Egy napsütéses őszi délelőtt találkozunk, az asztalán még ott hevernek a német dolgozatok, amiket az érkezésem előtt javított. Marika közel 40 éve tanít a Hartai Ráday Pál Általános Iskola alsó tagozatában, és a mai napig élvezi a hivatását. Furcsa érzések kerítik hatalmukba, ha arra gondol, hogy egy év múlva nyugdíjba vonul. Marika összetéveszthetetlen kacagását az interjúval ugyan nem tudom visszaadni, de pozitív életszemlélete átszövi az egész beszélgetést.

– Ez a tanév teljesen más lesz, mint a többi, hiszen jövőre nyugdíjba mész. Vágysz már a pihenésre?
– Kettős érzések kavarognak bennem, ha arra gondolok, hogy ez az utolsó tanévem. Mivel minden korszaknak megvan a maga szépsége, ezért nem aggódom amiatt, hogy mi történik az iskola után, biztosan lesznek terveim, amiket meg szeretnék majd valósítani a nyugdíjas éveim alatt. Alsó tagozatos tanítóként a legfiatalabb generációval kell lépést tartanom, és egyre inkább feltűnik a köztünk lévő hatalmas generációs különbség, viszont imádok tanítani, és feltölt, ha a gyerekek közt lehetek. A tanévnyitó értekezleten tudatosult bennem igazán, hogy hamarosan valóban egy új időszak kezdődik az életemben, és ez így van rendjén, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy kezdetben egészen furcsa lesz a tanítás nélkül élni. De most még az előttem álló kihívásra gondolok és a fiam üzenetére, amit az első tanítási napon írt nekem: „Kedves Anyukám! Az első tanévedben még nem tudtam írni neked, de most, a megkezdett utolsóban már igen! Azt kívánom, hogy úgy teljen, ahogy azt Te elképzelted! Élvezd ki minden pillanatát!”
– Miért lettél tanár?
– Sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy tanítónő legyek – azt gondoltam, hogy egy irodában fogok dolgozni –, aztán az egyik tanárom vetette fel, hogy miért nem leszek pedagógus? Sosem bántam meg, hogy végül így alakult az életem, hiszen a német mindig is közel állt a szívemhez, ezért szívesen tanítom a gyerekeknek, és boldogsággal tölt el, ha ők is felfedezik ennek a nyelvnek a szépségét.
– Miért szereted az alsós gyerkőcöket tanítani?
– Mindig is úgy éreztem, hogy velük igazán könnyedén tudok kapcsolatot teremteni, sosem vágytam arra, hogy más korosztályt tanítsak. Elolvadok az elsősök szenzációs szövegétől, és örömmel követem, ahogy a pöttöm gyerekek szépen formálódnak, változnak az évek során. Mire negyedikesek lesznek, már sokkal érettebbé válik a gondolkodásuk, ugyanakkor a gyermeki őszinteségüket és játékosságukat megőrzik. Kifejezetten motivál, ha csillogó szemű lurkók néznek vissza rám, és lendületet ad az érdeklődésük, viszont egyre gyakrabban szembesülök azzal, hogy nehezebb lekötni a figyelmüket. Ez tulajdonképpen nem meglepő, hisz a világ nagy sebességgel pörög körülöttük és ez hatással van rájuk is.
– Milyen típusú tanító vagy?
– Azt hiszem, nem vagyok eléggé szigorú a gyerekekkel – bár igyekszem következetes lenni, de olykor megesik rajtuk a szívem. (nevet) Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a pedagógusnak is van lelke, és én abszolút nem vagyok távolságtartó típus, sőt igazán közel engedem magamhoz a kicsiket. Hozzám bármikor fordulhatnak, és én is szívesen mesélek nekik. Tanárként számomra az a fontos, hogy a diákjaim érezzék, hogy bennem megbízhatnak.
– Pedagógus vagy és egyben édesanya is. Ha jól tudom, volt olyan időszak, amikor ez a két szerep teljesen összefonódott.
