Talán még ma sem olyan természetes, ha egy 40 tonnás kamion kormánya mögött nő ül. Engem viszont mindig is lenyűgözött az az erő, határozottság és problémamegoldó képesség, amit a női kamionsofőrökben látok. Olykor még a férfiakat is próbára tevő zord körülmények között is helytállnak, és a megterhelő feladatoktól sem riadnak vissza. Ha az úton velem szemben robog egy sárga „méhecskés” kamion, már messziről kiszúrom Benkovits Bea vörös fürtjeit. Bea egyik legjobb barátnője Rácz Anikó, ugyancsak évekig dolgozott kamionsofőrként, ma pedig gépjárművezető-oktatóként adja át tudását és tapasztalatait a tanítványainak. A beszélgetésünk közben sorra vetődtek fel bennem a kérdések, nekik viszont mindenre volt frappáns válaszuk, így teljesen eloszlatták bennem a kételyeket. A végére még én is kedvet kaptam, hogy egyszer velük tartsak egy útra, és testközelből megtapasztaljam, milyen a kamionos élet.


– Hol keresztezte egymást az utatok?
Anikó: Akkoriban még egy autószalonban dolgoztam, ahova Beát is felvették. Ott ismertük meg egymást, és a barátságunk azóta is tart.
– Ti olyan kislányok voltatok, akik baba helyett inkább autóval játszottak?
Bea: Az biztos, hogy nem ugrottam ki a bőrömből örömömben, ha babát kaptam ajándékba. A húgom viszont rettentően boldog volt, mert így az összes az övé lehetett. Amikor viszont édesapám szerelt, akkor nagyon szerettem körülötte lenni: néztem, ahogy forraszt és csavaroz. Már akkor vonzódtam az autókhoz.
Anikó: Hát én sem kaptam sok babát. (nevet) A szüleim hamar rájöttek, hogy a labdáknak örülök igazán – abból millió-egy darab volt –, és nagyon szerettem barkácsolni is. Bár a családom elfogadta, hogy nem átlagos érdeklődésű lány vagyok, azért a továbbtanulásnál a saját elképzelésük szerint terelgettek, így csak kisebb kitérő után kezdtem el tanulni azt, ami valójában érdekelt: végül autószerelő szakmunkás végzettségem lett.
– Egyből megszereztétek a jogosítványt, amint lehetett?
Anikó: Azt gondolom, hogy mindenki elér az életében egy olyan ponthoz, amikor felébred benne az igény az önállóságra, amit számomra a jogosítvány adott meg. Otthon ülő gyerek voltam, aki nem igazán szeretett kimozdulni, egyszerűen nem voltam kalandvágyó típus. Bennem húsz éves koromra érett meg a gondolat, addig nem vágytam a szabadságra. A középiskolában viszont már volt társaságom, akikkel szívesen eljártam, és akkor valami átfordult bennem: világot akartam látni, és az sem érdekelt, ha ott alszunk, ahol éppen ránk sötétedik.
Bea: Én mindig is szerettem úton lenni, ezért is érzem olyan jól magam ebben a szakmában. Egyébként én is korán meg akartam szerezni a jogosítványt, mert érdekeltek az autók, bár egy kicsit a kényszer is szülte, hogy volán mögé üljek, mert miután édesapám meghalt, nem maradt senki a családban, aki vezetett volna.
– De hogyan jött a képbe a kamionozás?
Anikó: Lehet, hogy valaki szeretné megszerezni a jogosítványt, az oktatónak mégis meghatározó szerep jut abban, hogy a tanuló végül tényleg megszereti a vezetést vagy épp ellenkezőleg, teljesen elmegy a kedve tőle. Nekem szerencsére türelmes oktatóm volt. Ugyan a mai napig nem tudom, hogy akkoriban mennyire voltam ügyes vagy tehetséges, mindenesetre nagyon megszerettem a vezetést. Akkoriban nem volt megszokott, hogy egy nő üljön a teherautó volánja mögé, éppen ezért vagány dolognak tartottam, hogy belevágjak a C kategóriás engedély megszerzésébe, és onnan már egyenes út vezetett a nehézpótkocsis jogosítványig. Még a szalonban dolgoztam, amikor másodállásban már oktattam a vezetést. Az akkori párom kamionsofőr volt egy cégnél, ahol a hosszabb távú munkákra kezdtek specializálódni, így volt lehetőségünk arra, hogy „négy kézben” dolgozzunk, azaz felváltva vezessünk, ami akkoriban nem volt egy leányálom. (nevet)


