Az ügyészi hivatásban mindig kimértséget és határozottságot vártak el tőle, de vajon milyen, amikor nemcsak a külső elvárásoknak felel meg? Olyan kettősség jellemzi, amely különleges egyensúlyt eredményez: az egyik oldalon a tekintélyt parancsoló ügyész áll, a másikon pedig a könnyed, humoros és végtelenül közvetlen magánember. Engem már azzal meglepett, hogy felajánlotta a tegeződést. A hivatásában szüntelenül az igazságért küzdött, és mindvégig elfogulatlan maradt, éppen ezért övezi tisztelet a mai napig. Annak ellenére, hogy egy éve nyugdíjba vonult, számára nem valaminek a vége érkezett el, sokkal inkább az új kezdete. Nekem azonban mindig is ő marad a nagybetűs ügyész, ezért különösen megtisztelő számomra, hogy bár mindig is távol élte az életét a nyilvánosságtól, velem most mégis kivételt tett.


– Milyen voltál gyermekként?
– Minden érdekelt, és rengeteget olvastam, mert a babázás helyett inkább a kalandregények világa vonzott. Anyukám a világirodalom kiemelkedő műveit adta a kezembe: kezdetben gyerekkönyveket és meséket, majd jöttek az indián könyvek. Egy igazi „harcos”, lázadó kislány voltam, aki nem szerette, ha a szabadságát korlátozták. A színház is közel állt a szívemhez, és emlékszem, hogy egyszer eljátszottuk a padláson a Szép Ilonkát. Még jegyeket is gyártottunk, sőt nézőket is hívtunk az előadásunkra. Idővel a Beatles-korszak is bekúszott az életembe, de természetesen a rockzene sem maradt ki belőle. A hippik is érdekeltek, és akkoriban még egy farmernadrágot is kaptam Nyugat-Németországba disszidáló ismerőseinktől, ami nagyon trendi volt. Aztán krimiket kezdtem olvasni, és érdekelni kezdett a jog. Egy idő után már tudatosan néztem a bűnügyi filmeket, és alig vártam, hogy a végén a rosszfiúk megkapják a méltó büntetésüket. (nevet)
– Miért éppen ügyész lettél?
– Mindenképpen az igazságszolgáltatásban szerettem volna elhelyezkedni. Először a bírói hivatás vonzott – hiszen ez az igazságügyi szakma csúcsa – csakhogy ’81-ben, amikor végeztem a pécsi egyetemen, nem volt ilyen álláslehetőség, így az ügyészségre adtam be a jelentkezésemet. Dávodhoz legközelebb – ahova a gyermekkorom köt – Kalocsán találtam állást. Már ott dolgoztam, amikor rájöttem, hogy az ügyészi hivatás közel áll hozzám, mert így pont középen állok: egyrészt rálátok a rendőrség munkájára, így én irányíthatom a nyomozást, ugyanakkor az ítélkezésre is hatással lehetek. Míg a bíró az igazságot szolgáltatja, és a végső ítéletet ő hozza meg, addig az ügyész harcol az igazságért, és ez a szerep közelebb áll a személyiségemhez. Én mindig is a rosszfiúkat akartam az őket megillető helyre juttatni. (kacag) Ha egy per során úgy láttam, hogy nem megfelelő az ítélet, volt lehetőségem fellebbezni. Olyan is volt, hogy törvénysértő ítélet született, így enyhítésért folyamodtam. Ez sem ördögtől való dolog, az ügyésznek ugyanis az is kötelessége, hogy feltárja az enyhítő körülményeket. Sőt az is megtörtént, hogy megsajnáltam a vádlottat, mert meglátásom szerint az ügyvédje nem aknázott ki minden lehetőséget a védelme érdekében. Ilyen esetben úgy tudtam segíteni, hogy a tanúnak olyan kérdést tettem fel, ami mentőkörülményt jelentett a delikvens számára.
– Itt jön a képbe az emberi oldal, amit nem lehet, és talán nem is kell kizárni.
