Benett annak idején úgy gondolta, hogy ceremóniamesterként majd olyan lesz, mint afféle „elveszett unokatestvér”, akit mindenki szeret: olyan kedves rokon, aki a nagyvilág valamelyik szegletében él – még a szerettei előtt is homály fedi az életét –, de minden családi rendezvényre és esküvőre meghívják, mert mindenki tudja, ha ő ott van, akkor garantált a jó hangulat. És ő tényleg az a ceremóniamester, aki a nagy napra a párok legfőbb bizalmasává válik. Barátként tekinthetnek rá, ha kell, még a menyasszonyi fátyolt is betűzi, ha úgy adódik harisnyakötőt vásárol (itt olvashatsz róla), és a váratlan fordulatok közben is biztos támaszt nyújt. Az évek során már jó pár meredek helyzet elé sodorta az élet az esküvők világában, olykor filmbe illő jelenetek kellős közepén találta magát. Benett most az emlékeiben „lapozgat” a kedvünkért, hogy egy-egy ilyen különleges történetről meséljen.

A szervezéssel járó feszültség
– Azt gondolom, hogy már az esküvőszervezés is komoly feszültségforrás lehet a pár számára, még úgyis, hogy igyekszem levenni a terhet a vállukról. Mégis vannak bizonyos dolgok, melyeket csak egymással tudnak megbeszélni: ilyen a közös tánc és a köszöntők, de a meghívottak listája is olykor vitát szül, nem beszélve az ültetési rendről és annak változásáról. Törést szokott okozni, ha egy barát az esküvő előtt néhány nappal bejelenti, hogy nem tud ott lenni a nagy napon. Ez olyan kellemetlen érzéseket kelthet a párban, ami máris egy negatív spirált indít el bennük. Ha ezek után még a szakács is odaszól, hogy nem találja a fűszereket, akkor ez az apróság, akár óriási feszültséghez is vezethet, hiszen már van egy alapsebzettség a lelkükben.

Kusza családi szálak
– Ceremóniamesterként talán az egyik legnagyobb kihívás, hogy jól kezeljem a rendezetlen családi viszonyokat. A nehézségek általában abból fakadnak, hogy gyakran nincsenek letisztázva a szerepek, és az emberek rengeteg sérelmet cipelnek magukban. Egy esküvőn viszont könnyen felfokozódnak az érzelmek, és lehet, hogy éppen ott és akkor robban az időzített bomba. 

A konfliktus kicselezése
– Ilyenkor teljes mértékben megértem a párokban kavargó érzéseket, főleg, mióta én is elvált szülők gyermeke lettem. Azóta ugyanis még inkább bele tudok helyezkedni ebbe a nézőpontba, ugyanis van érzelmi kötődésem ehhez az élethelyzethez. Ugyanakkor nem szabad, hogy az adott pillanatban engem is magával ragadjanak az érzéseim, ezért szerencsés esetben már az esküvőt megelőző megbeszélésen szó esik az esetleges konfliktust okozó helyzetről. Azt is megfigyeltem már, hogy mivel a pár érzelmileg érintett, ezért bennük nagyon erős félelem él az adott szituációval kapcsolatban, persze az esküvő napján általában kiderül, hogy nagyobb volt a dolog füstje, mint a lángja. Azért volt már olyan alkalom is, amikor tapintható volt a feszültség, ami idővel kicsúcsosodott, és végül a féltékenységből vita kerekedett. Ilyen helyzetekben kell igazán ügyesen szövögetni a kapcsolati szálakat: szem előtt kell tartani, hogy a násznép ebből az egészből szíve szerint kimaradna, ők csak jól akarják érezni magukat, míg a pár minden vágya, hogy ez a nap csak róluk szóljon, és ne az maradjon meg emlékeikbe, hogy összezörrentek a szeretteikkel. Ilyen esetben igyekszem figyelmen kívül hagyni a zavaró tényezőket, és tenni a dolgom, hogy maximálisan ellássam a rám bízott feladatot. Nekem az a célom, hogy a vendégek semmit ne érezzenek ebből az feszültségből. Na, egy ilyen pillanatban tényleg nagyon fontos, hogy a zenekar éppen ne tartson szünetet. (nevet)


A megszólítás súlya
– A polgári szertartáson a tapintatos megszólításoknak óriási jelentősége van, hiszen egyetlen pontatlan megnevezés mély sebeket szakíthat fel. Ha az egyik szülőnek új párja van, akkor őt, hogyan kell megszólítani? Egyszerűbb az eset, amikor a helyzet már lezongorázott, vagyis a családtagok elfogadták az új személy jelenlétét, és mondhatni természetesen kezelik a megváltozott felállást. De az is előfordulhat, hogy valakiben még él a sértettség, és belül tombolnak a ki nem mondott érzések. Nekem minden esetben meg kell tisztelnem az édes szülőt is, ugyanakkor figyelembe kell vennem a másik fél érzéseit. Nem tehetek igazságot kettejük között, és ez nem is az én tisztem. A párnak is mindig hangsúlyoznom kell, hogy érthető a felháborodásuk, de én nem éreztethetem, hogy van egy új tag a családban, aki csak a „mostohaszülő”, vagy a „nevelő édesanya” megszólítást kaphatja. Azt gondolom, ha előre tisztázzuk a szituációt, akkor mindenki elégedett lehet.

