Amikor a szerelem jól ismert rózsaszín ködében úszok… Nos, kevés ehhez hasonló euforikus élményben volt részem az életem során. Pillanatok, érzések, melyek belém vésődtek, és persze hittem, hogy már így is maradnak, míg világ a világ. De jöttek a szürke hétköznapok, miközben egyre csak hajtottuk a mókuskereket, és azt vettem észre, hogy néha nem értelek, sőt nem is hallak, és időnként alig látlak. Téged, aki korábban elvarázsoltál és rabul ejtettél, akiért tűzbe mentem volna, és aki nélkül elképzelni sem tudtam az életemet. Mi történt Veled? Mi történt velem? Egyáltalán létezik még a MI? Itt az ideje, hogy a végére járjunk, hát beszélgessünk újra!

Az ideális párbeszéd persze olyan lenne, hogy én mondok valamit, amit te pontosan úgy értesz, ahogy azt „kell”, így nincs köztünk félreértés. Azonban a mindennapok során a mondanivalóm egy része gyakran célba sem ér, a többi pedig sajátos változáson megy keresztül, miközben a belső „szűrődön” áthalad. Ez történik akkor is, amikor egy egyszerű beszélgetésünk parázs vitába torkollik, vagy ha még veszélyesebb vizekre evezünk, akkor a veszekedés háborgó tengerébe öli magát. Így gondolataim, melyeket szavakba öntve próbálok a tudtodra adni, valójában a Te egyéni „filtereiden” átszűrve nyernek számodra tényleges értelmet – ami valljuk be, nem biztos, hogy az én valós szándékaimat és érzelmeimet tükrözik.

Beszélgetéseink során a kommunikációnk gyakorlatilag több szinten folyik, ezért hogy lelki jóllétünk szempontjából hogyan hat ránk az adott szituáció, elsősorban a kettőnk hozzáállásán múlik, ahogy az adott helyzethez, egymás érzelmeihez, és a kettőnk kapcsolatához viszonyulunk.

John Gottman amerikai pszichológus több évtizede vizsgálja már, hogy a kommunikáció milyen hatással van a párkapcsolatokra, és ebből kifolyólag a lelki egyensúlyra. Azt figyelte meg, hogy üzeneteink minősége – azaz, hogy hogyan közöljük egymásnak a mondanivalónkat – egyértelműen meghatározzák a kapcsolatunk harmóniáját és így tartósságát is. Ezt azt hiszem, hogy mi is megtapasztalhatjuk, ha egy kicsit jobban odafigyelünk magunkra és természetesen egymásra is, miközben beszélgetünk. Sajnos azonban hajlamosak vagyunk az odafigyelés és az építő jellegű mondandó átadása helyett, a passzivitást vagy éppen a támadást választani, aktuális kedélyállapotunk és egymáshoz fűződő pillanatnyi érzelmeink alapján. Persze ilyenkor joggal érzed úgy, hogy már nem vagy fontos a számomra – pedig ez nem igaz! –, én pedig a félreértett szavak erdejéből sértettségem elefántcsonttornyába menekülve nyalogatom sebeimet. Ez viszont egyikünk számára sem jó, mert ezek a helyzetek idővel felőrölhetik a kapcsolatunkat.

És van itt még egy fontos tényező, amely már csak a puszta jelenlétével is, szinte mindig a rosszul megválasztott kommunikáció irányába visz bennünket – ez pedig a híres-nevezetes stressz. Jól ismerjük a szituációt, amikor egy fárasztó, nehéz nap után találjuk meg egymást egy számunkra „égető” problémával, amit talán nem is a legjobb körítéssel tálalunk… Ilyenkor akár még a harmadik világháború is kitörhet, és a lövészárokba ugorva, fülünket befogva várjuk, hogy megszűnjön a puskaropogás.

Hát így megy ez! Hacsak nem az a célunk, hogy boldog, harmonikus párkapcsolatban éljünk. Akkor pedig tennünk kell érte, mert ebben a helyzetben aztán tényleg igaz a mondás, hogy „kettőn áll a vásár”. Hogyan kezdjünk mégis hozzá?

Azt hiszem, hogy szükségünk van egy kis „Lélekmelegítőre”… Mondjuk egy randi? Eljössz velem Pál Feri előadására? Akkor, ott találkozunk, és utána beszélgetünk egy igazán jót…