A törékeny alkatú, vidám természetű és mosolygós szemorvosból árad a kedvesség. Marietta – azaz „Miett”, ahogy sokan becézik – olyan, mint egy ismeretlen ismerős. Bármikor találkozunk, váltunk néhány szót, ugyanakkor az életéről, a döntéseiről, a benne kavargó érzésekről mindeddig oly keveset árult el. A bátyja után ő is orvos lett, sőt a fia is szemésznek készül, a lánya pedig a gyógyszerész pályát választotta. Testvérével – dr. Andriska Gézával – a kapcsolatuk szeretettel és figyelemmel teli, és a beszélgetésünk során rendszeresen, mint afféle origóponthoz, visszakanyarodtunk hozzá. Egy melengető teára invitálom Miettet, de hamar kiderül, hogy ő inkább a víz mellett dönt.

– A tea valahogy mindig a stresszes vizsgaidőszakok emlékét juttatja az eszembe. Visszagondolva az egyetemi évekre, eszméletlen mennyiségű fekete teát ittunk meg egy nap alatt, csakhogy még tovább frissek legyünk és tanulhassunk. Ha már a kávé nem hatott, akkor erős fekete teát főztünk, aminek a hatását tovább éreztük, ugyanakkor az általa okozott rossz közérzetet sosem felejtem el. Ezek után csakis akkor iszom teát, ha beteg vagyok, máskülönben eszembe sem jut. (nevet)


– Milyen volt a kis Miett?
– Anyukám mindig azt mondta, hogy a Miett becenév helyett, találóbb lett volna számomra a „Miért”, mert állandóan egy újabb kérdéssel álltam elé. (nevet) A kíváncsiság már akkor is vitt előre, és ez ma is teljesen igaz rám. A bátyámmal mindig is szoros volt a kapcsolatom – emlékszem, hogy pöttöm kislányként is, mindenhova magával vitt, így nem maradtam ki a csínytevésekből, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ő mindig megvéd és vigyáz rám. Egyszer elestünk bringával a jégen és megbeszéltük, hogy ez köztünk marad, hiszen ha kiderül, többet nem mehetünk el együtt. Úgy is volt, csakhogy azt nem vettük számításba, hogy eléggé beütöttem a fejemet, így édesanyámnak inkább bevallottam a történteket, és büszkén újságoltam micsoda kalandban volt részünk. (nevet)
– Sosem jutott eszedbe, hogy a művészetek irányába indulj el, hiszen zenei általános iskolába jártál?
– Valóban erősen hatott rám a művészi vonal, és az iskola mellett zongoráztam és néptáncoltam is. Ebben a közegben nőttem fel, ezért az álmaim is ehhez kapcsolódtak. Ugyan szerettem zongorázni, de nem voltam benne különösen tehetséges, és mivel a szorgalmam is hiányzott hozzá, hamar le is mondtam róla. Maradt a tánc, amiben viszont el tudtam képzelni magamat. Rengeteget jártunk külföldre, fantasztikus élményeket szereztem, új kultúrákat ismerhettem meg általa. De tisztában voltam vele, hogy a tánc nem kíméli a testet, és megterhelő lenne napi szinten foglalkozni vele. Aztán egyre gyakrabban jártam Szegedre a testvéremhez, és ha úgy alakult, elmentük szórakozni a baráti társaságával. Egy rendkívül kellemes közegbe kerültem – a művészetek és az irodalom iránt érdeklődő embereket ismertem meg. Nyitottak voltak a világra, és ez engem is magával ragadott, úgy éreztem, hogy ott a helyem!
– Tudtad, hogy az orvosi hivatás mivel jár?
– A bátyámon keresztül volt némi fogalmam róla. Amikor elkezdtem a gimnáziumot, ő akkor végezte el az orvosi egyetemet, sőt már Kalocsán dolgozott. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen nagyszerű érzés is lehet teljes felelősséget vállalni egy-egy döntés meghozatalakor. Habár láttam a szakma nehézségeit, mégis kihívásként tekintettem ezekre az akadályokra. Különben is szükségem van az állandó adrenalinra! (nevet)