– Pontosan! A szakma azt követeli meg az ügyésztől, hogy a vádat képviselje, ugyanakkor fel kell tárnia az enyhítő körülményeket is, miközben nem felejthetjük el, hogy végig az motoszkál a fejében, hogyha megvádolta az illetőt, akkor valószínűleg el is akarja ítéltetni.
– Mennyire tudtad az érzelmeket a tárgyalótermen kívül hagyni?
– Nem volt egyszerű, de mindig megpróbáltam a tényeket szem előtt tartani, és tudatosítani a bűnösben, hogy a tettéért a következményeket vállalnia kell. Természetesen, ha én is úgy láttam, hogy túlsúlyban vannak az enyhítő körülmények, akkor mérsékelt büntetést javasoltam.


– Nyomta a válladat annak a súlya, hogy emberek életéről döntesz?
– Nem. Most is úgy gondolom, hogy mindenki azért kapja a büntetését, mert elkövetett valamit – ez jár neki. Olyan soha nem fordult elő, hogy úgy éreztem volna, hogy valakit igazságtalanul ítéltettem el, olyan viszont igen, hogy én sokkal kevesebb büntetésre számítottam, mint amit a bíró végül kiszabott.
– Már alapból elítélted a vádlottakat?
– Soha nem ítélkeztem elsőre, mindig meg akartam érteni, hogy vajon mi történhetett, mert előfordulhat, hogy valaki tényleg nem tehet arról, hogy ilyen helyzetbe került. Ezzel szemben természetesen olyan is van, akinek megbocsáthatatlan a tette – egyszerűen nincs rá értelmes és kézzelfogható magyarázat. Az pedig kifejezetten dühített, ha az elkövetőben a lelkiismeret-furdalás legapróbb szikráját sem véltem felfedezni. Ilyenkor még nagyobb erőt éreztem magamban ahhoz, hogy küzdjek az igazságért, és minden körülmények között azt akartam, hogy a tettes elnyerje méltó büntetését.
– De addig is nyomasztottak a történtek…
– Borzasztó nehéz tud lenni… Főleg a súlyosabb ügyek viseltek meg, mint a szexuális bűncselekmények, vagy az idősek elleni bűntettek. Aki ilyen rettenetes dolgot követ el, azt nem tudom sajnálni, viszont a sértetti oldal mindig nagyon megérintett. Ilyenkor már a kihallgatásuk is szörnyű élmény, mert olyan tortúrának tesszük ki őket, ami által újra és újra átélik a történteket, és ez lelkileg megterhelő számukra. Akár hetekig is kiemelten foglalkoztunk ezekkel az ügyekkel, és már az akták elolvasása is felkavaró tudott lenni, pedig csak ezután ástunk igazán a dolgok mélyére. Ezeket a történeteket nem lehet csak úgy letenni, nem is tudtam addig nyugodtan aludni, amíg nem került pont az ügy végére.
– Hogyan viselted, ha mégsem az igazság győzött?
– Abszolút rosszul éltem meg, de szerencsére nem sok ilyen példa jut az eszembe. Idővel azt is beláttam, hogy néha engedni kell, mert lehet, hogy nem teljesen bizonyítható az, amibe én belekapaszkodtam. Akadtak perújítások, ahol bizonyítási kérdéseket taglaltak, de olyan nem volt, hogy végül felmentettek volna valakit, maximum enyhébb büntetést kapott az illető.
– Sosem volt fárasztó a folyamatos küzdelem?
– Nem tudom, mert nekem lételemem a küzdeni akarás, és ez a hivatás ezt még inkább felerősítette bennem. Mivel az ügyészség váderedményesség centrikus, így az elismerés csak akkor járt, ha megfelelően képviseltem a vádat, és ezért mindent meg kellett tennem, mert a szakma ez alapján ítélt meg.


– Volt olyan, amikor úgy érezted, hogy nőként nehezebb érvényesülnöd ezen a pályán?