Régi sérelmektől való megszabadulás
– Az is érdekes élethelyzet, amikor a válást követően az egyik szülő már nem törődik a közös gyerekkel, de a fiatal lakodalmán szeretne ő is egy szeletet a tortából. És itt nem csak a menyasszonyi tortáról beszélek! A távozott fél ugyanis úgy gondolja, hogy mivel felnevelte a csemetét, ott a helye a nagy napon. Igaz, hogy évek óta nem látta már, de szerinte ettől most mindenki tekintsen el. Én ilyenkor, mint villámhárító vagyok jelen. Volt már olyan vőlegény, aki a helyzet kapcsán abszolút elutasította a szülőjét, de a harmadik megbeszélésre sikerült meglágyítanom. Azzal hatottam rá, hogy mivel a köztük lévő feszültség őt is nyomasztja, éppen ezért ezen a napon borítson inkább fátylat a múltra. Persze, ha évekig nem törődött vele az édesanyja vagy az édesapja, akkor nem az az elvárás, hogy az esküvőjén viszont mondjon mindenért köszönetet neki! Ez nem lenne hiteles. De azt gondolom, hogy egy alapvető tisztelet mindenkit megillet – ez lehet egy kézfogás vagy egy ölelés is.

A kapcsolat új szintre emelése
Számomra az az igazi visszaigazolás, ha látom a meghatódott, síró szülőt, amikor leesik neki a tantusz, miközben a mondandómat hallgatja: figyeli a felnőtt gyermekét, és utólag valószínűleg már bánja, amit tett, de tisztában van azzal is, hogy nem tudja visszafordítani az időt. Mindig elismerésemet fejezem ki annak a félnek, aki megtette az első lépést. Természetesen sok munka van egy-egy ilyen helyzet feloldásában, de én fogékony vagyok ezekre a szituációkra, ezért úgy érzem, hogy a nagy napon, mint ceremóniamesternek, az én feladatom megpróbálni, hogy jó mederbe terelődjenek ezek a konfliktusok. Végre tisztázódhatnak a dolgok, de már az is jó érzés, ha minden érintett kellemes emlékként gondol vissza az esküvőre – abszolút sikernek számít, ha a nagy nappal kapcsolatban nem marad senkiben rossz érzés. Persze lehet, hogy utána minden ugyanúgy folytatódik tovább… Hallottam már olyan történetet, hogy a kézfogó napján összeborultak és sírtak a családtagok, de azóta sem beszéltek, pedig két éve volt az esküvő. Azért jó érzés tudni, hogy a boldog pillanatot nem ölte meg a családi viszály.


A szülői szerep
– Az is konfliktusforrás lehet az esküvőszervezés során, hogy a szülők, mennyire engedik érvényesülni a fiatalokat, milyen mértékben akarnak beleszólni az esemény részleteibe. Ma már ugyan egyre ritkábban fordul elő, hogy a szülők szervezik meg a nagy napot – ezáltal ők elméleti síkon „csak” vendégként vannak jelen –, de a gyakorlatban persze ez nem mindig ilyen egyszerű. Ettől függetlenül, szerintem akár egy modern esküvőn is helye van egyes szokásoknak, hogy a szülők, nagyszülők és az idősebb korosztály is „otthon érezze magát” ezen a napon, és erre bizony fel kell hívnom időnként a párok figyelmét.

A pár hangolódása az esküvőre
– A munkám során az is kihívást jelent számomra, hogy megnyissam az emberek szívét, hiszen vannak zárkózottabb párok, és olyanok is, akik kevésbé tudnak lelkesedni bizonyos dolgok iránt. Valószínűleg szerencsés vagyok, mert én viszont őszintén lelkesedem értük: szinte már látom is az ő nagy napjukat a lelki szemeim előtt, és mindig az a célom, hogy ez a lendület a párra is átragadjon. Fontos, hogy eloszlassam bennük a bizonytalanságot, és így izgatottan várják életük egyik legszebb napját.

