Bovier György dunapataji fiatalember történetét sokféleképpen elmesélték már, sőt elmesélte ő maga is, mégis még mindig van érdemi mondanivalója és még mindig van mit ellesnünk tőle. Gyuri ugyanis nemcsak egyszerűen megtanult és megtanít másokat is „tovább élni” egy sorsfordító szerencsétlenség után, hanem szemléletet formál. Széles mosollyal meséli, hogy ő a baráti társaság „nyomi coacha”, és felajánlja, hogy bármikor szívesen elkísér ruhát vásárolni a plázába, a testében lévő fémek miatt úgyis becsipog a kapuknál. De vajon mi mindennek kell ahhoz történnie, hogy egy 17 évesen gerinctörést szenvedő, majd az azt követő kemény rehabilitációt végigcsináló, és azóta is mindennapi fájdalommal élő ember mosolyogva tudjon ezekről beszélni, mi több, ő öntsön erőt sorstársaiba? Erről mesélt magazinunknak Bovier György, akivel a Zoomon keresztül „találkoztunk”.


Mielőtt belevágnánk az interjúba, egy kis bevezetés: Gyuri az srác, akinek 2002-ben, tizenhét éves korában egy autóbaleset örökre megváltoztatta az életét – az örökmozgó sportember kerekesszékbe került. Bár többször megtehette volna, de nem adta fel. 2012-ben megismerkedett a kerekesszékes tenisszel, majd 2015-ben a Magyar Kerekesszékes Teniszválogatott kerettagja lett, és 2016-ban 3. helyezést ért el a csapattal a világkupa selejtezőn, így jutottak ki a tokiói döntőre, amelyen a 11. helyen végeztek. Emellett ő volt a Budapest-Bamako rally első kerekesszékes résztvevője. Bár a pandémiás időszak sportolóként visszavetette, de a maga módján „több lábon áll” – élne egy, az állapotára utaló szóviccel, amit beszélgetésünk során többször be is dobott, amolyan saját védjegyként, abszolút tudatosan. Dolgozik, motivációs előadó, integrációs tréner, a megváltozott munkaképességűeket bemutató és felkaroló kampányok arca és szervezője – olvasható saját honlapján. Egyszóval Gyuri élete és életigenlése kimeríthetetlen forrás – ismerd meg őt!

– Ha arra kérnélek, hogy néhány pillanatképpel foglald össze a történetedet, akkor milyen mozzanatokat emelnél ki?
– Hogy adott egy mozgékony, minden jóban és rosszban benne lévő 17 éves tinédzser, aki egyik napról a másikra mozdulatlanná válik egy balesetből származó gerinctörés miatt. Hónapokig fekszik kórházi rehabon, és két hét alatt 22 kilót fogy. Úgy tekint az életére, mint egy történetre, ami a balesetig tart, aztán újraindul más irányba.
– Hogyan emlékszel vissza a baleset napjára?
– 2002. július 21-én volt az autóbalesetem, pont egy nappal a szelidi EFOTT után. Figyelmetlenség okozta. Senkit nem hibáztatok – senki nem ivott, nem volt drog, mindössze annyi történt, hogy busz helyett egy ismerősöm autójába ültem, aki felajánlotta, hogy hazavisz Dunapatajra. Aztán kitaláltuk, hogy kiugrunk még a meszesi Duna partra is, de az odavezető úton az autó egyik kereke lement az útról, a sofőr pedig rutintalanul félrerántotta a kormányt. Megpördültünk, az anyósülés oldala, ahol ültem, belecsapódott az árokfalba, és én kiestem az autóból – eltört a 12-es csigolyám és a gerincvelőm nagy része is megsérült.
– Ez a kép a mai napig ilyen részletesen előtted van?
