Kalandvágy, bátorság és kitartás… először ezek a szavak ugranak be Györgyiről és a párjáról – számomra ők a „nagy újrakezdők”. Az élet eddig már jó pár megpróbáltatás elé állította őket, de mégsem torpantak meg. Még akkor sem, amikor Kanadában kilátástalannak tűnt a helyzetük, és nem kapták meg a letelepedési engedélyt, így újra a startvonalhoz kellett állniuk. De szerencsére minden rosszban rejtőzik valami jó is: Györgyiék ugyanis éppen ennek a kudarcnak köszönhetik, hogy eljutottak Spanyolországba. Bár először csak egy rövidebb kitérőt tettek ide, de a mediterrán hangulat teljesen magával ragadta őket, így pár évvel később visszatértek, és a mai napig Orihuela Costa városában élnek, csupán egy ugrásra a tengerparttól.


– Milyen érzés volt hosszú idő után újra hazajönni?
– Minden egyes alkalommal izgatottan ülök fel a repülőgépre, és már alig várom, hogy landoljunk Budapesten. De ez most más volt. (elcsuklik a hangja) Ez volt az első alkalom, hogy apu nem várt a reptéren – már nem ölel át, és nem hallhatom, ahogy kislányomnak szólít. A felszállás pillanatában óriási fájdalom ült a szívemre, akkor tudatosult bennem, hogy ő nincs többé. Most a testvéremék vártak ránk, ami azért megnyugtató érzés volt, mert imádom a húgomat, a gyermekeit pedig rajongásig szeretem, úgyhogy minden egyes itthonlét főként arról szól, hogy velük legyek.
– Spanyolországot tartod az otthonotoknak?
– Amikor eljövünk onnan Magyarországra, akkor az ottani barátainknak mindig azt mondom, hogy hazamegyek, de ha jól belegondolok, akkor nekünk már igazából Spanyolország az otthonunk. Szóval valójában mind a két helyen otthon érezzük magunkat.
– Spanyolország előtt, évekig Kanadában életetek. Miért éppen oda vezetett az utatok?
– A férjem már 10 éves kora óta szeretett volna Amerikában élni, és 2000 nyarán egy ismerősünkön keresztül lehetőséget kaptunk rá. Peti – aki ekkor még csak a barátom volt – egyből meglátta benne a fantáziát, és én sem zárkóztam el attól, hogy belevágjunk ebbe a kalandba, pedig igazából nem tudtuk mi vár ránk, sőt akkor még az angollal is hadilábon álltunk. (nevet) Talán vakmerő döntést hoztunk, amikor elindultunk a nagyvilágba, mert ehhez bizony kellett némi bátorság. Érdekes, hogy gyermekként mindig honvágyam volt, ha táborba mentünk az osztállyal, ezzel szemben magamon is meglepődtem, hogy a kanadai út előtt fel sem merült bennem, hogy inkább maradjunk itthon. Végül is egyáltalán nem bántuk meg a döntésünket.


– Mi várt ott rátok?
– Nem az, amire számítottunk. Egy magyar családnál laktunk egy aprócska városban, amit én csak „Sohaországnak” hívtam. Azt hiszem, a név mindent elmond arról, amibe cseppentünk. Egy elszigetelt kisvárosban éltünk Torontótól 30-40 kilométerre. Úgy képzeld el, hogy még tömegközlekedés sem volt, nem beszélve arról, hogy a szuterénért, ahol meghúzhattuk magunkat, borzasztó sokat fizettünk. Én rögtön mélypontra is kerültem, rengeteget sírtam abban az időszakban. Szerencsére elég gyorsan találtam munkát egy szendvicsbárban, amit görögök üzemeltettek. A mai napig nagyon hálás lehetek nekik, mert segítettek elköltözni egy másik albérletbe, ahol már nem csak egy szobán kellett osztoznunk, és a tömegközlekedést is tudtuk használni.
– Hogyan tudtatok boldogulni az angol nyelv ismerete nélkül?
– Hát nehezen, de tudod, a kényszer nagy úr! Amikor csak lehetett bekapcsoltam a tévét, és angol felirattal néztem a filmeket, így ki tudtam következtetni, melyik szó mit jelent, és újságot is olvastam, az ismeretlen szavak jelentését pedig megkerestem a szótárban. Sokat jelentett, hogy a munkahelyemen nagyon segítőkészek voltak a kollégáim, mindent megpróbáltak elmagyarázni, ha kellett kézzel-lábbal mutogatták el, így lépésről lépésre egyre jobban értettem, amit mondanak.
– Milyen emlékeid vannak a kanadai kezdetekről?
– Rettenetesen hideg volt, jóformán állandóan fáztam. Az első télen annyi hó esett, amennyit még életemben nem láttam! A párom egy építőipari cégnél dolgozott, és télen havat túrtak a hatalmas bevásárlóközpontok parkolójában: mire befejezték a hólapátolást, kezdhették elölről. Úgy képzeld el, hogy akkoriban nem mindig volt pénzünk ételre vagy vízre, így maradt a hó, ha szomjasak voltunk. A munkahelyemen pedig minden nap kaptunk egy szendvicset, amit legtöbbször hazavittem inkább Petinek, hogy legyen energiája dolgozni.
– Mondhatni, hogy napról napra éltetek?
– Igen. Volt olyan hét, hogy húsz dollárból kellett gazdálkodnunk, ami azt jelentette, hogy vettünk egy nagy vizet, egy olcsóbb kenyeret és maximum valami szalámit hozzá – semmi másra nem futotta. Az sem volt ritka, hogy a buszjegyre már nem maradt pénzünk, ezért combig érő hóban mentem haza, vagy az út mentén sétáltam, ott, ahol a busz már járt és letaposta a havat.
– Sosem érezted úgy, hogy egyszerűbb lenne feladni a kinti életet?
– Nem, mert az a típus vagyok, aki képes küzdeni, és a saját kezébe venni az élete irányítását. Annak ellenére, hogy megviselt a bizonytalanság, valahol tudtam, hogy egyszer minden jobbra fordul. Egy porszemnyi faluból egyszer csak egy világvárosba kerültem. Egy ilyen helynek azért nem csak árnyoldalai vannak. Egy időben, amikor szörnyen koszos házakat takarítottam, az volt a szokásom, hogy munka közben az ablakon kinézve élveztem az elém táruló varázslatos látványt: az égig érő épületeket. Azelőtt sosem láttam még ilyet.


