Kiss Ági a Kövér Béla Bábszínház igazgatója, aki bábszínészként és szociális munkásként is dolgozik, és a bábterápia módszerével segített rászoruló gyerekeken. Ági az egyetemen tartott nekünk bábjátékkurzust, és az utolsó alkalommal a terápián megélt tapasztalatairól, élményeiről mesélt. Olyan szeretettel, odaadással beszélt és vezetett be minket ennek a művészetterápiás módszernek a rejtelmeibe, hogy azt éreztem, még többet szeretnék megtudni minderről, hogy tanárként én is segíthessek a nehéz sorsú gyerekeken. Hol máshol, mint a bábszínházban ültünk le beszélgetni a kezdetekről, a terápia folyamatáról, a sikerélményekről és az elkerülhetetlen nehézségekről, melyekből ugyancsak rengeteg tanulságot lehet továbbvinni.

– Hogyan magyaráznád el, hogy mi az a bábterápia?
– Maga a bábozás egy nagyon izgalmas színházi műfaj, egy olyan alkalmazott művészeti stílus, amelyhez a terápia eszközét, mint akciót, cselekvést vagy helyzetet hozzákapcsolva, egy alkalmazott technikának az alkalmazott módszerét kapjuk. Egyfajta részvételi színházi platform elemeként lehet elképzelni.
– Mit értesz ezalatt?
– Az általam kifejlesztett módszer egy olyan művészetterápiás rendszer – egyébként főleg gyerekeknél alkalmazom –, amely több szinten, főleg a báb szintjén hat, és valamilyen formában indirekt módon old fel helyzeteket, frusztrációkat az emberben, segít egy adott problémát, szituációt egy kicsit feltérképezni, vagy megoldási stratégiákat, mechanizmusokat felvillantani vele kapcsolatban. Azért nagyon jó erre a báb, mert „vivő felületként” működik, rajta keresztül mindig könnyebb elmondani a gondolatainkat, projektálni a vágyainkat, érzéseinket és félelmeinket, mert olyan, mintha nem is magunk tennénk mindezt, hanem a báb. Ilyen szempontból ez egy segítő kellék, melyet eszközként használok a bábterápiában.
– Miben más a szereped, mint egy pszichológusnak?
– Ez nagyon fontos kérdés. Én nem vagyok pszichológus, bábszínész végzettségem van, a másik diplomámat pedig szociális munkásként szereztem. Terápiára nincs engedélyem, mégis azért hívjuk bábterápiának a módszert, mert nem egyedül alkalmazom, hanem egy zeneterapeutával és egy pszichológussal karöltve, aki lehetőség szerint helyi szakember. Mivel ismeri azokat a gyerekeket, akikkel dolgozunk, ezért a folyamat bizonyos részeinél – például a kérdőíveknél, a rajzelemzésnél – bekapcsolódik, és segít, hogyha komoly krízishelyzetek, problémák adódnak. Ha szükség van rá, akkor szupervíziót és esetmegbeszélést is tart nekünk.
– Honnan indult ez az egész?
– Szociális munkásként dolgoztam, amikor megkerestek a gyermekonkológiáról, hogy támogassak egy kisfiút, mert tudták, hogy a szakdolgozatomat a bábterápiáról írtam. A kisfiúnak izomsorvadása volt, és emiatt lebénult – amikor találkoztam vele már nem tudott beszélni, és ágyhoz volt kötve. Különböző bábokat vittem hozzá, miközben megfigyeltem, hogy mi az, ami működik nála, és végül a visszajelzései alapján, az ő speciális helyzetéből kiindulva kezdtem el kialakítani a terápia módszerét.
– Kiken segítettél még?
– Általában olyan települések vagy egyesületek keresnek meg, akik magatartásproblémákkal küzdő gyerekekkel foglalkoznak. Pályázatot nyújtanak be, és ha van lehetőségük a megvalósításra, akkor ingyenesen elérhető számukra a program. Az SOS Gyermekfaluban, Battonyán államilag gondozott gyerekeknek tartottam bábterápiát, de Sarkadon például mélyszegénységben élő és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek vettek részt a kurzuson.