– Igen, egészen a csattanásig. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a mentősök ébresztgetnek. Sem a sofőrnek, sem a velem együtt utazó barátomnak nem lett komolyabb baja, ő értesítette a szüleimet is, a mentőt pedig egy szemből jövő autós hívta, aki azonnal megállt segíteni. A következő emlékképem már az, hogy a mentősök vágják le rólam a ruhát. Annyira nem voltam képben a helyzet súlyosságát illetően, hogy emlékszem, azt sérelmeztem, hogy tönkre teszik az új pólómat. Aztán újra filmszakadás, és már a mentőautóban vagyok, amivel meg kellett állni, mert olyan rosszul voltam, hogy nem tudták mérni a vérnyomásomat. Aztán újabb villanás, és már a kecskeméti kórházban tolnak a műtőbe, majd négy és fél órán keresztül távolítják el a gerincvelőmből a törött csigolya darabkáit, végül „bevasaznak”. Van bennem két darab 10 centis fémlap, meg négy 6 centis csavar, ami tartja a sérült csigolyát. Ezek talán már kivehetőek is lehetnének, de nem feküdnék újra kés alá, amíg nem muszáj… elfér az ott. Mondjuk a plázák ruhaboltjaiban, kivétel nélkül becsipogok, úgyhogy, ha könnyen szeretnél ruhához jutni, akkor szólj és elmegyek veled vásárolni! (nevet)
– Hihetetlen, hogy mindeközben a gerinctörésedről mesélsz…
– … meg hát a nyomit úgysem állítják meg! (folytatja, még mindig nevetve) Aztán elkezdődött egy hosszú, de az orvosi várakozásokhoz képest mégis rövid út, ami a rehabilitációmat jelentette. Úgy becsülték, hogy körülbelül egy évig tart majd nekem ez a folyamat, amit sikerült megfeleznem.
– Ezt hogy csináltad?
– Nem volt könnyű. Két hétig voltam intenzíven, aztán kerültem a rehabra úgy, hogy három hétig ténylegesen fel sem fogtam, hogy pontosan mi történt velem, és hogy soha az életben nem fogok újra járni. Az eszemmel tudtam, hogy eltört a gerincem, hogy nem érzem a lábam, be vagyok katéterezve, nem hajlik a derekam és fűző van rajtam, de nem állt össze, hogy ez azzal jár, hogy soha többet nem állok lábra. Később mesélték el a barátaim, hogy édesanyám mindannyiukat megkérte arra, hogy ne hozzák szóba az állapotom véglegességét, mert úgy tűnik, hogy ezt én még nem tudatosítottam magamban. Utólag mondták csak, hogy milyen nehéz volt ez akkor nekik, de ma már biztos vagyok abban, hogy a barátaim akkori hozzáállása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy gyorsabban kikerültem a kórházból, mint számítani lehetett rá. Utólag furcsán hangzik, de hidd el, hogy akkoriban rengeteget löktek rajtam az olyan apró poénok, mint hogy cumisüvegben csempésztek be nekem a Bacardit. Persze voltak olyanok is, akik motiváló idézetekkel teli könyvvel leptek meg. Mindkettő egyformán jól esett – persze másképp dobták fel a napomat –, ahogy a törődés és a gondoskodó szándék is, ami mögöttük volt.


– Mikor és hogyan jött a véglegesség felismerése?
– Amikor átkerültem a rehabra. Ez nem lesz gusztusos történet, de az előadásaimon is el szoktam mesélni, pont azért, mert tudni kell erről is ahhoz, hogy a hallgató vagy olvasó pontosan értse, honnan kellett feljönnöm. Szóval feküdtem az ágyban, bekatéterezve, bepelenkázva, és mivel régóta nem volt székletem, így nagy mennyiségben kaptam hashajtót. Aztán az egyik este arra ébredtem, hogy minden tiszta mocsok körülöttem. Ott és akkor tudatosult bennem, hogy nem egy szimpla lábtörésből lábadozok. Kiborultam, sírtam, jöttek a nővérek, akik mindent elkövettek, hogy rendbe tegyenek és persze nyugtatni próbáltak. Másnapra megfogalmazódott bennem, hogy eltört a gerincem és többet nem fogok járni. Arról viszont még mindig fogalmam sem volt, hogy a pillanatnyi állapotomnál tudok-e majd jobb életminőséget teremteni magamnak. Egy csomó kérdés zakatolt a fejemben: örök életre pelenkában maradok? Fogok tudni közlekedni? Tudok-e majd dolgozni? Lesz valaha barátnőm? Akkor még nem volt a zsebünkben a világ az okostelefonon keresztül, és nem kaptunk mindenre instant választ a Google-től… néhány hétre teljesen magamba zuhantam. Mindenki próbált a maga módján segíteni körülöttem, de ellöktem őket. Aztán jött egy fordulópont, amikor ráeszméltem, hogy el kell döntenem, hogy mit akarok. Ezért szoktam viszonylag sokat beszélni az előadásaimon is a döntések fontosságáról. Nyilván az is egy döntés, ha úgy határozol, hogy életed végéig sajnáltatod magad, anyád húslevesét eszed, és havi 40 ezer forintos rokkantjáradékból tengődsz. De én egyetlen dolgot biztosan tudtam, hogy ezt rohadtul nem akarom!