– Bea, te hogy kerültél erre a pályára?
Bea: Én eredetileg női ruhakészítőnek tanultam, de nem sokat dolgoztam a szakmában, mert beláttam, hogy ebből nem tudok megélni, ugyanis egyszerűen nincs rá fizetőképes kereslet. Láttam, hogy Anikó mennyire élvezi a kamionvezetést, és bíztam benne, hogy nekem is hasonlóan élményt jelent majd, úgyhogy követtem őt – egy kitaposott úton indultam neki.
– Tudtad, hogy tehetséges vagy a vezetésben?
Bea: Inkább csak bíztam benne. Lekopogom, azóta sem volt balesetem.
– Mi volt az emberek reakciója, amikor megtudták, hogy kamionos vizsgára készülsz?
Anikó: Tegyük hozzá, hogy akkor még szőke voltál! (nevet)
Bea: És ez rontott is a helyzetemen, mert így még kevésbé hitték el, hogy képes vagyok rá. Szerencsére eddig több pozitív élmény ért a munkám során, mint negatív. Mondjuk tavaly szeptemberben durrdefektet kaptam az autópályán, és kiálltam a parkolóba, de nem bírtam levenni a kereket, mert kevés volt hozzá az erőm. Először egy magyar kamionos ért oda, de még csak nem is köszönt, a következő pedig letekerte az ablakot, és annyit mondott: Hát, ez nem egy női munka! – aztán elhajtott. Ez azért nagyon rosszul esett. Végül egy román és egy moldáv sofőr állt meg segíteni.
– És milyen pozitív élményeket zsebeltél be eddig?
Bea: Van, amikor „megcsodálnak”! (nevet) Hiába van egyre több női sofőr, a mai napig előfordul egy-egy cég telephelyén, amikor egy egészen szűk helyre kell betolatnom, akkor mindenki kiáll nézni, konkrétan tátott szájjal figyelnek. Az persze senkinek nem jut az eszébe, hogy odajöjjön, és segítsen.
Anikó: Ez egy tipikus kamionos élethelyzet, ami velem is jó párszor előfordult már.


– Nektek biztosan többször kell bizonyítanotok a rátermettségeteket.
Anikó: Az egyik cégnél váltósofőrként dolgoztam, és ott még a kollégáknak is meg kellett mutatnom, hogy képes vagyok ellátni a feladatomat. A társamon abszolút látszódott, hogy nem bízik bennem, és így kimondatlanul is tudtam, hogy mit gondol: Mit keres itt egy nő? Még tönkreteszi az autómat! Talán halkan meg is jegyezte… Az élet fintora, hogy négy évig kamionoztunk együtt, és közben egymás társai lettünk. A munkahelyemen egyébként sosem közösítettek ki, és nem részesültem hátrányos megkülönböztetésben, mert nő vagyok, sőt kifejezetten figyeltek rám és óvtak. Szinte olyan volt, mintha kabalaként tekintenének rám. Még azt is megtapasztaltam, hogy büszkén mesélik a többi cégnél, hogy náluk női sofőr is dolgozik.
Bea: Én sem éreztem sosem, hogy bárki ellenséges lenne velem. Szerencsére most már eljutottam odáig, hogy az új sofőrök tőlem is kérdezzenek, ami számomra azt jelenti, hogy megbíznak a tudásomban.
Anikó: Az elfogadáshoz persze az is kell, hogy mi is integrálódni akarjunk a közösségbe, amihez viszont az kell, hogy egy kicsit levetkőzzük a női mivoltunkat. Lehet, hogy ez egyfajta védekezési mechanizmus is, mégis azt gondolom, hogy dögös felsőben nem szabad kiszállni egy kamionparkolóban. Ha csak nem szeretnéd kifejezetten felhívni magadra a figyelmet. (nevet) Szerintem a nőiességünket nem a munkánk során kell megélnünk. Az is biztos, hogy ez a szakma nem való mindenkinek. Találkoztam olyan női sofőrrel, aki még rá is játszott arra, hogy nő: ott tipegett a kamion körül, és megvárta, hogy a fiúk segítsenek neki, ahelyett, hogy megoldotta volna a problémát. Bea, egyébként neked kezdetben ez nem okozott problémát? Te nőiesebb vagy, mint én.
Bea: Egyszerűen elfogadom, hogy ez a munka ezzel jár. Szeretem ugyan a csajos dolgokat, de a hétköznapokon csak a munkaruha jöhet szóba nálam, és ez egy cseppet sem zavar.
– Milyen sztereotípiák élnek az emberek fejében a női sofőrökről?
Anikó: Általában rácsodálkoznak, hogy a tájékozódás nem jelent különösebb problémát nekünk, annak ellenére, hogy talán egy kicsit másképp nézzük a térképet. Egy átlag sofőrhöz képest viszont nagyobb figyelemmel tekintünk a minket körülvevő világra. A kamionban ugyanakkor nyugodtabban lehet utazni, mint egy személyautóban, mert messzire ellátunk, és így hamarabb észrevesszük a dolgokat, ezért könnyebben is tudunk reagálni.
Bea: Ha már a sztereotípiáknál tartunk, tudjátok, milyen sokszor hallottam már, hogy: Te egyébként a csajokat szereted?
Anikó: Ennél már csak az a jobb, amikor azt gondolják, hogy minden megállóban vár bennünket valaki. (nevet)
Bea: Én már bele sem megyek ezekbe a párbeszédekbe, nem harcolok a saját igazamért, mert mindenki azt gondol, amit akar. Különben is az ember a saját szemüvegén keresztül látja a világot, úgyhogy nincs is miről beszélnünk!
Anikó: Az is meggyőződése az embereknek, hogy a tolatás és a parkolás feladja nekünk a leckét.
Bea: Aztán ledöbbennek, amikor ennek az ellenkezőjét látják, mert még olyan helyre is beállunk, amivel más meg sem próbálkozna.


