Gyerekkorom óta figyelem a klasszicista házat a Meszesi út elején – Vinczellér Imre otthonát. A környezete csodásan rendezett, a ház pedig évek óta kifogástalan állapotban ékesíti a várost. Nagyon boldog voltam, hogy beszélgethettünk, hogy megismerhettem a művész „magán mitológiájának” egy apróbb részletét, és láthattam elbűvölő hangulatú otthonát, lélegzetelállító műtermét. Az épületet korábban az egyik legismertebb lakberendezési magazin is bemutatta. A műterembe lépve rögtön egy emléktárgyra hívta fel a figyelmemet a festőművész, amelyet még az 1980-as, ausztrál útjáról hozott.
– 1979-ben esküdtünk meg a feleségemmel, és rá egy évre kaptam egy ausztrál meghívást. Emlékszem, hogy a feleségem azt mondta: „én nem ülök repülőre”. Mondtam neki, hogy máshogy nem jutunk ki, sajnos kénytelen lesz repülni. Aztán úgy megszerettük, hogy azóta, ha tehetjük, csak így utazunk. Ausztráliában ugyan csak egyszer voltunk, de világutazóknak valljuk magunkat. Skandináviától Sri Lankáig, Norvégiától Amerikáig és Ceylonig, sokfelé jártunk már.
– Mindegyik út kapcsolódik valahogy a művészethez?
– Vagy a művészethez kapcsolódik, vagy egyszerűen az egészséges emberi kíváncsiság az, ami elvisz az utunkra. Szeretem más népek kultúráját megismerni, és ott vannak a régi családi történetek is. Gyerekkoromban fekete-fehér fotókon láttam – amelyeket a mai napig őrzök –, ahogyan a rokonaim elhagyják Magyarországot, mert osztályidegenek voltak. Ott álltak Genovában a kikötőben, onnan indult a hajó Ausztráliába. A feleségemmel a nyár végén többek között Genovába is megyünk, lehet, hogy elviszem magammal azt a régi fotót is, bár sajnos, akik rajta vannak már nem élnek.
Emlékezetes még egy tátrai utunk is, amikor Szinyei Merse Pál szülőhelyét is meglátogattuk, amelyről aztán egy cikket is írtam. Később kaptam egy kedves levelet Szinyei Merse Félixtől, aki gyermekként szerepel is az egyik festményen.
Nagyon érdekes a kultúrhistória, az egyetemes magyarországi művészettörténet és benne a saját szubjektív életünk, a „magán mitológiánk”, az emberi találkozásaink. Ezeket én mind megőrzöm, leírom. Mióta házas vagyok, naplót is vezetek. Már nem is tudom, hányadik kötetnél járok!
– Vissza szokta olvasni őket?
– Eddig még nem volt rá időm, egyszerűen annyira sok esemény van az életünkben! Rengeteg emberrel találkozom, sok vendéget fogadok itt Kalocsán vagy akár a budapesti műtermemben. Például a Karmestert, aki Hamburgból érkezik, és azt mondja, hogy „miattad jövök Magyarországra”. Ő minden évben megnézi a pasaréti műtermet és az új koncert képeket.
– Erre a találkozásra szokott készülni?
– Külön nem készülök, mert folyamatosan dolgozom a bővülő festészeti sorozataimon és ciklusaimon. Különböző korszakokról beszélhetünk, mert – sajnos, vagy nem sajnos – negyven év festészeti munkásságáról van szó. Bár az alkotói pályám hivatalosan 1980-ban kezdődött, mikor a művészeti iskolát befejeztem, azonban 15 éves gimnazista gyerek voltam még, amikor életem első kiállítása nyílt, az akkor még I. István Gimnáziumban, ahova én is jártam. A mai napig megvan az a könyv, amit Bai Jenő igazgató úrtól kaptam akkor. Lehettem 15-16 éves, amikor az osztályban az én képeimet tette ki a rajztanár, Kovács László. Érdekes, hogyan viszonyulnak a diákhoz a tanárok. Én nem voltam jó matekos, de Kelle György tanár úr azt mondta: „Imre, én nagyon jókat hallottam Rólad, a mai naptól kezdve nem foglak ugráltatni matematika órán.” Úgyhogy ezt sok évvel később is megköszöntem neki.
– Már gyerekkorában tudta, hogy festő lesz?
