Lenyűgöz, ahogy táncolnak, figyelik egymás rezdülését a parketten és a magánéletükben is. A fotózáson kiderült számomra, hogy köztük tényleg különleges a kapocs. Az elkapott pillanatok, mosolyok, ölelés a köztük lévő harmónia egyértelműen észrevehető. A képeket nézegetve többen megjegyezték: „mennyire szerethetik egymást!” Most már elhiszem, hogy igenis 25 éve házasság után is fent lehet tartani a szerelemet, Zoli és Kriszta kapcsolata is ezt bizonyítja!

Elkezdődött a nyár, de nektek még nem kezdődött el a nyári szünet…
Zoli: Még nem pihenünk! A Folklórra készülünk, egy különleges produkciót viszünk a színpadra. Negyven perces műsorral készülünk, amiben a négy tánccsoport (felnőtt és az ifjúsági) fog szerepelni. Ez lesz a nyitógála!
Milyen produkciót álmodtatok a színpadra?
Kriszta: Régen a televízióban adták – az idősebb generációk biztos emlékeznek még – a Róka Julis emlékezését. Abban a műsorban Julis mesélt történeteket és közben különböző táncokat mutattak be. Ez alapján szerettük volna megcsinálni a nyitótáncot. Az emlékek felidézésével, a különböző koreográfiákat fel tudjuk fűzni egy szálra. Tőlünk megszokott módon, többféle ünnepet fogunk a színpadon eljátszani: vasárnapi ünnep, búcsú, disznótor.
Ezeknek a népi hagyományoknak hol tudsz utánajárni?
Zoli: Gyűjtöttünk anyagot múzeumban, beszélgettünk idős emberekkel, felvettük diktafonra, majd visszahallgattuk. Ezekből a személyes élményekből rengeteg ismerethez jutottunk a régi időkről. Ebben a közegben mozogtam és ragadtak rám az információk.
A családotokban volt néptáncos?
Kriszta: Nálunk senki sem táncolt. Putnokról származok, borsodi vagyok. Az egyetemen kezdtem el táncolni.
Zoli: Én annak idején Bencze Éva néninél kezdem el táncolni, ő tanított meg az első lépésekre, utána kerültünk Feri bácsihoz (Tóth Ferenc-szerk). 17 évesen abbahagytam a táncot és Gödöllőn kezdtem újra.

Ahol találkoztatok. Szóval a tánc hozott össze benneteket!Kriszta: Pontosan!
Zoli: A suliban mi volt a legjobb ismerkedési lehetőség? A tánc! Egy év múlva már én tanítottam a csoportot.
De akkor még nem táncoltatok együtt?
Zoli: Nem.
Kriszta: Zoli tanított minket táncolni, mi voltunk az utánpótlás. (nevet)
Már ekkor tetszett a tanári szerep?
Zoli: Ez érdekes! Ha valaki nekem azt mondja tizenéves koromban, hogy tanítani fogok, nem hittem volna el.
Kriszta: Pedagógus családban nőttem fel, éppen ezért a szüleim a tanári szakma felé terelgettek.  De nem akartam tanár lenni! Mindig is ilyen voltam, ha valamit erőltettek, azt biztos nem csináltam. Most már látom, hogy igazuk volt! Szeretem ezt a szakmát a nehézségek ellenére is.
Zoli: Versenyszerűen kézilabdáztam és a kettő közül kellett választanom. Örülök, hogy a tánc mellett döntöttem.
Mi szerettél volna lenni, Kriszta?
Kriszta: Agrármérnökként végeztem, kaptam mérlegképes könyvelői papírt is. Rövid ideig dolgoztam a szakmában, de mellette már táncot tanítottunk. Hazajöttünk Gödöllőről és itthon Feri bácsi örömmel fogadott bennünket. Látott bennünk tehetséget és lelkesedést, ezért megkaptuk az akkori ifjúsági csapatot. Onnantól kezdve a tánc lett az elsődleges. Teljesen más irányt vett az életem, és ennek nagyon örülök.
Nem bántad meg?
Kriszta: Egyáltalán nem! El se tudom képzelni, hogy miért tanultam agrármérnöknek. Erre szoktam mondani, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek. Nekem Gödöllőre kellett mennem, hogy Zolival találkozhassak.
Onnantól kezdve el sem engedtétek egymás kezét, sőt együtt is dolgoztok.
Kriszta: Nagyon jó, hogy együtt tanítunk! Egyedül biztos nem csinálnám. Közösen készülünk fel a próbákra, mindent megbeszélünk és ez így működik jól.