– Amikor még én kezdtem, többségében a férfiak uralták a szakmát, most viszont már több a nő, ami talán meglepő lehet. Már az első munkanapom emlékezetesre sikerült. Sosem felejtem el, hogy az akkori főügyész azzal fogadott, hogy nem örül nekem, mert nő vagyok. Akkor ez nem esett jól, mert fiatal pályakezdőként azt hittem, hogy egy munkahelyen mindenki egyenlő eséllyel indul. Ezek után kellett bebizonyítanom, hogy képes vagyok ugyanolyan jól teljesíteni, mint egy férfi ügyész. Az elején nehezen tudtam alkalmazkodni ehhez a hierarchikus rendszerhez, mert a személyiségem merőben más volt, mint, amit elvártak tőlem.
– Ez miben nyilvánult meg?
– Mielőtt elkezdtem dolgozni az ügyészségen, elmentem bemutatkozni a főnökömnek, méghozzá lazán, farmernadrágban. Akkor az elvtárs megkérdezte tőlem: „Tudja maga, hova érkezett ilyen ruhában?” Azzal védekeztem, hogy még nem dolgozni jöttem…(nevet) Aztán többször tudatosították bennem, hogy én a piacon is ügyész vagyok, és elvárják, hogy a megjelenésem is ezt tükrözze, mert ezzel is tekintélyt parancsolok. Nem lehetett tegeződni a velem egykorú rendőrökkel, pedig huszonéves voltam, és távol állt tőlem a magázódás, mégis ez volt az elvárt. Borzasztó nehéz volt ezekhez a vonalas szabályokhoz hozzászokni, főleg egy olyan embernek, mint amilyen én vagyok. Persze próbáltam „lázadni” ez ellen, de valamennyire mégiscsak alkalmazkodnom kellett, ha itt szerettem volna dolgozni. A szabadidőmet viszont próbáltam a saját laza stílusomban eltölteni: ha tehettem a hétvégéken elutaztam a barátaimmal. Egyszer megtörtént, hogy egy Beatrice-koncerten az első sorokban csápoltam Lennon-szemüvegben és babos kendőben, amikor is felismertek a rendőrök, és hangosan üdvözöltek: „Kezét csókolom, ügyésznő!” (nevet) Az eset híre természetesen hamar eljutott az ügyészségre is, úgyhogy megint behívatott a főnököm. Idővel valamilyen szinten be tudtam ágyazódni a rendszerbe, de mindig voltak azért próbálkozásaim, mert nem engedtem, hogy a személyiségem teljesen háttérbe szoruljon. Be akartam bizonyítani, hogy lehet ezt a szakmát, másképp is csinálni, és végül is nem kellett feladnom önmagamat ahhoz, hogy elismert ügyész lehessek.
– Mindvégig biztos voltál abban, hogy ez a te utad?
– Az elején még azzal küzdöttem, hogy nem voltam biztos benne, hogy ez a hivatás az, amelyben kiteljesedhetek, mert szerteágazó volt az érdeklődési köröm és a lehetőségeim is. Nagyon behatárolt ez a szakma, én pedig lázadó szellemű voltam. Ezért is jelentkeztem riporternek a televízióba, de csak a szakvizsga előtt kaptam lehetőséget a meghallgatásra, és akkor már nem akartam mindazt feladni, amit addig letettem az asztalra. Miután levizsgáztam, megint hajtani kezdett a bizonyítási vágy, mert rövidesen kineveztek ügyésznek. Abban is gondolkodtam, hogy bíró leszek, de aztán rengeteg sikerélményt hozott ez a pálya, és elismert lettem a szakmában. Már fiatalon megkaptam a legfőbb ügyészi dicséretet, és a megyében elsőként érdemeltem ki a címzetes főügyészségi ügyész címet. Nagyon megszerettem a pályát, élveztem ezt az egészet, és inspirált, hogy szakmailag folyamatosan kihívások elé kerültem. Addigra már az életemmel is össze tudtam hangolni ezt a hivatást.