– Kérlek, engedj be bennünket egy kicsit a fejedbe! Egy tizenhét éves, mondhatjuk, hogy gyakorlatilag még az élete, önállósodása kezdetén járó fiatalról beszélünk, aki minden bizonnyal sokféle jövőképet elképzelt magának, csak azt nem, amit a sors ráosztott. Hogyan sikerült ezt a helyzetet végül kezelned?
– Sokat segített, hogy 13 éves koromban elkerültem otthonról, és kollégista lettem. Az első évben nagyon küzdöttem a honvággyal, de ahogy telt az idő, barátokat szereztem és megtaláltam a helyem, amennyire egy 16 éves gyerek ezt teheti. Utólag biztos vagyok benne, hogy ez rengeteget adott ahhoz, hogy később hogyan tudtam kezelni a helyzetemet. Egyébként a mai napig tartó barátságok születtek akkor, a középiskolás évek alatt. Két döntést hoztam meg. Az egyik az volt, hogy kihozom az adott élethelyzetemből a maximumot. A másik azzal van összefüggésben, ami már gimisként kiderült rólam: jó problémamegoldó-képességem van. Viszonylag népszerű srác voltam a suliban, benne voltam mindenben, és a logikus, jó meglátásaim miatt a többiek gyakran kértek tőlem tanácsot, segítséget. A balesetem után rádöbbentem, hogy most én lettem az, akinek segíteni kell, holott nem ehhez voltam szokva. Aztán történt valami… Az egyik nap azt láttam, hogy a gyógytornász, aki rendszeresen foglalkozott velem, és nemcsak a fizikai, hanem a lelki felépülésemért is nagyon sokat tett, leverten jön be dolgozni. Addig unszoltam, hogy hadd segítsek neki én is, ha ő már olyan sokat tett értem, hogy végül kiszakadt belőle, mi a baj. Ekkor ébredt fel bennem ugyanaz, amit anno az iskolában is éreztem, hogy jó hallgatóság vagyok, és tudok hasznos tanácsot adni, jót mondani, olyat, amire éppen szükség van. Két héttel később már mosolyogva jött be és megköszönte a beszélgetést, bennem pedig ekkor fogalmazódott meg a másik döntésem: attól függetlenül, hogy kerekesszékbe kényszerültem, igenis tudok olyat adni az embereknek, ami segít nekik.
– Sosem fordult meg a fejedben, hogy a küzdés helyett egyszerűbb lenne feladni?
– Dehogynem! Volt, hogy egy szerencsétlenül sikerült katéterezés után átvittek egy másik kórházba, ahol olyan pici volt a szoba, hogy a két ágy közé a kerekesszékem sem fért be. Azt már nem is akarom részletezni, hogy urológiai intézmény lévén, a kórteremben jobbra és balra fordulva mit láttam. Csak emlékeztetőül: az okostelefonról még azt sem tudjuk, hogy létezik. Na, ott kemény éjszakákat töltöttem, volt időm átgondolni az életemet. Persze sokszor előfordult, hogy úgy éreztem, meguntam már a küzdelmet, de valahogy mindig sikerült túllendülnöm ezen. Tizenévvel később hallgattam egy előadást a kommandósok kiképzéséről, ahol ez hangzott el: amikor úgy érzed, hogy a szellemi és fizikai teljesítőképességed határán vagy, még körülbelül az erőtartalékaid ötven százalékát fel tudod szabadítani, ha fejben át tudsz billenni.