A munkát viszont így nem hagyjátok a próbateremben…
Kriszta: Nálunk ez nem probléma. Nem vagyunk együtt reggeltől estig, mind a kettőnknek megvan a saját munkája. Igazgatóhelyettes vagyok a tánciskolában, Zoli pedig kint dolgozik a földeken. Intézzük a saját munkánkat és mellette ott van a közös szerelmünk: a tánc.
Zoli: A táncpróbákon is megosztjuk a feladatokat, én a koreográfiákért felelek, Kriszta a szervező, csapatépítő. A táncokat viszont együtt tanítjuk. Ilyen téren is jól kiegészítjük egymást.
Kriszta: Szokták kérdezni a szülők Zolit, hogy hol lesz a fellépés, de neki fogalma sincs, ezek a feladatok engem várnak. Állandóan szervezek, nemhiába üzemszervező agrármérnök a szakmám, mégiscsak használom a diplomámat.
Zoli: Nem is tudom, mi lenne, ha ő nem szervezné meg a programokat…
Kriszta említette, hogy a táncokat együtt készítetek el. Otthon is táncra perdültök?
Kriszta: Szoktunk itthon is táncolni, kipróbáljuk a lépéseket, a figurákat. Amikor még nem voltam helyettes és télen Zolinak nem volt a földeken munkája, akkor délelőtt mindig táncoltunk. Most már nehezebb időt szakítani rá, de azért megoldjuk.
A régi felvételeket még mindig visszanézed, Zoli?
Zoli: Sok ötletet tudok belőle meríteni. Négy csoportot tanítunk, azaz négy különböző koreográfia kell. Mindig újat kell mutatni. Két egyformát nem szeretek csinálni, inkább alakítok rajta, de más legyen!
Fontos, hogy a zsűrinek mi az elvárása?
Zoli: Természetesen, ugyanakkor a zsűri is ismeri a stílusomat, többnyire már ez az elvárás tőlem.
Milyen a stílusod?
Zoli: Olyan produkciókat szeretek a színpadra vinni, amiknek van története, humoros, a tánc pedig beépül a játékba. Egy kerek egész történetet alkotok, aminek van mondanivalója. Az szokott sikeres lenni, ha a táncosok egy jól kitalált játékot adnak elő és mellette pedig a koreográfiát precízen eltáncolják. Akkor lehetsz sikeres, ha a saját stílusodat tükrözik a táncok.
Kriszta: Sokan ismernek már minket, tudják, hogy mire számíthatnak tőlünk, már várják a sajátos koreográfiákat. Nagy az elvárás, aminek meg kell felelni, de ez jó!
Nem lehet lazítani…
Kriszta: Az biztos, Zolinak nagy teher van a vállán! Ő mindig nagyon stresszes minden fesztivál előtt.
Zoli: Persze, mert maximalista vagyok. Magasra teszem a lécet és ha azt megugorjuk, akkor nem feltétlenül érdekel a zsűri véleménye. Elsősorban magamnak szeretnék megfelelni.