– Én a festészet élményéért lettem festőművész. Gyerekkoromban nyolc évig zongoráztam, Léh Mária Marisztella nővérnél. Ő egy budai, nagypolgári család gyermeke volt, és zeneakadémiát végzett apácaként, zongorát tanított. Nagyon nagy élmény volt. Mindig úgy neveztem, hogy zongora-nagymama. Ez egy kicsit furcsán hangzik, hiszen apáca volt, de az igazi nagymamám mellett őt tartottam a másik nagymamámnak, mert nagyon sok szeretetet kaptam tőle. Akkor és ott, valami nagyon különleges dolog alakult ki bennem a hit, a művészet és a zene összekapcsolódásában. Aztán történt egy érdekes esemény… 14 éves koromban egy olajfestékkészletet kaptam az apámtól karácsonyra. Elővett egy festményt és azt mondta: másoljuk le, de közben ne nézzük egymás munkáját. Amikor elkészültünk, akkor döbbent rá az apám, hogy mit festettem én, és mit ő. Annak ellenére, hogy pénzügyi szakember volt, hegedült és festett is. Akkoriban a szokásos polgári tradíció része volt, hogy az emberek szabad idejükben alkottak. Vasárnapi festőknek is nevezték őket. Aztán a nagynénémmel meglátogattuk az egyik nagybátyámat – Kasselik László festő- szobrászművészt –, és azt hiszem, ott erősödött föl bennem az, hogy a zene és a színpad nem az én világom.
– Más is látta Önben a tehetséget?
– A korábbi zsinagógában, eredetileg könyvtár működött. Ide jártam gimnazista fiúként dr. M. Kiss Pál művészettörténész előadásaira. Egyszer bemutattak neki, és én megmutattam a festményeimet, rajzaimat. M. Kiss Pál azt mondta, ha gondolom, felvételi nélkül vár a budapesti Képzőművészeti Gimnázium. Én erre azt mondtam, hogy nem szeretnék elmenni Kalocsáról, itt élnek a szüleim, itt él a nagymamám, úgyhogy maradtam.
– Aztán később a fővárosba költöztek.
– Folyamatosan Budapest és Kalocsa között közlekedünk. Kalocsa a szülővárosom, és soha nem akartam elhagyni, mint ahogyan ezt a majd’ 130 éves klasszicista házat sem, ami még a dédszüleimé volt. Eredetileg a kalocsai Vigadónak hívták, innen ered az utca neve is, Vigadó sor. Emellett persze Budapestet is szeretem gyerekkorom óta, mert oda is kötnek gyökerek – az utcán sétálva látom a Kasselik építészek által tervezett műemlék épületeket.
– Minden évben két hónapot töltenek itthon. Ez a két hónap az érzelmi feltöltődés ideje?
– Szó szerint. Budapesten természetesen nézünk televíziót, hallgatunk híreket, és naponta használom az internetet is a műteremből hazaérve. Kalocsán viszont nincs sem televízió, sem internet, sem okostelefon – szándékosan. Az idei nyár most kivételes lesz, mert megnyílt az állandó kiállításom, ami hatalmas megtiszteltetés. Olyan kedvesen fogadták, hogy azt kívánom a képzőművész kollégáknak, hogy éljenek át hasonlót még akkor, amikor aktívan dolgoznak. Szeretek itthon lenni! Az unokáim is rajongva jönnek Kalocsára – ők a fő művek. Aliz lányom és a három gyermeke: Sandi, Kis Aliz és a másfél éves Imi. Ők a legeslegfontosabbak a számomra. Érdekes, hogy nem nagypapának, hanem Iminek szólítanak. Mindig azt kérdezik: „Imi, jössz játszani?” Hát persze! És akkor fogócskázunk vagy a lányom régi diafilmjeit nézzük, például a Nyuszi Pistát. Ha itt vannak, akkor hetente akár többször is kulturális estet tartunk. A kis Aliz – akit úgy hívunk, hogy Minci – balettozik, miközben az öreg zongoránál én vagy a kis Sandi zongorázik. Na most, ő olyan hatást tud elérni a hangszerrel, mintha jazz zongorista lenne. Jó értelemben véve, átveri az embereket. Úgy tud játszani, hogy nem is tanulta, csak most kezdi majd a zeneiskolát.
– Visszakanyarodva a festészethez, olvastam, hogy nagyon sok művészeti társaságnak a tagja.
– Igen. Várnának különféle találkozókra is, azonban előfordul, hogy évente már csak egy-két alkalommal tudok elmenni. A Molnár-C. Pál Baráti Körnek – most 30 éves ez a társaság – a jubileumi kiállítása jelenleg is tart Budán, a Ménesi Úton, Molnár-C. Pál egykori műtermében. Szeptemberben viszont közös kiállításunk nyílik Káosz és Rend címmel az MKISZ rendezésében Szegeden, a Reök Palotában.
– Ez a téma folyton visszatér, igaz?