– Az orvosi szakmában ebből nincs is hiány!
– De azért a szakosodásnál – magamhoz képest – óvatos voltam. Tudatosan olyan területet választottam, ahol nem kell élet-halál között lebegő embereken életmentő beavatkozásokat végezni. Az egyetemen pedig Süveges professzor asszony zseniális előadása után már nem volt kérdés számomra, hogy a szemészettel szeretnék foglalkozni. Később az ő klinikáján dolgozhattam, így fantasztikus szakemberektől tanultam. Az sem mellékes, hogy szemészként sokkal több pozitív élményt élhetek át, mint más területen. Már koraszülött kortól kezdve járnak hozzám a gyerekek, és sok esetben felnőtt korukig követjük őket, éppen ezért elég szoros kapcsolat alakul ki közöttünk. A tiszta, éles látás a mindennapi életet nagyban befolyásolja, ezért külön boldogsággal tölt el, ha egy apró csemetét megtanítunk látni. Ez bizony hosszú évek, kitartó munkája. A siker végigkíséri a munkámat, és ez az, ami löketet ad a következő kihíváshoz.
– Szerettél Szegeden élni, mégis miért húzott haza a szíved?
– Az a típus vagyok, aki imád csavarogni, világot látni, új ismereteket szerezni, de utána mindig hazavágyódik – sosem tudtam máshol elképzelni az életemet.
– Olykor szoktál azon gondolkodni, hogy a szem mit árul el az adott emberről?
– Hogyne, különösen, amikor egy csodás zöld vagy barna szemet látok! Ahogy megpillantok egy embert, egyből a tekintetét figyelem, mert abból a lelki állapotára tudok következtetni. Az érzelmek ugyanis rögtön megjelennek a szemben.
– Melyik sikertörténetedre vagy a legbüszkébb?
– Szerencsésnek mondhatom magam, mert hirtelen olyan sok emlékezetes eset jut az eszembe… Egyszer egy apuka a rendelőben szembesült azzal, hogy a fiának még évekig biztosan nem lehet jogosítványa. Ugyanis egy kancsal gyermek gyógyítása általában éveket vesz igénybe, de szerencsére vannak kivételes esetek, amiket sosem felejtek el – ez is ilyen volt. A találkozásunk után egy hónappal, csodák-csodájára teljes lett a gyermek látása. Ez engem is meglepett, így egyből kíváncsi lettem, minek köszönhető ez az óriási változás. Kiderült, hogy az édesapa szabadságot vett ki, csakhogy állandóan foglalkozhasson a fiával, és az általam előírt feladatokat gyakorolják. Ha egy gyermek megtanul látni, az nem csak a mi érdemünk, a szülők és a gyermek szoros együttműködése is kell hozzá. A kitartásnak pedig mindig megvan a gyümölcse.
– És ha az életed legnehezebb időszakára gondolsz?
– Orvosként is fájdalmas az elmúlással szembenézni, főként, ha egy szerettünket kell elengednünk. A férjem pár hónap leforgása alatt ment el. Borzasztó volt elfogadni, hogy nincs tovább, itt a vég. Ebben a helyzetben is a testvéremre számíthattam és a gyermekeimre.