– Mi a véleményed a vádalkuról?
– Nem sokat csináltam ilyet, és nyilván hasznos lehet, de talán nem járási szinten. Persze adódhatnak olyan helyzetek, amikor ezáltal az ügyészség olyan bizonyítékhoz jut, amit más úton nem tudna megszerezni, de szerintem nagyon csínján kell bánni ezzel a lehetőséggel.
– Féltél valaha?
– Nem, soha nem féltem attól, hogy a munkám miatt bajba kerülhetek. Olykor megesett, hogy a tárgyaláson indulatból fenyegetőztek, de ezt az adott helyzet szülte, és sosem gondoltam, hogy ettől tartanom kellene.
– Te viszont az a személy vagy, akitől tartanak az emberek.
– Igen, érdekes módon ezt én is érzékeltem. A bűnözői körökben is tisztában voltak azzal, hogy szigorú leszek a tárgyaláson, de tudomásul vették, hogy következetes és igazságos vagyok. Bármikor, ha hozzám fordultak a problémáikkal, én készségesen álltam a rendelkezésükre, ezért gyakorlatilag bíztak bennem, még akkor is, ha előtte esetleg én ítéltettem el őket.
– Engem is meglepett, hogy ennyire közvetlen vagy.
– Amikor ügyfelekkel találkoztam, a helyzet megkövetelte a komolyságot, ezért ízig-vérig ügyészként viselkedtem, de magánemberként mindig is laza voltam és vagyok. Egyébként minden más érdekel, ami nem köthető a szakmához. Szeretek utazni, érdekel a művészet, rendszeresen járok színházba, koncertre, és most már a túrázásra is van időm.
– Ez egy magányos szakma?
– Egyedül kell döntést hozni, és a tárgyalóban is csak magunkra számíthatunk. Az ügyeket viszont közösen vizsgáljuk ki a rendőrséggel, és a kollégákkal is megvitatunk bizonyos részleteket, a főügyészségtől pedig állásfoglalást kérhetünk. Az ügyészségen azt valljuk, hogy egységben az erő.


– Szerinted a lelked megkérgesedett a szakma hatására?
– Szerintem nem. Nyilván volt olyan, amikor sok teher zúdult rám, de ilyenkor segített egy pihentető alvás vagy séta, esetleg elmentem kirándulni, hogy aztán újult erővel folytassam tovább. Az a nehéz ebben a szakmában, hogy mindig topon kell lenni. Sok stresszel jár, hogy folyamatosan napra készek legyünk, és ne maradjunk le semmiről. Mindig ismerni kell az új jogszabályokat, és a vezető felelőssége, hogy a kollégák figyelmét is felhívja erre. Tulajdonképpen ez a munka egy folyamatos készenléti állapotot igényel, ami egy idő után fárasztó tud lenni.
– Hogyan formált ez a hivatás, milyen változásokat veszel észre magadon?
– Ez a szakma tudatosságot és nagyfokú fegyelmet igényel, ezért óhatatlanul is le kellett csipkednem a hóbortosságomból, de szerencsére ebben is megtaláltam az egyensúlyt. Abszolút kötelességtudó vagyok, és elég magasak az elvárásaim önmagammal szemben. Azt hiszem, hogy ezeket a tulajdonságaimat a szakma még inkább felerősítette, és a környezetem nehezen is tolerálja a maximalizmusomat, de ez valahol érthető.
– Határozott típus vagy, de egyben meggyőzhető is?
– Igen, sőt azt vallom, hogy mindig hallgattassék meg a másik fél is. Ez is a szakmából adódik, hiszen az igazságnak több oldala van, ezért valamennyi részét fel kell tárni, különben minden csak féligazság marad. Soha nem érhetjük el az abszolút igazságot, de törekednünk kell rá.
– Hogyan viseled a magánéletedben az igazságtalanságot?
– Küzdök ellene, és ebből kifolyólag talán nem is egyszerű velem az élet, ugyanakkor elfogadom, hogyha nincs igazam, és belátom, ha rosszul mértem fel egy helyzetet.


