Látásból ismerjük egymást, és tudtam róla, hogy több mint tíz évvel ezelőtt lépett be először a Kalocsai Gyermekotthon kapuján, hogy nevelőként megmutassa a nehézsorsú gyerekeknek a jobb élet felé vezető utat. Az is nyilvánvaló volt számomra, hogy ő egy olyan srác, aki élvezi az életet, aki végtelen jó humorral és öniróniával rendelkezik, és olykor talán meggondolatlan, mégis magabiztosnak mondanám. Csodálkozó szemekkel néztem, amikor elújságolta nekem, hogy pszichológus lesz. Nem voltam ezzel egyedül, erre a fordulatra kevesen számítottunk! Innentől egyre jobban kezdett érdekelni, hogy az a kép, amely kialakult bennem róla, vajon azonos-e azzal, aki ő valójában? Az interjú végén rájöttem, hogy az előzőekben felvázolt srác idővel megváltozott, a benne rejlő gyermeki csintalanság pedig egy kis komolysággal egészült ki.



– Mi volt az első benyomásod a gyermekotthonról?
– Férfiasnak tűnt a hely és a munka is, egy misztikus, zárt világnak.
– Ennyi idő után még tudnak meglepetést okozni a gyerekek?
– Azért mindig van új a nap alatt! (nevet) De persze ennyi idő után már egész jól feltérképeztem a viselkedésüket, hiszen bizonyos dolgokból, szituációkból következtetéseket lehet levonni, és vannak visszatérő motívumok is, ahogy a formaszerű válaszokat is ismerem. A gyerekek legtöbbször azt mondják, amit hallani szeretnék, csakhogy én már ezt nem feltétlenül hiszem el, inkább mindig megkérdőjelezem, és megpróbálom kideríteni az igazságot. Az egyetemen megtanultam, hogy hajlamosak vagyunk kategorizálni, jellemző az általánosítás, és túl hamar vonunk le olyan következtetéseket, amiket mindaddig nem szabadna, amíg nem ismerjük meg alaposan a másikat. Ez biztosan rám is jellemző, de ettől függetlenül mindenkinek megadom az esélyt. Tiszta lapokkal játszunk, viszont, ha valaki lerombolja a köztünk lévő bizalmat, azt visszaépíteni már nagyon nehéz Pedig jó páran megtették… Párszor, úgymond a szárnyaim alá vettem egy-egy gyereket, mert úgy éreztem, hogy jobb sorsot érdemel, terelgettem az úton, majd később azzal szembesültem, hogy átvert. Sajnos a könnyebb utat választották – ez is gyakori megküzdési stratégia. Azóta viszont még körültekintőbb vagyok.
– Hogyan kúszott be az életedbe a pszichológia?
– Megismerve a gyerekek élettörténeteit, egyre inkább érdekelni kezdtek az emberi viselkedés mozgatórugói. Ahogy ezeket elemeztem, mindig újabb kérdésekkel találtam szemben magam, és egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy szeretném mélyebben megismerni az emberi lélek működését és persze önmagamat is. Egyébként jellemzően olyanok jelentkeznek a pszichológia szakra, akik önsegítés céljából indultak el ezen az úton. Engem kezdetben nem ez motivált, sokkal inkább a kíváncsiság hajtott. Aztán az egyetemen évről évre egyre árnyaltabbak lettek az ismereteim, és a pszichológia révén óhatatlanul is közelebb kerültem önmagamhoz is.
– Egyszer azt mondtad, hogy a nevelőintézetben eltöltött tíz év nem múlhat el nyomtalanul. Mire utaltál ezzel?
– Volt olyan időszak, amikor megkérgesedett a lelkem, és ez persze kihatott a magánéletemre is. Ma már látom, hogy akkor pont olyan felszínessé váltam, mint a gyerekek: csak az érzelmek tetején mozogtam, és ahol úgy éreztem, hogy vékonyabb a jég, onnan elinaltam, nehogy beszakadjon alattam – csak azt mutattam meg magamból, amit a legszükségesebbnek tartottam. Ahol én nap mint nap létezem, az nem egy érzelmeket támogató közeg, mert ha érzelmeskedem, abban a pillanatban ráfázom. Az egyetemen születtek meg bennem azok a felismerések, melyek hatására elkezdtem változni. Tanultam bizonyos elméleteket, és mivel a legszárazabb tananyagból is valahogy meg kellett jegyezni egyes mondatokat, ezért megpróbáltam őket kötni magamhoz, és így apránként sikerült is pontot tennem a válaszaim végére.