– A bátyád az első, akit felhívsz, ha bármi probléma adódik?
– A mai napig mindenben számíthatok rá. Jóformán nem telik el egyetlen nap sem, hogy ne találkozzunk, hogy megbeszéljük mindazt, ami éppen foglalkoztat bennünket. A szeretetével folyamatosan ösztönöz és biztat. Akkor is hitt bennem, amikor kételkedtem abban, hogy képes vagyok sikeresen túljutni egy-egy vizsgán. A biokémia volt a mumusom, ezért rendszeresen leültünk együtt, és elmagyarázta a bonyolultabb részeket. Egyébként, amikor felvettek, a szüleim már nyugdíjasok voltak, így óriási terhet jelentett volna számukra a megélhetésem biztosítása az egyetemi évek alatt. Ezért is örökké hálás leszek a testvéremnek, mert segítette a taníttatásomat. Ha ő nem lenne, én ma valószínűleg nem csinálhatnám azt, amit igazán szeretek.
– Mit teszel az egészségedért?
– Még abban az időben kezdett el igazán foglalkoztatni az egészséges táplálkozás, amikor a férjemről kiderült, hogy cukorbeteg. A cukorbetegeknek ajánlott diéta olyan étrendet ír elő, ami tulajdonképpen mindenkinek ajánlott. Akkor az egész táplálkozásunkat finoman áthangoltam: először is kiiktattam belőle a cukrot, helyette azóta is különböző édesítőszereket használunk, a finomlisztet pedig lecseréltem teljes kiőrlésűre és rozsosra. Imádok kísérletezni – szerintem fontos megismerni, hogy bizonyos alapanyagokkal, mit tudunk elérni. Voltak persze óriási mellékapásaim, de ezekből is tanultam. Folyamatosan írom, hogy mit mivel lehet helyettesíteni egy-egy receptben, és mi az, ami nem működik. Igyekszem az összes ételleírást úgy átformálni, hogy a hagyományos ízeket megtartsam, mégis egészséges, színes és változatos ételeket készítsek. Édesapám egyszer azon töprengett, hogy milyen világot is élünk: „A két háború között szegények voltunk, mégis változatos volt az étkezésünk, akkor ma mégis miért van annyi cukorbeteg?! Nem mozogtok eleget, gyermekeim!” És teljesen igaza volt, a rendszeres sport alapvető, és mellette persze a tudatos táplálkozásnak is figyelmet kell szentelnünk.


– Amikor eléd állt a fiad azzal az elképzeléssel, hogy orvos szeretne lenni, mit szóltál?
– Nem lepődtem meg rajta, csak szerettem volna, hogy biztos legyen a döntésében, ezért sorra vettük az összes lehetőséget: elindultunk a tanári hivatástól, aztán felvetődött a vegyész szak, és végül persze az orvosi egyetemnél kötöttünk ki. (nevet) Szerintem egy szülőnek az a feladata, hogy segítsen megtalálni a gyermeke útját. A fiam végül úgy döntött, hogy a nyomdokaimba lép, a lányom pedig – ha minden jól alakul – gyógyszerész lesz. Most mind a ketten utolsó éves hallgatók az egyetemen.
– Akkor nagy lehet otthon az izgalom.
– Ne is mondd! Anyukám mindig azt mesélte, hogy ő a két gyermeke egyetemi éveit végigizgulta, és majd meglátom, milyen lesz nekem is a gyermekeimért aggódni. Ma már ugyanúgy szorítok értük, ahogy anno édesanyám tette a bátyámért és értem. Az egyetemen az a biztos, ami már megtörtént, úgyhogy nem szeretném elkiabálni, de én nagyon bízom benne, hogy idén mind a ketten megszerzik a diplomát.
– Mi lesz, ha a fiatalok kirepülnek a családi fészekből?
– Annyira jó, hogy itthon vannak, bele sem gondoltam még, hogy milyen lesz jövőre. Akkor egy új élet kezdődik, de ezzel még nem szeretnék foglalkozni. Azt hiszem, még sosem unatkoztam, mindig feltalálom magam, és nem lesz ez másként akkor sem, ha a gyerekeim önálló életet kezdenek. Az olvasás például abszolút kikapcsol, és szeretek a természetben lenni, kutyát sétáltatni. A Duna a szívem csücske, rengeteg emlék, felejthetetlen élmény köt oda. Nyáron általában a hajókázást jelentette, télen pedig imádtunk a töltésről leszánkózni a gyerekekkel. Bármikor, ha kimegyek, ott békesség tölt el. Úgy hiszem, hogy a mának kell örülni, hogy mit hoz a jövő, azt úgy sem tudhatjuk, de ha kihívást, akkor megküzdünk vele, ha örömet, akkor azt megéljük. Azt hiszem, hogy nincs más dolgunk, csak meglátni az életben a szépet.

Fotó: Panna