– Milyen gyakran találkoztál a gyerekekkel?
– Minimum egy éven át kell tartania a terápiának, mert ennek a módszernek is a rendszeresség a kulcsa. Az én életemben nagyon sokáig a Barboncás Egyesület volt a prioritás, de most már a bábszínház került az előtérbe, éppen ezért mérlegelnem kell, hogy mennyi időt tudok száz százalékig a gyerekekre fordítani, ugyanis a velük való munka pont olyan, mint amikor a Kis herceg megszelídítette a rókát. Akkoriban havonta egyszer találkoztunk, viszont péntektől vasárnapig tartott a folyamat, emiatt is tudott olyan hatékonyan működni – nem terheltük meg őket a heti találkozással, így mindig öröm volt az újabb találkozás.
– Milyen problémák szoktak előfordulni?
– Mivel főleg magatartászavaros gyerekekkel foglalkozunk, és kimondottan olyanokkal, akiket kiemeltek a családjukból, ezért ezekben az esetekben a szülőkkel, különösen az anyával való kapcsolat erősen sérült, és így a gyerekek önértékelése is. Ez a terápia során határozottan tükröződik a csoportdinamikában. Ilyenkor egy kicsit általánosabb, inkább a személyiséget csorbító helyzetek jelentkeznek, amikor a reálisabb irányba terelés lesz a cél.


– Hogyan kezdődik egy terápia?
– A folyamat három részből áll, ezért is Háromlépcsős Barboncás-Bábterápia a hivatalos neve. Valójában az egyes szakaszokat nem én találtam ki, de bizonyos részeit én finomítottam. Az első alkalommal még idegenek számomra a gyerekek, ezért egy szakmai feltérképezéssel kezdem, de leginkább a nevelőkkel és a helyi pszichológussal szeretem megbeszélni a gyerekekkel kapcsolatos tapasztalataikat. Ilyenkor jelzik felém a problémákat, majd megbeszéljük, hogy a gyerekek közül kiket javasolnak a terápiára.
– Rögtön elnyered a gyerekek bizalmát?
– Amikor először találkozom velük, egy bábelőadást játszok el nekik, melynek bizonyos részeibe őket is bevonom. Az, hogy látnak egy hiteles, vicces, izgalmas és vagány előadót, természetesen ad számukra egy löketet, azzal pedig, hogy közvetlenül megszólítom őket és egyeseket behívok a játékba, lebontom a köztünk lévő falat. Egyébként ezek a bemutatók főleg vásári előadások, melyek nagyon nagy élményt jelentenek minden gyerek számára. Ezt követően egy foglalkozást tartok nekik, ahol beszélgetünk a szereplőkről és egy kicsit zenélünk, valamint kipróbáljuk, hogyan tudjuk használni a testünket dobolásra, kopogásra stb. Eközben felmérem, hogy kik azok a gyerekek, akikkel együtt tudnék dolgozni, és azt is megbeszélem velük, hogy lesz egy bábos szakkör, amire jelentkezhetnek. Tehát a folyamat nem terápiaként van aposztrofálva, hanem bábos foglalkozásként. A pszichológus által javasolt, az általam kiválasztott és a szakkörre jelentkező gyerekek, általában 99 százalékban megegyeznek egymással.
– Mi történik ezután?
– Az elején ki kell tölteniük két kérdőívet, miközben halk zene szól. Fontos, hogy olyan zenét válasszunk, ami nem befolyásolja őket a válaszadásban. Ilyenkor egymástól távol ülnek le, majd felolvasom a kérdéseket, és együtt értelmezzük valamennyit. A két kérdőív kitöltése között tartunk egy kis pihenőt: szalonnát sütünk, kirándulunk, ismerkedős játékokat játszunk. A folyamat közben minden gyerekről egy külön kódokkal ellátott dokumentumot vezetünk, amely számunkra egyfajta iránymutató. Ehhez csak a pszichológus és én férek hozzá.