– Ezt a címet ugyan nem én adtam, de óhatatlanul vissza-visszatér – én is foglalkoztam ezzel a témával –, és abszolút passzol a Hommage á Sir Georg Solti című képhez. Ez a Kárpáti Gyűjtemény, a híres Hungarikon-Worldikon-gyűjteménynek a része, ami körülbelül 120-150 kortárs képzőművésznek az alkotása. Kárpáti Tamás, a Premier folyóirat főszerkesztője hozta létre az ismert magyar emberek személyes emléktárgyait önálló képzőművészeti alkotásokba foglaló Hungarikon-gyűjteményt.
– Önnek is vannak gyűjtői?
– Az évek során nagyon sok érdekes emberrel találkoztam. Most már elmondhatom, hogy szinte minden kontinensen találhatók gyűjtőim. Büszke vagyok arra, hogy Kínában, Sencsen városában a polgármester dolgozószobájába került egy tűzmadaram. Korábban művésztelepekre is jártam, és hívtak külföldre is, de én alapvetően a saját műtermemben tudok a legjobban dolgozni, ha teljes csend van.
– Fontos a csend?
– Szeretem a csendet, mert a csendben mindig beindul a fantáziám, előjönnek a korábban elraktározott élményeim. Az Elfelejtett arcok pont egy ilyen sorozat – ez egyszerűen magától jön. Ezeket a képeket a kalocsai kiállításon az Hommage á Mányoki sorozathoz tettük, egy kicsit a régi korok arcai köszönnek vissza róluk. De ez nem mindig van így… Budapesten például arra kért az egyik iskolaigazgató, hogy fessek egy Árpád-házi Szent Margitot. Ez a festmény ma is ott áll a Szent Margit Gimnázium kápolnájában. Az érdekessége az, hogy éppen a 18-as villamossal utaztam, miközben figyeltem az embereket, és egy nagyon érdekes arcú lányt láttam meg – őt festettem meg a képre.
– Nem mondták még, hogy a tekintetében van valami olyan, mintha mindent tudna, mintha átlátna az emberen?
– Nem, még nem. Az az igazság, hogy értelmileg és érzelmileg is felpörgetett típusú ember vagyok, nagyon érdekel minden, az emberi találkozásoktól a természeti tájig, a művésztársaságtól a nem művész emberekig… Én nemcsak festek és zongorázom gyerekkorom óta, hanem verseket, novellát, kisregényt írok, csak ezeket nem osztom meg. Egy kis kötetnyi gyűjteményem van belőlük, azonban nincs időm arra, hogy írással is foglalkozzam. A családom után a festészetet tartom a legfontosabbnak.
– Mozgalmas az élete.
– Mozgalmas, de én így szeretem. Én olyan aktívan dolgozom ma is, mint 20-30 éve. Nincs különbség. Fontos a vitalitás, maga az életmód, ez pedig tőlünk függ, a mi döntésünk. Sok mindent meg lehet előzni – egészségesen kell élni, mozogni, gondolkozni. Nagyon szeretem az erdőt, a természetet… a természettől mind a mai napig nem szakadtunk el. Budapesten a feleségemmel hetente végigjárjuk a szokásos négy kilométeres túránkat a János-hegyen. Tornázunk, gyalogolunk. A táplálkozás pedig az ő feladata. A feleségem, mint biológus, kémikus fantasztikus színvonalon műveli ezt. Igyekszünk nagyon egészségesen, józanul, minden túlzásoktól, fakszniktól mentesen táplálkozni. Semmi ártalmas dolgot nem eszünk és nem iszunk, örülünk a mindennapoknak. Sajnálattal látom, hogy nagyon sok az elégedetlen és rosszkedvű ember, én nem értek ezzel egyet. Nekünk magunknak is akarnunk kell, hogy pozitív, értelmes, értékes életet éljünk.
– Csodálatos élete van…
– Alapvetően számomra is meglepetés, hogy ilyen változatos és nagyon szép életútban lehet részem. Mindig az az érzésem, hogy ez egy ajándék. A tehetség ugyan nem az én érdemem, hiszen készen kaptam, de hogy azzal élek-e, vagy visszaélek, esetleg jó irányba próbálok menni vele, az már az én döntésem. Az ember ugyanis folyamatosan tart valamerre. Ez egy ismeretlen, láthatatlan út, ami hol síkságon, hol a Duna-parton, vagy egy tengerparton, esetleg a hegyek között, vagy éppen távoli földrészeken visz előre. Ezek nagyon szép utak, de valahogy mindig elágaznak jobbra vagy balra. Én azonban a nehézségek, a gondok és problémák ellenére is ki merem mondani, hogy boldog embernek tartom magam. Pozitív beállítottságúak vagyunk, jómagam és a család is. Mindig törekszünk arra, hogy ésszerű, értelmes és humánus életcéljaink legyenek – legyen értelme minden napunknak és azon belül minden órának.
Fotó: Atti