– Mi a helyzet a fájdalommal?
– Ez egy furcsa dolog. Én konkrétan nem érzem a lábaimat, tehát ha fognál egy égő cigarettacsikket és elnyomnád rajta, azt nem érezném, bár a lábam reagálna rá, hiszen van benne élet, csak a szükséges ingerek nem jutnak el az agyamig. Egy évvel a balesetem után történt egy orvosi beavatkozás a jobb lábamon, ami azóta nagyon fáj. Ezt az égető, kellemetlen fájdalmat egész nap érzem, csak akkor nem, amikor alszom. Egy ideig olyan fájdalomcsillapítót szedtem rá kétóránként, aminek napi egy darab a felnőtt adagja. Ezzel kapcsolatban is született bennem egy döntés: nem fogok gyógyszereken élni, és tönkre tenni velük a szervezetemet, hanem egyszerűen kibírom a fájdalmat. Az embernek gyorsan tud változni a komfortzónája, ha az élet úgy hozza… Idővel megtanultam az olyan dolgokat – amilyen a fájdalom is – a magam módján kezelni.
– Meg is leptél, ahogy beszélsz, amilyenek a gesztusaid, mosolyogsz és poénkodsz, nem is gondoltam volna, hogy ez a fájdalomérzet ebben a pillanatban is ott van. Arról nem is beszélve, hogy számodra ez az állapot nem olyan, amibe „beleszülettél”, és a kezdetektől az életed „természetes” része. Te nagyon jól tudod, hogy milyen volt fájdalom nélkül élni és a lábaidon járni…
– Igen, ezt hívják szerzett fogyatékosságnak, szemben a veleszületett fogyatékossággal. Amikor olyan embereket látok, hallok, vagy olyanokkal készült beszélgetést olvasok, akik születésük óta korlátozottak, és azt mondják, hogy nekik így is teljes az életük, bennem megfogalmazódik, hogy nekem nem teljes az életem. Persze, igyekszem pozitívan hozzáállni a helyzetemhez és ezt kommunikálni a felületeimen is, de én nem érzem az életem teljesnek, és nem is vagyok mindig pozitív. Az én életemben egy csomó nehézség van, és ezek között a legkisebb rossz az, hogy kerekesszékben ülök. Húsz év alatt ebben már viszonylag nagy rutint szereztem…
– Mi az, ami ennél az állapotnál is rosszabb?
– A kirekesztettség, ami vele jár. Az, hogy 2021-ben Magyarországon nem tudom a tömegközlekedést rendesen használni. Abban a korban élünk, amikor űrhajók csatlakoznak egymáshoz az űrben, én meg nem tudok felszállni egy buszra – ahogy egy barátom megfogalmazta. Sok külföldi országba eljutottam a tenisz révén, és az egyik legnagyobb élmény számomra az volt, amikor ott lehettem a 2016-os tokiói döntőn. Ott a föld alatt négyszintes metróhálózat fut, és mindenhová gond nélkül bejutottam a kerekesszékemmel, emellett minden egyes állomáson kulturált mozgássérült mosdó volt. Bárhová mentünk, pontosan úgy tudtam közlekedni, mint bárki más. Hozzáteszem, hogy a jegyem is annyiba került, mint bárki másnak. Nekünk nem kedvezmények kellenek, nekünk valódi esélyegyenlőség kell, ami – megjegyzem – benne van Magyarország Alaptörvényében is. Aztán egy másik fontos probléma, hogy miért kerül nekem az élet a többszörösébe? Ez az úgynevezett aktív kerekesszék, amiben ülök – szétszedhető és egy kicsit könnyebben mozgatható, mint a hagyományos kórházi darabok – alapjáraton 850 ezer forintba kerül. Igaz, hogy hatévente, ha megfelelsz a feltételeknek, akkor van rá OEP támogatás. Az más kérdés, hogy szerintem a hatéves intervallumot érdemes lenne megfelezni. Szintén tudni kell erről a székről, ha valami történik a kerekeivel, azoknak darabonként 200 ezer forint a cseréje. Nemrég úgy jártam, hogy a küllőket kellett volna javítani, de kiderült, hogy erre nincs más lehetőség, csak ha komplett kereket veszek. Ezután megírtam a kanosszámat az oldalamon, ahol rengeteg segítő felajánlás és alternatív megoldási javaslat érkezett, még filléres is, és ezekért ezúton is hálás vagyok, de könyörgöm! Az amúgy is nehezített körülmények között élőknek, miért kell még ilyenekkel is küzdeniük? Ehhez hasonló problémákkal napi szinten találkozom.