– Hozzá lehet szokni a honvágyhoz?
– Miután mégiscsak lejelentkeztünk, mint menekültek, egyre inkább feszítette a lelkemet, mert öt évig nem hagyhattuk el az országot, különben sosem térhettünk volna vissza. Bár az utolsó pár év már kifejezetten jó volt, és szereztünk barátokat is, de ettől függetlenül nagyon hiányzott a családom. Akkor még nem volt internet sem, úgyhogy a kapcsolattartás kifejezetten nehéz volt. Ezt úgy oldottam meg, hogy vettem egy kaparós kártyát, amin volt egy telefonszám, azt kellett felhívni, majd beütni a kártyán szereplő kódot és 10-15 percünk volt arra, hogy mindent megbeszéljünk az otthoniakkal. Nem lehetett túlságosan belemerülni a mesélésbe, mert pillanatok alatt lejárt az idő és megszakadt a vonal. Olykor levélben küldtem képeket, és írtam pár sort a szüleimnek, hogy ne aggódjanak miattunk.
– Ennyi próbatétel után már azt gondolnám, csak jó jöhet.
– És nem… 2005-ben annak ellenére, hogy minden szükséges papírunk megvolt, mégsem kaptuk meg a letelepedési engedélyt, és el kellett jönnünk. Fájó szívvel hagytuk ott Kanadát, az addigi éltünket, pedig már a jövőnket is ott terveztük. Ettől függetlenül nem adtuk fel, hogy egyszer kanadai állampolgárok legyünk – még egy ügyvédet is megbíztunk, hogy járjon el az ügyünkben –, mert addigra itthon is minden megváltozott, és nem szerettünk volna maradni. Közben az egyik barátnőmtől megtudtam, hogy a testvére Malagán él, ami nincs túlságosan messze, és ahol nem mellesleg mindenki beszél angolul, így mi is könnyedén beilleszkedhetnénk. Nekünk sem kellett több, 2006 januárjában két bőrönddel a csomagtartóban elindultunk Spanyolországba. Imádtam a gyönyörű tengerpartját, a barátságos időjárást, és azt, hogy jóformán mindig meleg van. Kanada után ez felüdülés volt számomra, végre nem fáztam! (nevet) Két évet éltünk ott, hiszen 2008 őszén végre megkaptuk a kanadai állampolgárságot, így visszamehettünk Amerikába. Persze addigra már megszerettem Spanyolországot is, így a szívemből ott hagytam egy darabot.


– Mondhatjuk, hogy Kanadában megint mindent újra kezdtetek?
– Mintha sosem éltünk volna még ott. Mivel anno mindent hazavittünk, így semmi nem várt ránk. Én jó pár hónapig nem is dolgoztam, egyszerűen nem találtam munkát, de Peti hála Istennek szerencsésebb volt nálam. Borzasztóan bántam már, hogy visszamentünk, de idővel szépen újra rátaláltunk önmagunkra.
– Miért húzott mégis haza a szívetek?
– Amikor megszülettek a testvérem fiai, úgy éreztem, hogy nem szeretnék kimaradni az életükből, nekem a közelükben van a helyem. Ugyan nem Magyarországon képzeltük el az életünket, de akkor még csak az fogalmazódott meg bennünk, hogy Európán belül maradunk. Az egyik barátnőmtől tudtam meg, hogy van egy eladó mosoda Spanyolországban, méghozzá Orihuela Costa városában, ahol korábban éltünk. Mivel jó üzletnek bizonyult, így némi töprengés után bele is vágtunk. Az első évben konkrétan a szennyes zsákok tetején ebédeltünk, annyi munkánk volt. Mivel Petivel együtt dolgozunk, ez eleinte járt némi súrlódással, de mára már jól összecsiszolódtunk, és kialakítottunk egy jól bevált rutint a munkánkban, így szépen minden időre elkészül. Tulajdonképpen előtte is szerettem takarítani és mosni, mégsem tudtam egy csomó mindent, és nekünk is idő kellett mire rájöttünk a szakma fortélyaira. Amikor először behoztak egy menyasszonyi ruhát tisztíttatni, egy pillanat alatt levert a víz. (nevet) Aztán megoldottuk azt is, és ma már szinte nincs is olyan, amit ne tudnánk kitisztítani. Nagyon jó érzés, amikor látja és szóvá is teszi a vendég, hogy a ruha szebb, mint új korában. Ennél jobb visszajelzés nem is kell.