– Milyen kérdésekből állnak a kérdőívek?
– Az első kérdőív egy állapotfelmérő. Például megkérdezzük tőlük, hogy egy egytől tízig terjedő önértékelési skálán hol érzik magukat, vagy konfliktus esetén, hogyan reagálnak a helyzetre az együttműködéstől kezdve, egészen a tettlegességig, de arra is kíváncsiak vagyunk, hogy milyen az édesanyjukkal való kapcsolatuk. A másik kérdőív bizonyos komponenseket szed össze. Ott olyan kérdések fordulnak elő, hogy milyen mesehőssel azonosulnának, ennek a hősnek van-e segítője, ha igen, akkor az állat vagy ember, milyen eszköze van a karakternek arra, hogy legyőzze az ellenséget, hogy elérje a célját, és végül mi a jutalma. Azt is megkérdezzük a gyerekektől, hogy melyik a kedvenc színük, felmérjük, hogy mely ízeket, szagokat szeretik és melyeket nem, és hol az a hely, ahol biztonságban érzik magukat. Végül a válaszokat kielemezzük, és a csoportra legjellemzőbb három problémával foglalkozunk egész évben. Én közben megírok egy mesét, amely varázsmesei alapokon nyugszik. Propp funkcióelmélete szerint épül fel ez a történet, és a következő komponensekből áll: alapfelvetését a kiválasztott három probléma adja, szereplői és helyszínei pedig a második kérdőív alapján születnek. Tehát ez az első lépcsőfok. A következő alkalommal pedig elmesélem ezt a történetet a gyerekeknek.
– De gondolom, itt nem egyszerű felolvasásról van szó…
– Mindenkinek el kell hoznia a kedvenc kispárnáját vagy plüssállatkáját. Lekapcsoljuk a lámpát, és a gyerekek lefekszenek, majd felolvasom nekik a mesét, miközben a zeneterapeuta különféle hangszerekkel, eszközökkel zenél. Az egész olyan, mint egy rádiójáték. Én is nagyon élvezem, amikor sárkányhangot kell kiadnom, amitől az egész nagyon vagány lesz. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a zenész közben késeket reszel, lufit pukkantgat, vagy dobogó lópaták hangját utánozza. Szóval minden van, amit csak el lehet képzelni, és a gyerekek persze imádják ezt.
– Végül hogyan dolgozzátok fel az élményeket?
– Miután felkapcsoljuk a lámpát, a gyerekek kimehetnek szaladgálni, majd kapnak egy habos kakaót. Ezután készíteniük kell két rajzot: egy önarcképet, és egy ábrát a mese elejéről, közepéről és végéről. A történet befejezése szinte mindig nagyon érdekes – az állami gondozott gyerekekre például jellemző, hogy odarajzolják az elvált szüleiket, és azt a családtagot is, aki meghalt. Egy egészséges családban felnövő gyermeknél általában az esküvőnél megáll a mese fonala. A legfontosabb viszont a történet csúcspontja. Mondok egy példát: ha a királyfinak meg kell küzdenie a sárkánnyal, akkor ez a momentum a rajzon többféleképpen is megjelenhet – a királyfi indul a barlangba, és a kardja még a hüvelyében van, de úgyis ábrázolhatja a gyermek a jelenetet, hogy a sárkány is ott van, vagy a hős már levágta a fejét. A többféle csúcspont arról árulkodik, hogy egy adott problémához hogyan állnak hozzá, mi a fontos a számukra egy probléma megoldásakor és hol tartanak benne. Ezeket a rajzokat a pszichológus kielemzi, és az elkészült anyagot átadja nekem. Tehát a rajzterápia a folyamat második lépcsőfoka.


– Mi történik a rajzokkal?