– Ezt a sztorit pont olvastam és ennek kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy nagyon szimpatikus az Instagrammodon és a Facebook-oldaladon is, hogy nemcsak az izzadságszagúan pozitív és derülátó posztokkal szórod meg azokat, hanem pont az előbbi történet megosztásával is – egy reális, de motiváló világba engedsz bepillantást. Az külön üdítő volt számomra, hogy mennyi szarkasztikus vagy épp derűs humort viszel a történeteidbe! Hogy tudsz ilyen őszinte humorral fordulni az állapotodból fakadó helyzetekhez?
– Sok-sok droggal! (nevet fel)
– Megmondom őszintén, hogy ennél valamivel mélyebb válaszra számítottam! (most már együtt nevetünk)
– Az egyik haverom úgy is szokott hívni, hogy a „nyomi-coach”. Komolyra fordítva a szót, sokat gondolkodtam azon, hogy elvégzek valamilyen coach-képzést, hogy keretezni tudjam azokat az élettapasztalatokat, amiket már megszereztem. Annál is inkább, mert általában háromféle ember fordul hozzám segítségért: az, aki a pillanatnyi rosszból keresi a kiutat az életében; a másik azoknak a szülőknek a köre, akiknek a gyermekével hasonló történt, mint velem; a harmadik típusba tartoznak azok, akikre azt mondhatom, hogy valamilyen módon a sorstársaim. Én hiszem, hogy a humor szinte mindenre gyógyír – hogy coelhoi magaslatokba emelkedjünk. Tudom, hogy hatalmas közhelynek hangzik, de tényleg minden probléma akkora, amekkorát csinálsz belőle, és a humor minden helyzetben feltölt. Erre már anno a rehabon rájöttem, ahol találkoztam egy nálam idősebb sráccal, akinek úgy megégett a lába, hogy mindkettőt térdtől lefelé amputálni kellett. Jóban lettünk, és egymást segítettük abban, hogy mentálisan is erősödjünk. Volt olyan, hogy napközben az ölembe ült, háttal nekem, és magára dobott egy törülközőt. Mivel így nem látszottam mögötte a kerekesszékben, úgy tűnt, mintha a lábam az övé lenne, és a rehab folyosóján gurulva büszkén mutogatta a nővéreknek és mindenkinek, hogy „nézzétek, kinőtt a lábam”. Na, például az ilyen pillanatok döbbentettek rá arra, hogy a rosszból is ki lehet hozni valamit, mert ilyenkor mi is szórakoztunk, nevettünk és jól éreztük magunkat, amire nagyon nagy szükségünk volt.
– Ma már tudatosan csempészel humort abba, hogy a környezeted hogyan viszonyuljon az állapotodhoz?