Az esküvő forog kockán
– Volt egy olyan pár, akik tulajdonképpen nem beszéltek egymással az esküvőjük előtt, mert a vőlegény valami olyat tett, amivel mélységesen megbántotta a menyasszonyát. Ugyanakkor volt már mögöttük sok együtt töltött év, amit nem akartak egyik pillanatról a másikra eldobni, ráadásul már javában zajlottak az esküvő előtti utolsó simítások. Hatalmas feszültségben élték meg a megelőző napokat, és mindez akkor csúcsosodott ki, amikor odaértem. Akkor már voltam annyira tudatos és gyakorlott, hogy bátran megkérdezzem tőlük: mi a baj? És akkor keményen egymásnak estek… Én empatikusan meghallgattam mindkettejüket, és még véletlenül sem akartam részrehajló lenni, így egész egyszerűen csak arra kértem őket, hogy gondolkodjanak el azon, hogy valójában mit jelentenek egymás számára? Túl tudnak ezen lépni, és ki tudják őszintén mondani az igent az oltár előtt? Természetes, hogy cipelnek magukban sérelmeket, de vajon ezeket le tudják most tenni? A menyasszony ekkor kijelentette, hogy az utolsó pillanatban már nem mondhatják le a lagzit. Miért nem? Bármikor visszakozhatnak, ráadásul most még törvényi következmények nélkül. Ugyan rengeteg pénzt veszítenének el, de az élet annál sokkal értékesebb, minthogy ilyenkor ez legyen a szempont. Arra kértem a lányt, hogy mielőtt igent mond, gondolja végig, hogy szereti-e a párját annyira, hogy megbocsássa neki, amit tett? Emlékszem, hogy mind a ketten zokogni kezdtek. Ekkor azt mondtam nekik, hogy itt és most beszéljék meg a helyzetet és döntsenek, én addig fogadom a vendégeket. Soha nem felejtem el az esküvőjüket, olyan érzelmesen mondták ki az igent, hogy tudtam, őszintén gondolják. Azóta már három gyermekük született és szeretetben élnek. Szerintem az a nap egy életre megváltoztatott bennük mindent. Nekik én is elhittem, hogy létezik az igaz szerelem. Azt ugyan nem gondolom, hogy két ember között lehet olyan kötődés, melynek a megélése során ne tapasztalnának meg valamilyen törést is, de hiszem, hogy egy pár együtt képes ezen túljutni, ha egy érzelmi hullámhosszon vannak, és őszinte szeretetet éreznek egymást iránt.


Az elmaradt igen!
– Mondjuk egyszer tényleg megtörtént, hogy a menyasszony sírva rohant ki a házasságkötő teremből. Miután az édesapja bevezette, elkezdett zokogni, megölelte az örömapát, bocsánatot kért a vőlegénytől, és kiszaladt. Még ceremóniamesterként is megdöbbentem, ahogy a násznép is. Félelmet éreztem, hiszen én azért voltam ott, hogy elvigyem a hátamon a bulit, meg a balhét is, ha kell. Akkor és ott attól tartottam, hogy az érzelmeim a hatalmukba kerítenek, hiszen teljes mértékben átéltem a fájdalmukat – pokoli kínban volt részük. Ma már úgy gondolom, hogy ez meg sem történt volna, ha az esküvő előtt komolyan elbeszélgetek a párral. Valahogy éreztem a félelmet a menyasszonyban, és bár szerette a párját – efelől kétségem sem volt –, de szorongott az elköteleződéstől, és én észrevettem benne ezt a bizonytalanságot. Viszont akkor még nem voltam olyan tudatos és magabiztos, hogy megkérdezzem tőle, miben segíthetek? Lehet, hogy csak valakivel beszélnie kellett volna, és már az, hogy kimondhatja az érzéseit, felszabadítóan hatott volna rá. Végül megkértem a vendégeket, hogy fáradjanak ki a teremből és lent várjuk meg egymást. Valamennyien átsétáltunk a szomszédos parkba, ahol megköszöntem nekik az együttérzést és a türelmet, és az átélt eseményeket követően megkértem mindenkit, hogy menjen haza. Én a vőlegénnyel maradtam és hosszasan beszélgettünk. Kiderült, hogy ő is érezte, hogy nincs minden rendben. Utólag mindketten bántuk, hogy egyikünk sem szólt. Ott és akkor a házasságkötő teremben szeretet volt a lány mozdulatában, ahogy végigsimította a fiú arcát: ő nem akarta megbántani a szerelmét, csak egyszerűen nem tudott mit kezdeni a hirtelen rátelepülő félelemmel… És most jön az igazi fordulat! Kettejük története mégis happy enddel zárult: a mai napig egy pár alkotnak.

Érzelmek hullámzása
– Sokszor elég csak egy bátorító szó, amivel helyre lehet billenteni az emberek lelkét. Többször tapasztaltam már, hogy az esküvő napján, a felfokozott érzelmek hatására, akár a vendégekben is fölszakadhat egy régi seb, mert eszükbe jut a saját sikertelenségük vagy be nem teljesült álmuk. Rám ilyen helyzetben is lehet számítani. Azonban úgy gondolom, hogy egy-egy ilyen szituáció megoldása már túlmutat egy vőfély szerepkörén, ezért is fontos számomra, hogy emberileg is kapcsolódjak a párhoz, a családhoz, az egész násznéphez. Kihívás, hogy ezeket a helyzeteket jól kezeljem, és kifejezetten inspirál, ha váratlan szituációba kerülök, ahol tőlem várják a megoldást. Ilyenkor még inkább érzem, hogy szükség van rám, hogy igazán hasznos vagyok. Azt hiszem, felülről kaptam a képességet, ami segít abban, hogy ezekben az érzelmileg erős helyzetekben is jól tudjak működni. Egy esküvőn azért mindig van a levegőben némi feszültség is, amely körülöleli az áradó boldogságot, ezért ceremóniamesterként nagyon óvatosnak kell lennem, mert csak akkor tudom jól csinálni a dolgom, ha jelen vagyok a pillanatban.

Fotó: Panna