– Kijelenthetjük, hogy a munkádnak éltél?
– Sosem gondoltam rá így, mert én a munkámban kiteljesedtem, és ez nem volt számomra teher. Azt is bevallom, hogy gyakorlatilag a csúcson hagytam abba, amikor mindazt elértem, ami ebben a szakmában helyi szinten elérhető.
– Nem is akartad tovább folytatni?
– Talán, ha lett volna rá lehetőség, akkor még pár évig maradok. Ugyanakkor megnyugvással hagytam abba, mert lehet, hogy a csúcsról már csak lefelé menne a szekerem, amit nehezen élnék meg. Nem tudom, hogy meddig mehetett volna még így, mert azért én mindkét végén égettem a gyertyát. (nevet)
– Mindig túlvállaltad magad?
– Az utolsó időkben abszolút, ami persze a vezetői beosztásnak is köszönhető, hiszen egyre több feladatom lett. Lehet, hogy beosztott ügyészként még évekig dolgozhattam volna, de azt hiszem, hogy vezetőként ideje volt abbahagyni.
– Gondolkodtál azon, hogy ügyvédi irodát nyiss?
– Rájöttem, hogy nehezemre esne védői feladatot ellátni, mert én csak olyan emberekért tudnék harcolni, akik valóban ártatlanok, és nem követtek el bűncselekményt, pedig óhatatlan, hogy nem csak ilyen ügyfelek pártjára kellene állnom. Ügyvédként az lenne a feladatom, hogy egy emberi sorsot megismerve mindent megtegyek azért, hogy az illető büntetésén enyhítsenek, esetlegesen fel is mentsék, de ez azért valahol egy tudathasadásos állapot. Ha pontosan tudom, hogy valaki bűnös, akkor hogy is harcolhatnék a felmentéséért? Az igazságérzetem azt diktálja, hogy aki bűnt követett el, az kapja meg érte a méltó „jutalmát”.
– Milyen érzés volt 40 év után kilépni az ügyészség kapuján?
– Olyan, mintha szabadságra mentem volna. Nem élem meg rosszul, hogy egy korszak lezárult az életemben, hiszen itt még nincs vége mindennek. Örülök, hogy most más lehetőségek is megnyíltak előttem, és van időm arra, amire eddig nem volt. Hirtelen annyi mindent szeretnék csinálni, de egyszerre nem tudok mindenbe belekezdeni, pedig úgy vágyom rá!


– Mi az, amit szeretnél bepótolni?
– A túrázás mindig is az álmaim között szerepelt, ugyanakkor szerettem volna könyvet írni, de érdekel a bal agyféltekés festészet, és táncolni is szeretnék.
– Hogy állsz az idővel?
– Nem érzem az idő múlását, főként azért, mert fiatalok vesznek körül, és a kollégák közül is nagyon sok fiatallal tartom a kapcsolatot. Szerettem tanítani, foglalkozni az újabb generációkkal, és élvezem a friss szellemiséget magam körül, mert az engem is fiatalon tart. Szeretek részt venni a párom unokáinak az életében is, és nagyon érdekelnek az új dolgok. Legutóbb például a TikTokról tanultam, így már azt is tudom, hogy jelenleg ez a legmenőbb közösségi felület, bár már ez sem az igazi. És még miket tudok meg tőlük?! (nevet)
– És végül, mit kívánsz magadnak a következő 10 évre?
– Elsősorban egészséget, aztán pedig sok-sok kirándulást. Tibetbe és Japánba is szeretnék eljutni, mert ezek a helyek szerepelnek még a bakancslistámon, de ha nem jön össze, akkor sem leszek csalódott, hiszen már a fél világot bejártam gyakorlatilag. Most inkább közelebbi úti célokat keresek, hiszen annyi gyönyörű táj vesz körül bennünket, csak fel kell őket fedezni.

Fotó: Panna