– Bizonyos szempontból igen. Rájöttem ugyanis arra, hogy ennek van egyfajta közösségformáló és integrációs ereje is. Persze a haveri körben mindig mentek a „nyomi-poénok”, de kifelé azért egyre tudatosabban használom a humort, hogy azokat az embereket, akiket feszélyez az állapotom, megpróbáljam feloldani. Ennek érdekében gyakran már az első találkozáskor túllövök a célon valamilyen „nyomi-poénnal”, amitől tízből kilenc ember azonnal megdermed. Aztán bedobok még két-három hasonlót, miközben a környezetemben lévők is feloldódnak és tudatosítják magukban, hogy ez a téma nem kell, hogy tabu legyen, vagy falat emeljen közénk. Amikor érzem, hogy már magabiztosabban fordulnak felém az emberek, mindig elmondom, hogy tőlem bármit lehet kérdezni. A főiskola első napján, egy közös tréningen voltunk, ahol mindenki elmondhatta, hogy mi az elvárása a csoporttársaitól. Én annyit kértem, hogy ne feszélyezze őket a székem, bármiről beszéljünk őszintén, és ha kérdésük van, tegyék fel! Az első szünetben megkérdezték, hogy mi történt velem – válaszoltam. A második szünetben már arról kérdeztek, hogy oldok meg mindennapi dolgokat, a harmadikban pedig arról, hogyan szexelek. Számomra ebben az a legnagyobb eredmény, hogy akár akkor a csoportban vagy a későbbi munkahelyemen, ahol öt évig dolgoztam, a kollégáim úgy tudtak rám nézni, hogy már „csak” az embert látták, a kerekesszéket nem. Egyébként az érzékenyítést ezért érdemes már a kisgyerekeknél elkezdeni. Ők sokkal természetesebben kezelik az ilyen állapotot, őszintén kérdeznek, és felnőttkorukra már nem okoz számukra szorongást egy kerekesszékes ember társaságában lenni.


– Teljesen egyetértek! Amiről viszont eddig méltatlanul kevés szó esett, az a sport, annak ellenére, hogy az életedben ez rendkívül fontos szerepet játszik.
– Természetesen a baleset után kerestem a lehetőségeket arra, hogy milyen sportot végezhetnék az állapotomban, hiszen a történtek előtt is rendszeresen mozogtam. Egyszer véletlenül elkaptam a tévében Đoković [Novak Đoković, világelső szerb hivatásos teniszező] és Nadal [Rafael Nadal, spanyol teniszező, kétszeres olimpiai bajnok] egyik ötórás játszmáját, amit a tenisztörténelem egyik legjobb meccseként tartanak számon. Aztán elkezdtem utánajárni, hogy lehet-e ezt a sportot kerekesszékben ülve űzni. Ekkor nyílt Zuglóban – ahol akkor éltem – egy teniszbolt, a tulaj pedig összehozott a szövetségből Bor Péterrel, aki később a kerekesszékes szakág vezetője lett. Ő mutatta be nekem Farkas Lacit, hazánk egyik legjobb kerekesszékes teniszezőjét. Ezután Laci vezetgetett az utamon – elkezdtem edzeni. Szépen lassan eljutottunk odáig, hogy 2015-ben bekerültem a válogatottba, aminek a pandémiás helyzet berobbanásáig a tagja voltam. Úgy érzem, hogy több van bennem, mint ameddig eljutottam, de ezt már csak akkor tudnám kihozni magamból, ha „főállású” sportoló lehetnék. A jelenlegi élethelyzetemben viszont erre nincsen lehetőségem, és nem is feltétlenül célom már például a paralimpiára kijutni. Persze nyilván másképp beszélnék, ha holnap megnyerném a lottó ötöst, de nem panaszkodom. Mindig van min dolgoznom!
– Úgy érzed, hogy a magad eszközeivel és lehetőségeivel igyekszel tenni azért, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen?
– Úgy gondolom, hogy igen. Azzal, amit a közösségi oldalaimon, az előadásaimon vagy éppen ebben a beszélgetésben is közvetíteni próbálok, hiszem, hogy idővel kicsit jobbá teszi a megváltozott képességűek és úgy általában minden ember világát. Nekem ezek a lehetőségeim vannak, és igyekszem is használni őket – nem félek megszólalni, ha úgy érzem, hogy mondanom kell valamit. Nagyon fontosnak tartom, hogy azok az emberek, akiknek jelentős elérésük van a közösségi mediában, azok felelősségteljesen használják azt! De kuratóriumi tagja vagyok a Salva Vita Alapítványnak is, és pro bono segítem a munkájukat azzal, amivel csak tudom. Ez az alapítvány a megváltozott munkaképességű embereknek segít elhelyezkedni a nyílt munkaerőpiacon. Ezek tehát az én eszközeim, és ezeket igyekszem maximálisan felhasználni annak érdekében, hogy segítsek másokon.