üvegajtón belépve rám tör az ismerős érzés: az utazás izgalma, némi aggodalommal keveredve. Ez csak akkor szokott elmúlni, amikor már a gépen ülök, a helyemen. Az átvizsgálásnál szokás szerint sor áll, bár nem kígyózik olyan hosszan, mint máskor. Az biztonsági őr az egyik sorból a másikba terel. Átrendezi a szalagos kordonokat. Kiabál, mutogat, irányít, hogy ki merre haladjon. Az előttem állók felett pipiskedve leskelődöm, pásztázom, hova kellene besorolnom. Vajon melyik ellenőr az, amelyik nem morcosan böffenti majd oda, hogy vegyem már le az órámat, és szórjam ki az aprót a zsebeimből, különben a fémdetektor sípolni fog? Az emberem végül nem gorombáskodik, és az ellenőrző kapu sem sípol. Jókedvűen mosolygok, és bár hálás vigyorom nem lel viszonzásra, ez mégsem szegi kedvemet. A nehezén túl vagyok. Az átvilágítás után pár másodpercig feszülten figyelem, nehogy a kétes holmik futószalagjára tereljék az enyémet is. Én pakoltam össze a cuccaimat, mégis megjelenik egy rémisztő kép a lelki szemeim előtt, ahogy kést, lőfegyvert, vagy valami más, tiltott tárgyat találnak a csomagomban, engem pedig bilincsben vezetnek el… Szerencsére megint csak rémeket látok. A táskámat tartó műanyag láda nem változtat irányt, egyenesen felém jön – semmilyen idegen, veszélyes tárgy nincs benne. Én pedig hopp, már a hátamra is kapom, és megyünk tovább.


Még egy olyan apró repülőtér is, mint a budapesti, rettentő forgalmas tud lenni hajnali négykor. A fejemben elképzelt, üresen tátongó, csendes terminál illúzióját gyorsan lerombolja a korai nyüzsgés. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy minden bolt, étterem és kávézó már e hajnali órán is teljes kínálatával várja az utasokat a LED-lámpák vakító fényében. A megkerülhetetlen drogériában eszeveszett parfümtesztelés folyik… Nekem sem kell sok, hogy rövid időn belül illatfelhőben ússzak. Egyesek a kozmetikumok között nézelődnek, mások a túlárazott szuvenírekből válogatnak, aminek általában egy hűtőmágnes-vásárlás lesz a vége. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy egy Chanel-rúzs birtokosa legyek… Aztán gyorsan lebeszélem róla magam, és visszarakom a polcra. A modern kori szatócsboltból kilépve megcsap a friss kávé- és péksüteményillat, ezért inkább koffeinre költöm a pénzem. A járatunk nem késik. Irány a kapu. Gyors becsekkolás, és már a fent is vagyunk a gépen. Az ülések közti szűk folyosón apránként haladva vizslatom a helyem. Megvan a szám és a betű is. Ez az! Persze hogy már valaki ül rajta… Khm, khm! – Elnézést, de azt hiszem, a helyemen ül – igyekszem magabiztos lenni, persze nemcsak hiszem, hanem pontosan tudom, hogy rossz helyen van az illető. A hölgy kissé zavarodottan felnéz rám, majd a betűjelzésre, aztán motyog valamit. Megint felpillant, és szó nélkül feláll, jelezvén, hogy akkor menjek, és üljek már le az Isten szerelmére.

Két órával később már egy olasz busztársaság helyi járatán zötyögünk Nápoly belvárosa felé. A hátizsákos utazás most különösen praktikusnak bizonyul: ilyen melegben nem lenne jó bőröndökkel cipekedni. A hátimat közben úgy szorongatom, mint egy csecsemőt. Azt hallottam, hogy sok a zsebes, jobb az elővigyázatosság. Az eleinte zsúfolt és levegőtlen busz lassan kiürül. Minden megállónál kevesebb a reptéri utas, így a szorításom is enyhül a táskám pántja körül. Hamarosan mi is leszállunk, és rögtön a kompkikötőhöz sietünk, ám a kissé marcona, de jóindulatú jegyárus egy teljesen másik mólóhoz küld minket. Szaporázzuk a lépteinket, és egyre inkább érezzük, hogy itt bizony legalább 15 fokkal melegebb van, mint otthon. Jegyet veszünk a legközelebbi hajóra, és egy frissítő cappuccino után már indulunk is Capri szigete felé. Isten veled Nápoly, este találkozunk!