– Hogy bírjátok az egyedüllétet?
Anikó: Nincs ezzel probléma, meg lehet szokni, hogy nem szól hozzád senki, mintha csak egyedül lennél a nagyvilágban. A forgalom viszont mindig változik, éppen ezért nem szabad elkalandozni. Az is érdekes, hogy, bár ugyanazon az útvonalon járunk rendszeresen, mégis mindig más képet mutat, hiszen különböző évszakokban látjuk, így találunk benne valami újat.
Bea: El sem tudom képzelni, hogy egy irodában üljek, nekem épp az lenne monoton. Jó, hogy korlátlanul telefonálhatok, és nagyon szeretek útközben énekelni, mert senki nem hallja, és a kamionban fantasztikusan jó az akusztika, nem úgy, mint egy személyautóban.
– Egy hosszú úton van idő rendezni a gondolatokat.
Anikó: Szerintem az olaszok nem vétlenül használják az autista szót a sofőrök megnevezésére, mert ebben a munkában óhatatlanul magányossá és befelé fordulóvá válik az ember, még akkor is, ha alapvetően nyitott személyiség. Mi, kamionsofőrök egyedül is jól megvagyunk, de sokaknak biztosan ijesztő lehet, hogy naphosszat csak a saját gondolataikkal legyenek összezárva, hiszen talán nincs is idejük erre.
– Mennyit láttok a városokból, ahol jártok?
Bea: Tény, hogy általában nem túl sokat látni az autópályáról. (mosolyog) Éppen ezért elhatároztam, hogy egyszer elmegyek autóval azokra a helyekre, ahol már jártam kamionnal, de nem volt lehetőségem megcsodálni a környéket. Néha szerencsére van arra lehetőség, hogy a parkolóból tömegközlekedéssel bejussunk a városba, de ez sajnos nagyon ritka.