– Adott némi plusz erőt, hogy a pszichológiát belső indíttatásból kezdted el?
– Biztosan, és persze menet közben is többen bíztattak, de a legnagyobb erőt mégis az adta, hogy sokan a bukásomat várták.
– Mást ez talán visszavetne…
– Engem még inkább motivált, hogy megmutassam, képes vagyok elérni a célomat.
– Azért előfordult olykor, hogy elbizonytalanodtál önmagadban?
– Hogyne kételkedtem volna saját magamban?! (nevet) Féltem a buktatóktól, tartottam attól, hogy elfogy a lendületem, a kitartásom, és hogy az akaraterőm is cserbenhagy. De szerencsére nem így lett!



– Zavar, hogy az embereknek van egyfajta benyomásuk rólad?
– Nem is tudom, de jogos a kérdés. Igazából, ha belegondolok, akkor nyilván tettem azért, hogy ez így legyen, hiszen felszínes életet éltem, és hibát hibára halmoztam. Ennek ellenére mégis úgy gondolom, hogy minden ember életében van olyan időszak, amikor nem törődik semmivel, és hibákat követ el, amiket aztán megbán, ahogy én is tettem. De ezekből a tapasztalatokból tudok építkezni. Szerintem az lenne baj, ha ezen nem léptem volna túl, mert akkor egész életemben ugyanazon a ponton toporogtam volna.
– Mi volt a hedonista életstílusod hátterében?
– Nem voltam reflektív önmagamra, nem figyeltem nyitott szemmel a saját belső történéseimet. Mondjuk úgy, hogy az önismeretben még a startvonalnál álltam. Visszagondolva, nekem abban az időben megvolt mindenem, mégis nagyon rosszul éreztem magam, némi diszkomfortérzés volt bennem.
– Aminek az okát nem tudtad megmagyarázni?
– Így, ahogy mondod! Nem értettem, honnan ered, mi a kiváltó oka. Mindenem megvolt, és mégis szorongtam. Akkor kezdett felmerülni bennem a változás igénye, mert tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Mindig is analitikus típusnak tartottam magam, szerettem figyelni az emberek viselkedését, és akkor már az is foglalkoztatott, hogy vajon ki vagyok, én és mit szeretnék elérni az életben? Szerencsére egyre inkább érdekelt a pszichológia, mert egy jó lehetőségnek tűnt arra, hogy a munkahelyemen más pozíciót tölthessek be, és nem mellesleg az önismeretemet is fejlesszem általa. Szépen körvonalazódni kezdtek bennem a dolgok, és 37 éves koromban jelentkeztem az egyetemre.
– Később kiderült számodra, hogy miért szorongtál?
– Céltalannak éreztem az életemet, lógtam a levegőben, nem volt előttem egy jól felvázolt terv a jövőre. Azt éreztem, hogy értelmetlenül telik az idő. Milyen érdekes, hogy a gyász és a depresszió között az a különbség, hogy a gyászban a világ válik üressé, a depresszióban pedig saját magunk. Ha nincs célod, nincs motivációd, akkor persze, hogy üresnek érzed az életedet. Ezt hivatalosan életközépi krízisnek hívják, 50 éves kor körül pedig kapuzárási pániknak. Ez sem egyszerű állapot, ezt tudomásul kell venni. A magánéletemben sokszor hoztam rossz döntéseket, megbántottam számomra fontos embereket, de ebből tanultam, és azáltal, hogy a szakmai életem jó irányban változott, én is ki tudtam mászni a szakadékból.
– Megbántad, hogy egy kissé kicsapongó életet éltél?
– Visszanézve ma már rengeteg dolgot másként tennék, de nem tudom visszafordítani az időt, úgyhogy kár lenne ezen keseregni. Inkább megpróbálom levonni a tanulságokat, és ügyelni arra, hogy már ne kövessem el ugyanazokat a hibákat.