De a te sikeredhez kell a csapat is.
Zoli: Nélkülük nem megy. Ezért hiszünk nagyon a csapatainkban.
Kriszta: A táncosaink már jól ismernek bennünket. Tudják, ha jön a tavasz elkezdődik a fesztivál időszak, amikor Zoli nagyon ideges. Egyre feszítettebb a tempó, de már elfogadták, hogy ilyenkor százszor el kell próbálniuk ugyanazt.
Zoli: Akárhogy is haladunk, a végére mindig azt érzem, hogy még kell egy-két dolgon javítani.
Kriszta: Én egyáltalán nem ilyen vagyok! Nekem már teljesen jó, amin még Zoli javítani akar.
Akkor Te nyugtatod meg Zolit?
Kriszta: Pontosan. És próbálom a feszültséget oldani a csapat és Zoli között. Én vagyok a mérleg közepe. Megértem Zoli maximalizmusát, de a gyerekek ezt néha nehezen viselik. Ők már jónak látják, de kívülről Zoli még hibákat vesz észre. Biztos vagyok benne, ha nem lenne Zoli ilyen maximalista, nem jutottunk volna el erre a szintre.
Zoli: Szerintem nem vagyok szigorú!
Kriszta: Csak tavasszal! (nevet)
Zoli: Ebben az a nehéz, hogy sokáig kell toppon lenni, de közben jönnek a fiatalok új ötletekkel. Azért ezt nem lehet a végtelenségig csinálni.
Mi a cél?
Kriszta: Legyen olyan fiatal tánctanár Kalocsán, aki szépen lassan egyre több feladatot vesz át. A gyermekeink sajnos nem szeretnének ezzel foglalkozni, pedig örülnék, ha érdekelné őket annyira, hogy át tudjuk adni nekik a tudást. Imádnak táncolni, gyermekkoruk óta az életük része. De megértem őket, hiszen rengeteg buktatója van ennek a szakmának. Szerintem ha ezt nem együtt csinálnánk Zolival, akkor rendszeresen surlódás lenne köztünk. Rengeteget kell utazni a fellépésekre, de mivel mind a ketten megyünk, így nincs köztünk konfliktus.
Zoli: Nehéz és összetett ez a szakma: kell hozzá egy pár, aki ugyancsak jól táncol, érteni kell a gyerekek nyelvén, koreográfiákat kell készíteni és megtanítani, fellépésekre járni és nem mellesleg példát mutatni.
Akkor a fiúk most az édesapjuk nyomdokaiba lépnek…
Zoli: Most mind a három fiammal együtt dolgozunk a földeken. Tudják, hogy mi a feladatuk, hozzá kell szokniuk, hogy a mezőgazdasági munkát nem akkor kell csinálni, amikor kedvük van, hanem amikor kell. Érezniük kell, hogy felelősség van rajtuk. Örülnék, ha a családi vállalkozást ők vinnék tovább, és utána én már csak a tánccal foglalkozhatok.

A tánc hobbi vagy munka?
Zoli: Azt csinálom, amit szeretek, úgyhogy élvezem a munkámat, ami egyben a hobbim is.
A fotókat nézegetve mindenki azt mondta, hogy olyan szeretettel néztek egymásra.
Kriszta: Elérzékenyülünk… (Elmosolyodtak és megölelték egymást.)
Zoli: Nagyon szeretjük egymást! Jól választottunk!
Kriszta: Megtaláltuk a másik felünket.
Zoli: Nem vagyunk egyformák, különbözünk és pont ettől illünk össze.
Kriszta: Szerintem nagyon fontos, hogy megbeszélünk szinte mindent. Nem megyünk el egymás mellett, kíváncsiak vagyunk egymásra.
Zoli: A tánc pedig még jobban összetartja a kapcsolatunkat.
Kriszta: Sok közös élményünk van, a tánc egy fontos kapocs az életünkben.
Remélem nyáron pihenni is fogtok?
Kriszta: Zoli megígérte, hogy elvisz Balira a huszonötödik házassági évfordulónkra, de az már tavaly volt. Várom, hogy mikor indulunk!
De ő nem szeret szervezni, itt a hiba!
Kriszta: Ez igaz! Lehet ez is rám marad.
Beválallósak vagytok?
Zoli: Raftingoltunk már egyszer, és most már síelünk is. Szeretünk belevágni új dolgokba, de tériszonyunk van, így a hullámvasút és a vitorlázás kimarad. Nem szeretünk zuhanni!
Inkább szárnyaltok, ugye?
Zoli: A földön járunk! (mosolyognak)
Azt kívánom, hogy még húsz év múlva is ugyan így nézzetek egymásra!

Fotó: Atti