– Elküldöm őket egy könyvkötőhöz, aki minden, a szakkörön részt vevő gyerek számára külön-külön lefűzi a mesét a hozzá tartozó rajzokkal együtt egy keménykötésű példányba – ergo minden gyerek számára egyedi könyv készül. Amikor a gyerekek kinyitják a sajátjukat, akkor a második lapon az önarcképüket látják, ez mögött pedig egy üres fehér papír van, ami arra szolgál, hogy bármikor újra tudják rajzolni magukat. Hiszen mindig változunk, és hinni is kell abban, hogy nem leszünk mindig ugyanolyanok, még ha az állami gondozásban élő gyerekek sokszor meg is rekednek egy ponton. Ugyanakkor szerintem nagyon felszabadító érzés mindenki számára, hogy a jelenlegi állapot nem végleges – ugyanis képesek vagyunk a változásra, így mindig van esély a fejlődésre, arra, hogy újra definiáljuk magunkat. A kis mű végére egy kis leporelló vár került, amibe ragasztgatni lehet, és van egy olyan oldal is, amelyre varázsigéket kezdtem el írni, ezt a gyerekek folytathatják. A könyv egy lakattal zárható, aminek a kulcsát mindenki megkapja.
– Mit látsz ekkor a gyerekek arcán?
– Katartikus, amikor az ember a saját rajzait egy keménykötésű könyvben kézhez kapja. Szívszorító érzés, amikor a gyerekek kinyitják és meglátják egymás önarcképét, amin aztán jót nevetnek. A könyveket egyébként a pszichológus őrzi, és a gyerekeknek meg kell „küzdeniük” értük – ez az ajándék, ha végigcsinálják a bábos foglalkozást. Mivel a kulcs náluk van, így csak ők tudnak belenézni, és bármikor kikérhetik, hogy beleírjanak, vagy beletegyenek valamit. Ez a helyzet már önmagában szimbolikus, hiszen mint az életben is, a megoldás kulcsa itt is a kezükben van. A segítő – legyen az pszichológus, szociális munkás, mentálhigiénés szakember, pedagógus vagy maga a szülő – végig jelen van, mankó tud lenni a folyamatban, de a megoldást mindig a gyereknek kell megtalálnia. Azt szoktuk kérni, hogy a kulcs mindig legyen náluk, persze van, aki eldobja, de olyan is van, aki bársonydobozban tartja, vagy a nyakába teszi, és olykor az is előfordul bizony, hogy beletörik a zárba. Ezek mind azt jelzik, hogy a gyermek számára mennyire fontos ez az egész, hiszen ez nem másról szól, hanem saját magáról, és ezt neki is éreznie kell. Persze ezek a dolgok nincsenek kimondva, hiszen indirekt módon működnek, ahogy minden archetipikus elemmel operáló mese is – a megoldás valahol ott rejtőzik legbelül. Különösen igaz ez a varázsmesékre és a tündérmesékre. A szülőknek nem kell elmagyarázniuk a történet mondanivalóját – a gyerek azért hallgatja meg annyiszor, mert valami fixálódott benne, valami, ami éppen foglalkoztatja, amit nem tud racionalizálni, megfogalmazni, mégis dolgozik a lelkében, de a történet egy idő után mindezt feloldja. És ez szerintem csodálatos dolog.
– És mi a harmadik lépcsőfok?
– Ekkor lépnek be a terápiába a bábok. Összesen húsz darab van, melyek voltaképpen textilbabák, amiket hátulról lehet mozgatni, mint az asztali bábokat – ezek a japán bunrakunak az európai egyszerűsített verziói. Egyedül, ketten vagy akár hárman is életre kelthetjük őket. Minél többen báboznak egyszerre egy figurával, annál cizelláltabban és szebben mozog, miközben a közös játék nagyon sok készséget fejleszt. Olyan bábjaim vannak, amelyek archetipikus alakokat elevenítenek meg: királyt és királynét, amik átöltöztethetők szegény emberré és szegény asszonnyá, ugyanígy a lányt királylánnyá, a fiút pedig királyfivá tudom alakítani. Van persze boszorkány, halál, tündér, törpe, óriás, aranyhal, bálna és sárkány, de van még táltos paripa, kígyó és griffmadár is. Tehát az összes olyan báb, ami a népmesékben előfordulhat, de egy klasszikus Hófehérkét is eljátszhatunk velük. Amikor megírom a történetet, persze nagyon figyelek arra, hogy ez a húsz figura lefedje a mese szereplőit. Van egy hatalmas ládám, ebben „laknak” a bábok, és a teteje csak akkor nyílik ki, ha a gyerekek énekelnek és táncolnak neki, vagy nagyon szépen kérlelik.