– Rágódós típus vagy?
– Fent tudok akadni dolgokon. (nevet)



– Milyen érzés visszagondolni a gyerekkorodra? Jóleső vagy inkább fájdalmas?
– Jó gyerekkorom volt – ebben biztos vagyok –, pedig apa nélkül nőttem fel. Édesanyám és nagyanyám voltak mellettem, ami sok emberben sztereotip véleményt kelt, persze teljesen jogosan. Hogyha két nő nevel egy fiúgyereket, akkor el tudnak csúszni a dolgok. Egyébként a későn érésemet a gyerekkoromtól datálom. Nyilván mind a ketten szerettek, de az életemben nem volt egy férfi referenciaszemély, akit gyermekként monitorozhattam volna. Valószínűleg ezért is voltak mindig pár évvel idősebb barátaim, és ezért tudtam velük jobban szót érteni, mert mindig mintaként szolgáltak számomra. Mivel nekem nem volt apám, ezért a barátaim nagyon fontos szerepet töltöttek be az életemben, ezek a kapcsolatok adták a biztonságot.
– Hogyan élted meg azt, hogy 10 éves korodtól anyukádnak külföldön kellett munkát vállalnia?
– A mai napig emlékszem arra az októberi hajnalra, amikor a nagymamámmal kikísértem őt az autóhoz. Talán hajnali kettő vagy három lehetett, pizsamában voltam, pedig akkor már hűvös volt. Anyám még ott, az utolsó pillanatban is megkérdezte: „Fiam, biztos, hogy menjek?” És én azt mondtam: „Igen, menj nyugodtan, minden rendben lesz.” Pedig csak egy szavamba került volna, hogy maradjon. Tehát 10 éves koromtól a nagyanyám nevelt. Ő kissé szigorú volt velem, anyát pedig csak havonta láttam, amikor egy-egy hetet itthon töltött. Én akkor ezt nem éltem meg tragédiának, egész könnyen kezeltem a helyzetet.
– Mit hozol a nagymamádtól?
– Úgy gondolom, hogy a rendszeretetemet, és egy jó ideig a fafejűségemet is. Ő volt ugyanis egy személyben a nő és a férfi is a családban, persze teljes jogú apamintaként nem tudott szolgálni számomra.
– És édesanyádtól mit kaptál?
– Az örök derűlátást. Ő mindig látja az élet napos oldalát, és ez a világszemlélet azt hiszem rám is jellemző.
– Haragszol az édesapádra, hogy nem volt jelen az életedben?
– Dehogyis! Miért tenném? Különben is már nem él, vétek lenne haraggal gondolnom rá. Apámnak hányattatott gyerekkora volt, a szülei elváltak, függővé vált, és ugyanabban a gyermekotthonban nevelkedett egy ideig, ahol én dolgozom.
– Ezt nem mondod komolyan?!
– Engem is meglepett! Már 4-5 éve ott dolgoztam, amikor a nagyapám mesélt erről.
– Ez lehet a közös pont a gyerekekkel?
– Lehet, hiszen létezik transzgenerációs hatás, vagyis szavak nélkül is örökölhetünk a felmenőinktől. Apám jól mozgott ebben a közegben, és én is könnyen tudok a gyerekekkel szót érteni. Valahol megvan a közös nevező a zsiványokkal, ez tagadhatatlan. Velük nagyon jól lehet kommunikálni, mert nyitottak, érdeklődőek, barátságosak, de persze e mögött érdek húzódik, amit végül is meg lehet érteni. Már az előéletükből is arra lehet számítani, hogy lényegében ez mozgatja őket – valahol ők is a túlélésre hajtanak, teljesen jogosan. Talán én könnyebben megértem, milyen lehet ilyen nehéz sorsot cipelni, mert bele tudok helyezkedni ebbe az élethelyzetbe. Ezek a gyerekek egy teljesen idegen helyre kerülnek, a szüleiktől távol, ahol minden és mindenki ismeretlen, így teljes a tanácstalanság bennük.