Mint a heringek a hálóba, úgy özönlik a turisták áradata velünk együtt a hídról a fedélzetre. Elfoglaljuk helyeinket a kék műbőr fotelekben. Még hallom, ahogy a büfésből vérbeli kereskedővé avanzsált úriember kiabálni kezd: tengerészcsíkos, aranyszállal átszőtt portékát kínál eladásra – természetesen kedvező áron. Néhány hölgy kapva kap az alkalmon, és máris vadonatúj Capri feliratú strandtáskákkal, pólókkal és persze kalapban folytatják útjukat. A többi turista hangja és a hajómotor halk morgása könnyű álomba ringat. Mire mélyebben elaludnék, érzem, ahogy lassan ráfordulunk a kikötőre. Aztán a tengeri sótól megfehéredett hajóablakon át feltűnnek a sziklák: Capri – az álmok szigete… Legalábbis egy húsz évvel ezelőtti olasz limonádésorozat szerint.

Kell egy kis idő, mire a kompról leszálló heringtömeg szétoszlik, de délelőtt 10-kor már a sziget legmagasabb pontja felé tartunk a helyi sikló felvonóval. A közlekedés ezen formáját túlnyomó többségében a turisták használják, de azért el lehet csípni egy-két szigetlakót is. Főleg az olasz hölgyeket veszem szemügyre, mert még a piaci bevásárláshoz is olyan stílusosan öltöznek fel, hogy azt tanítani kellene. Bár a siklóval elég magasra lehet jutni, azért mindig van még feljebb. Kiszállunk, gyönyörködünk a látványban. Kattintunk néhány fotót. Aztán még néhányat, mert az előzőeken bárgyú képet vágtam. Indulhatunk tovább. Rejtett kis sikátorokon, vadregényes utcákon keresztül bolyongva meneteltünk egyre feljebb és feljebb. Minden ház szegletében van valami különleges, valami szemet gyönyörködtető. Az utcákat terrakotta berakások, betonba csempészett színes mozaikdarabok, titkos kis teraszok övezik. Két ház között egy apró kápolna nyújtózkodik az ég felé, lépcsője előtt lusta, fekete kóbor macska heverészik a langyos betonon, és hagyja, sőt élvezi, az elhaladó járókelők cirógatását. A citrusok roskadásig vannak lédús gyümölccsel, a girbegurba leanderek pedig színes virágaikkal magasodnak fölénk, árnyékot adva a hőségben. Amikor már fogytán az erőnk a hegymenethez, megpihenünk pár percre. Kihasználjuk az alkalmat, hogy a Ha nyernék a lottón… című játékot játsszuk, így gondolatban Capri összes hegyoldalba épített luxusvilláját megvásároljuk, és rögtön be is költözünk. Gyomrunk korgása ránt vissza a valóságba, s figyelmeztet, hogy ebédidő van. A nap egyik legjobb pillanata ez számomra, mert hát nagyon szeretem a hasam, pláne, ha olasz ételekről van szó. Márpedig itt nincs hiány jobbnál jobb kínálatú ristorantékból. Ki is nézünk egyet, de a megjelenésünk kissé tépázott az út viszontagságainak köszönhetően. Egy helyi kis butikban inget választunk, és az egyik sikátorban gyorsan olaszosra vesszük a figurát: átöltözünk, kicsípjük magunkat az ebédhez. Az étterem kedves és udvarias kiszolgálással, dallamos olasz nyelvleckével, hideg sörrel, tésztával és a tenger gyümölcseivel teljesen levesz minket a lábunkról. S ha ez nem lenne elég, a teraszról pazar panoráma tárul a szemünk elé: a Vezúv.


Capri jellegzetességei az egyedi kialakítású, nyitott tetejű kabriótaxik. Sokan akkor is mennek egy kört velük, ha nincs rá szükség – része a helyi életérzésnek. Egyébként tényleg jó buli.
Desszert tekintetében már korábban kinéztem az áldozatomat, ami nem más, mint egy hatalmas adag, citromba töltött sörbet. Ugyan nem a citromos íz a kedvencem, de már a látványával megvettek kilóra. És megérte: életem legcitrusosabb hűsítő ízélményében van részem…

Utunkat a tengerpart felé vesszük, mert a végtelennek tűnő Nápolyi-öböl türkizkék vize csak arra vár, hogy megfürödjek benne. A keskeny, sziklás partszakaszon épp csak egy törölközőnyi szabad hely van. Szinte azonnal a vízbe vetem magam. A parton lévő kavalkádot hátrahagyva, egy kis nyugalom reményében jól esik egyre beljebb és beljebb úsznom oda, ahol már csak tompán visszhangzik a tömeg. Csak a hullámok csobbanását és egy-két kósza fürdőzőt hallok. Néhány magányosabb szikla felé lebegek, kimászom a vízből, szembefordulok a szigettel, és csak bámulok…

Késő délutánba fordul az idő. Talán egy jó óra is eltelt már, mire újra elindulok a szárazföld felé, pedig kedvem lenne Nápolyig úszni. Most azonban újra hajóra szállunk, mert alig várjuk, hogy megtudjuk végre, mit tartogat a túlpart nyüzsgő nagyvárosa…

Tartsatok velem legközelebb is!