– Ekkor láttok neki a közös előadásnak?
– Kiosztjuk a szerepeket, amit egy szereplőválogatás előz meg. Ilyenkor a gyerekek kis csoportokban kapják meg a feladatot, és végül szinte mindig azok maradnak hárman egy bábtípussal, akiknek a leginkább szükségük van az adott figura problémáinak a megoldására. Azért olyan izgalmas, hogyha a gyerekek hárman játszanak egy karakterrel, mert közben nagyon-nagyon koncentrálniuk kell egymásra, különben szétesik a báb – ha a láb másfelé megy, mint amerre a fej meg a kéz, akkor az egész figura darabokra hullik. Tehát meg kell tanulniuk egymásra figyelni, sokszor ezért teszek olyan gyerekeket egy bábhoz, akik rivalizálnak egymással. Egy idő után ugyanis ráeszmélnek a játékon keresztül, hogy a másiknak mondjuk milyen jó a humora, és milyen izgalmas vele dolgozni. Ugyanakkor szabadon alakíthatják a jeleneteket: van, hogy rapszöveget írnak hozzá, vagy breakelnek, de az is előfordult már, hogy a Mission Impossible zenéje szólt, miközben a királyfi felmászott egy fára, hogy megnézze, milyen messze van a sárkány. De az is nagyon vicces volt, amikor Michael Jackson ikonikus táncmozdulatával (Moonwalk) érkezett vissza a hős a lovához.


– Hogyan zárul a közös munka?
– Tartunk néhány bemutatót és a végén megkapják a könyvüket, de persze mi is készítünk nekik ajándékokat. Reménykedünk és hiszünk abban, hogy ez az egy év, amit együtt töltöttünk, a helyzetek, a konfliktusok, a problémák és érzelmek, melyeket együtt éltünk át és kezeltünk, erőt adnak számukra, amit majd tovább vihetnek magukkal az életbe. Természetesen, mint minden művészetterápiás módszer, ez sem csodaszer, de szerintem nagyon jól működik.
– Miben látjátok a fejlődést?
– Ezt az első perctől lehet érezni – látom a magatartásbeli és személyiségbeli finom változásokat, pedig ezek néha csak olyanok, mint egy-egy kis lepkeszárny. Nagyon meg kellett ismerni a gyerekeket ahhoz, hogy felfedezzük rajtuk a fejlődés apró jeleit. Viszont sokszor volt visszaesés is, mert ha egy gyerek 6-8 évig szocializálódik valamiben, akkor azt nem tudjuk egy év alatt megváltoztatni. Ugyanakkor, ha lát maga előtt alternatívákat, és azokat folyamatosan kondicionálja, miközben megerősítéseket kap, akkor ezek be tudnak épülni a személyiségbe és a viselkedésébe. Mivel ez a módszer indirekt módon hat, ezért nincs grafikonokkal mérhető eredménye, bár a kérdőívet, amellyel a problémákat mértük fel a terápia elején, a végén újra kitöltetjük a gyerekekkel, és összehasonlítjuk az elsővel. Ilyenkor a pszichológus elemzése alapján kimutatható a változás. Mondok egy példát. Ezek a gyerekek sokszor túlkompenzálnak, ezért elég gyakori, hogy az önértékelésnél a maximális tízes értéket jelölik be, tehát szupernek érzik magukat mindenben, de olyan is előfordult már, hogy valaki az egyes számot karikázta be. Egy egészséges ember önértékelése középtájon helyezkedik el, vagy egy kissé felfelé húzódik, de semmiképpen sem egyes vagy tízes. Ki mondja azt magáról, hogy egy