– Az édesapád viselkedésére is kaptál választ?
– Azt, hogy apámmal mi történt, az egyetemen értettem meg. Teljesen véletlenül választottam a szakdolgozatom témájának a kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatokat – lényegében apám sorsát vázoltam fel. Közben az is kiderült számomra, hogy a traumatikus események mire és hogyan predesztinálnak bennünket a fejlődésünk során. Végre összeállt a kép: apám azért kapott szívrohamot, és azért halt meg, mert gyermekkorában nem kapta meg az alapvető biztonságot, és a szüleivel sem ápolt túl jó viszonyt.



– A pszichodráma segített abban, hogy merd vállalni az érzéseidet?
– A csoportban a zárkózottabb emberek közé tartozom, ezt nyilván a többiek is felismerték. Ugyanakkor szerencsésnek érzem magam, mert egy támogató közegbe kerültem. Ahhoz képest, hogy az elején egyáltalán nem tudtam megnyílni, jó pár hónap önismereti munka után képes voltam komolyan kimutatni az érzéseimet. Szkeptikusból önismeretitréning-rajongó lettem. Első körben rengeteg kérdés vetődik fel, aztán megszületnek a saját válaszaim, ami rengeteget segít önmagam értelmezésében. Lényegében egy elég lassú, de értékes folyamaton megyek keresztül, ami valójában egy életen át fog tartani.
– Milyen kimondani, hogy pszichológus lettél?
– Ízlelgetnem kell még. Tizenegy év alatt hozzászoktam a gyermekotthonban működő mechanizmusokhoz, az a fajta életvitel természetessé vált számomra, de ez most egyszerűen „kipukkadt”. Most valami új kezdődik, amire vágytam ugyan, de amitől egyben tartok is. Ismét egy kérdőjelekkel teli mezőre léptem, hiszen innentől kezdve pszichológusként kell a maximumot kihoznom magamból, és ez egy új kihívás számomra. Ebben is szeretnék jó lenni, ugyanakkor tudom, hogy rengeteg tapasztalatot kell még szereznem. Közben pedig eszeveszettül rohan az idő, ezért nincs arra mód, hogy tévútra lépjek. Már csak jó döntéseket hozhatok, ami valljuk be, nem egy reális elvárás.
– Elfogadod, hogy az ember olykor hibázik?
– Hála a pszichológiának, ma már meg tudom magyarázni magamnak ezeket a negatív automatikus gondolatokat. Tudom, hogy mindig objektivizálni kell az adott helyzetet, az érzelmeimet, és nem árt reálisan látni a világot. Ugyanakkor ennyi év után már csak kisebb hibákkal szeretnék végigvonulni az életen. Egyedül az idővel állok a hadilábon – nem másokkal versenyzek, csakis az idővel.
– Bánod, hogy nem előbb végezted el a pszichológia szakot?
– Talán már felesleges is ezen gondolkodni, de azért érzem, hogy némileg későn született meg bennem az elhatározás. Ugyanakkor azt gondolom, hogy 21 évesen még nem rendelkeztem annyi élettapasztalattal, ami ehhez a hivatáshoz szükséges.
– Ha úgyis tudod, hogy kár az idővel hadakozni, nem jobb inkább megbékélni vele?
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne! De nyomaszt, hogy ebből az életből csak egy van. Szóval, ami elmúlt, az már sohasem jön vissza, ezért próbálok olyan életet élni, amely a saját szememben értékesnek mondható. Pszichológusként szeretnék még fejlődni, és legalább olyan jól működni, mint ahogy nevelőként tudtam. Törekszem arra, hogy olyan dolgokat tegyek, amik előrébb visznek az életemben. Szeretnék a munkámban és a magánéletemben is kiteljesedni, és ha egyszer majd visszatekintek az egészre, akkor jó érzés töltsön el.
– Micsoda változáson mentél keresztül!
– Jól esik, ha így látod! Jelen pillanatban tisztában vagyok a hibáimmal, ismerem a személyes határaimat, és élvezem, hogy az önismeret által mindig rájövök valami újra önmagammal kapcsolatban.

Fotó: Panna
Helyszín: Helen Doron English Kalocsa