– Azóta már megy a spanyol nyelv is?
– Ahol mi lakunk, ott főként betelepültek élnek – britek, hollandok –, ezért majdnem mindenki az angol nyelvet használja, ami szerencsés, mert a spanyolok eszméletlenül gyorsan beszélnek, nehéz velük felvenni a fonalat. Itt olyannyira nem szükséges a helyi nyelv ismerete, hogy ha beülünk egy kávézóba vagy egy étterembe, oda se hozzák a spanyol menüt, egyből az angol nyelvűt adják a kezünkbe. Azt is megfigyeltem, hogy ha a boltba bejön egy spanyol ajkú vásárló, már a köszönésemből leszűri, hogy idegen vagyok, és egyből angolra vált.
– Milyennek ismerted meg a spanyol embereket?
– Az első benyomás róluk, hogy nagyon hangosan beszélnek. (nevet) Mosolyognak, tele vannak életszeretettel, vidámsággal, de talán kevésbé nyitottak, és idő kell, mire közel engednek magukhoz. A spanyol mentalitáshoz hozzátartozik, hogy nyugodtak, nekik nem számít az idő, abszolút ráérnek. Erre én is csak akkor jöttem rá, amikor már huzamosabb ideje éltünk kint. Elmesélek egy történetet, amiből kiderül, hogyan viszonyulnak a spanyolok az időhöz. Egyszer elvittem a varrónőnek három felsőt, és ő azt ígérte, hogy keddre elkészül velük. A biztonság kedvéért szerdán mentem vissza, persze nem is értette, miért jöttem. Még én éreztem rosszul magam! Megbeszéltünk egy új időpontot, és én már rutinosan plusz egy napot rászámoltam. És csodák csodájára, még mindig nem varrta meg a ruhákat! Konkrétan két hetet vártam, mire elkészült a munkával. Ehhez a lazasághoz még nem tudtunk hozzászokni, ugyanis a spanyolok életritmusa abszolút eltér a miénktől – ők sosem kapkodnak. Erre van is egy külön kifejezésük: „mañana, a mañana”, azaz „ej, ráérünk arra még”. Ezzel szemben én azt vallom, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Mindent szeretek előre megtervezni, ugyanakkor rám is hatással van a spanyol mentalitás, így sokat oldódtam, és rugalmasabban kezelek bizonyos dolgokat.


– Tudnál máshol élni?
– Azt hiszem nem, itt megtaláltuk az otthonunkat, és már nem vágyódom el. Olyan, mintha az a tíz év ki se esett volna, ugyanott folytattunk mindent, ahol abbahagytuk. Viszonylag közel élünk Magyarországhoz – csak két-három óra a repülőút –, jóformán bármikor haza tudunk jönni, de ott kint mégiscsak egy másik kultúra és környezet vesz körül minket. A természet már az első pillanattól fogva lenyűgözött: itt naponta rácsodálkozom, milyen gyönyörű a narancsszínben úszó napfelkelte, a morajló tenger… legszívesebben minden alkalommal készítenék róla egy képet. Bármerre is indulunk, belebotlunk egy gyönyörű partszakaszba vagy egy újabb nyüzsgő mediterrán városba. Az sem mellékes, hogy jó pár dolog sokkal kedvezőbb áron elérhető, mint Magyarországon, és az életszínvonal összehasonlíthatatlanul jobb. A férjemmel közösen dolgoztunk meg azért, hogy itt tartsunk, és már nem szeretnénk feladni mindazt, amiért megküzdöttünk.
– Azt kell, hogy mondjam: téged megedzett az élet. Mit tanultál meg mindabból, amit átéltél eddig?
– Az biztos, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Úgy érzem, hogy soha nem adhatom fel, még akkor sem, ha teljesen kilátástalannak tűnik egy helyzet. Ilyenkor azzal biztatom magam, hogy a rossz állapot is csak átmeneti, nem tarthat örökké, és a nehéz körülményekből is van kiút, mert mindig jön egy új nap, tele új reményekkel.