– Egy férfiak uralta szakmában könnyű a velük való együttműködés?
Bea: Meg lehet találni a közös hangot, mert a férfiak nem bonyolítják túl a dolgokat. Náluk az igen, az igen, a nem pedig nem. Itt nincsenek tipikus női reakciók, hogy „nem is tudom”, „lehet”, vagy a legjobb a „nekem mindegy”. (nevet)
– Otthon ti viselitek a nadrágot?
Anikó: Nagy hátránya ennek a szakmának, hogy otthon nem tudok segítséget kérni, mert nem szeretek arra várni, hogy helyettem oldja meg valaki a problémát, hiszen a munkában megszoktam, hogy csak magamra számíthatok. Eddig egyébként főleg szakmán belül választottam párt, mert ők talán jobban elfogadják azt az életvitelt, amit választottam.
Bea: Nekem az a tapasztalatom, hogy gyakran még ők sem fogadják el ezt az élethelyzetet.
– Mi az, amit nehezen tolerálnak?
Anikó: Azt, hogy önállóan megállunk a lábunkon. Egyszerűen nem lehet a munkában elvárt határozottságot, otthon egy csettintésre „levetkőzni”.
Bea: Érdemes lenne megkérdezni, hogy ők ezt, hogy élik meg.
– Ne menjünk el amellett, hogy kemény fizikai munkát is kell végeznetek.
Bea: Ez valahol engem is meglepett, mert előtte nem találkoztam ilyennel, de úgy voltam vele, ha ezt akarom csinálni, akkor muszáj valahogy megoldanom.
Anikó: Nekem ebből a szempontból szerencsére nem okozott különösebb nehézséget ez a munka.
Bea: Bennem az váltott ki némi bizonytalanságot, hogy a kamionra fel is kell mászni, ami egy tériszonyos emberben azért okoz némi feszültséget. De ezt a nehézséget végül sikerült legyőznöm, és most már eljutottam odáig, hogy akár becsukott szemmel is felmászom a kamionra, és simán végigsétálok a tetején. Azért, ha közben esetleg le kell néznem, erőt kell vennem magamon. (mosolyog)


– Mennyire pihentető a kamionban aludni?
Bea: Teljesen kényelmes, szeretek ott aludni. Behúzom a függönyt, és máris a saját kis világomban lehetek.
– És nem félsz egy idegen országban, egyedül, nőként, az éjszaka közepén?
Bea: Lehet, hogy furcsán hangzik, de nincs értelme félni. Volt olyan például, hogy ellopták a gázolajamat. Amikor kihúztam a függönyt, azt láttam, hogy négy ember áll odakint, a másik oldalon pedig egy furgon, hogy ne bírjam ki nyitni az ajtót… Inkább visszahúztam a függönyt: csak vigyék a gázolajat, az életem többet ér. Amikor olyan helyen állunk meg, inkább bekötöm az ajtókat, hogy ne tudják rám nyitni, az ablakot viszont egy picit leengedem, hogy ha altatógázt fújnának be, akkor legyen egy kis friss levegő. Ez minden, amit tehetek, de azért nincsenek álmatlan éjszakáim.
Anikó: Most már egyre több kamionban van menetrögzítő kamera, ami remélhetőleg értékelhető felvételeket készít.
– Mennyire nehéz nőként hozzászokni a higiéniai körülményekhez?
Anikó: Én az első félévben szembesültem azzal, hogy mire hazaértem, mindig volt valamilyen nőgyógyászati vagy húgyúti problémám. Akkor adtam fel, hogy bejárjak a benzinkutakra tisztálkodni, ha mégsem volt más lehetőség, akkor vittem magammal fertőtlenítőszereket. Szerencsére már nagyon sok helyen vannak igényes zuhanyzók, mosdók, amiket rendszeresen takarítanak.
Bea: Most már nemcsak a kutatokon, hanem egyre több cégnél is van külön, erre a célra kialakított fürdő. Persze érnek olykor meglepetések, mert nem mindegyik mosdó tiszta, és már azon sem lepődöm meg, ha csak férfi zuhanyzó van. Ilyenkor vizet melegítek, és a kamionban mosakszom. Amúgy imádom a nedves törlőkendőket, nélkülük el sem indulok.


– Gondolom, nem esik nehezetekre összedobni egy finom fogást a kamion mellett?
Anikó: Néhány alapanyagból egész gyorsan össze lehet dobni egy jó vacsorát, és egy kis gázpalack bőven elég hozzá, más nem is kell.
– Soha nem érzitek úgy, hogy de jó lenne két hetet itthon maradni?
Bea: Néha elkap ez az érzés, de három nap után már újra menni akarok.
Anikó: Nekem főleg a karácsonyi időszakban volt nehéz útnak indulni, úgy éreztem, hogy már sosem jön el az ünnep. Amikor pedig végre hazaértem, rövid idő alatt unalmassá vált az otthonlét.
– Miért szeretitek ezt a hivatást?
Anikó: Talán az is benne van, hogy szeretünk valami olyat csinálni, ami nem megszokott.
Bea: Így állandóan mozgásban lehetünk, és változatos a munkánk. Azt gondolom, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert megtaláltuk a nekünk való hivatást.

Fotók: Panna