roncs vagyok, vagy éppen a legszuperebb az egész világon? – ez nem egészséges. A terápia végén viszont látszódik, hogy ezek a számok változnak. Olyan gyerek is van, akinél gyakori a tettlegesség. Például, ha vitába keveredik másokkal, akkor nagyon gyakran verekszik és kiabál, mert nem tudja, hogyan kommunikálja az érveit racionálisan. Nincsenek eszközei arra, hogy a saját kis érdekeit, vágyait és érzelmeit építő jelleggel adja át, hogy közben kompromisszumot tudjon kötni a társaival. Ilyen helyzetekben is finom előrelepések figyelhetők meg a terápia során, mert a gyermek közben ráébred, hogy a dolgokat meg lehet beszélni, bár ez a felnőtteknek is olykor nehéz. A teljes átalakulás nyilván hosszabb időt vesz igénybe, éppen ezért ez alatt az egy év alatt folyamatosan támogatnunk kell őket, de mindez nagyon jó alap arra, hogy elindítsa a gyerekekben a változást, és mi ezt jól látjuk.
– Előfordul, hogy valakinél ez nem működik?
– Volt egy kisfiú, akit ki kellett emelni a csoportból, mert ön- és közveszélyes volt. Nagyon sok belső feszültség volt benne, amit úgy vezetett le, hogy székeket és evőeszközöket dobált – az otthon történteket nem tudta máshogy feldolgozni. Ilyenkor viszont egy biztonságos közegben nagyon sokszor előjön mindez, mert ott megengedheti magának a gyerek, hogy tomboljon, dühöngjön, hiszen tudja, hogy szeretik és tolerálni fogják. Csak éppen a csoport többi tagja megijedt mindettől. Nagyon megviselt minket is az eset – a kollégáim azt hitték, ha elengedjük a kisfiú kezét, akkor el fog kallódni. Megoldásként egyéni terápiára irányították a fiút egy pszichológushoz, mert ez már az ő kompetenciája volt.
– A gyerekek hogyan váltak el tőle?
– Írtak neki egy dalt és mindannyian készítettek ajándékot is. Ő kiállt középre, mi pedig körbevettük, aztán mindenki egyenként odament és megölelte, megpuszilta, közben énekelve elbúcsúztattuk. Mindenki sírt, és hihetetlen volt, de a kisfiú érezte, hogy jó helyen lesz. Egészen felnőtt módon kezelte a helyzetet: nem kezdett el sírdogálni, nem borult ki, pedig érezte, hogy itt szeretet veszi körül, de azt is tudta, hogy muszáj mennie. Ez nekünk is nagyon nehéz volt. A pszichológusunk ekkor tartott nekünk egy szupervíziót, ugyanis fel kellett dolgoznunk, hogy nem sikerült együtt dolgozni a kisfiúval – kudarcélmény volt a számunkra. Ezért van szükség a pszichológus jelenlétére, mert ez a munka hihetetlenül nagy felelősséggel jár és bizony nagy károkat lehet vele okozni, ha nem kerülnek helyére a dolgok.
– Mi a terved a jövőre nézve?
– Sajnos több éve már, hogy nem voltam terepen, mert a bábszínház mellett ez nem fér bele az időmbe, de elkezdtem tanítani. Szuper lenne ugyanis, ha előbb-utóbb olyan szakembereket képezhetnénk, akiknek rálátásuk van a művészetterápiára és a bábterápiára is. Aztán később, ha kedvet éreznek hozzá, akkor eljöhetnek a Barboncás egyesülethez és kitanulhatják a háromlépcsős módszert. Ugyanis nem szeretném elengedni ezt a fantasztikus dolgot.