– Az élet úgy hozta, hogy Marcsi alsós tanítója én lettem, ami valljuk be őszintén, nem egy természetes szituáció. A lányom nehezebben is élte meg, mint én – úgy érezte, hogy vele sokkal szigorúbb voltam, mint a társaival. Pedagógusként nehéz ezt igazán jól kezelni, mert nem túl szerencsés, ha a gyermekünk ott ül velünk szemben a padban, hiszen óhatatlanul többet várunk el tőle, hogy még véletlenül se érezzék a többiek, hogy kivételezünk vele. De végül is ez a négy év is rengeteg pozitív élményt tartogatott.


– Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra?
– Itt nőttem fel Hartán, ez a szülőfalum. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy még a szüleim is élnek, itt laknak a közelünkben, bármikor számíthatunk egymásra. Mélyen él bennem az az időszak, amikor még egy aprócska házban éltünk, együtt a szüleimmel és a testvéremmel nagy szeretetben. Azt sem felejtem el soha, amikor édesanyám esti műszakot vitt, mi pedig az apukámmal „kirúgtunk a hámból” és a tévé előtt vacsoráztunk. Ilyen máskor nem fordulhatott volna elő. Természetesen a német nyelv szeretetét is tőlük hozom. Mindig bennem él a családdal és a barátokkal közös munkák hangulata is, ami semmihez sem volt fogható. Ilyenkor összegyűltünk mindannyian, és egész nap kint dolgoztunk a földeken, közben jókat beszélgettünk, és természetesen sokat nevettünk. Édesapám ekkor sem hagyta otthon a humorát. Elmesélek egy régi történetet, amire a mai napig mosolyogva gondolok vissza. Apukám kitalálta, hogy néhány sörösüveget ás el azon a területen, ahol másnap hagymát fogunk szedni… Látni kellett volna azt az örömet a felnőttek arcán, amikor a hagyma helyett hűvös sörrel telt palackok kerültek elő a föld alól. Ugye milyen szenzációs ötlet?! (nevet fel)
– Így már értem, kitől hozod ez a derűt és jókedvet.
– A mosolygós természetemet biztosan tőle örököltem. Édesapám egy tüneményes, jókedvű figura, a mai napig ő a család mozgatórugója. Nagyszerű humora van, és zeng a ház, ha náluk gyűlünk össze, mert a papa beszáll a fiatalok ugratásába, és közben könnyesre nevetjük magunkat.
– Melyik volt életed legnehezebb időszaka?
– A férjem 40 éves korában egyik napról a másikra kórházba került, és az állapota súlyosabb volt, mint azt mi gondoltuk, élet-halál között lebegett. Nagyon nehezen vészeltük át ezt az időszakot – óriási teher nehezedett rám, mivel a gyermekeimnek támaszra volt szükségük, így egy pillanatra sem hagyhattam el magam. Hálás vagyok a nagyszülőknek, mert mindvégig mellettünk álltak, nélkülük teljesen kilátástalannak tűnt volna a helyzet. Sajnos ez a kritikus élethelyzet nem múlt el nyomtalanul, hiszen pár évvel később pánikbeteg lettem. Egy szakember segítségével szerencsére hamar megtaláltuk az összefüggéseket. Amint a dolgok rendeződtek, és a mélyben húzódó lelki fájdalmak feltörtek belőlem, kiderült, hogy a rosszulléteim mögött ennek a korábbi krízisnek a feldolgozatlan élményei álltak.
– Kevesen mernek a pánikbetegségről nyíltan beszélni, sőt lehet, hogy az érintettek környezete nem is tulajdonít ennek különösebb jelentőséget.
– Pontosan így van. Sokan azt gondolják, hogy ez csak egy „hóbort”, és nem veszik komolyan, pedig ha valaki egyszer is átél hasonlót, tudja, milyen félelmetes, szorongató érzéssel jár. Nem érdemes úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne! Szerencsére a családom mellettem állt, és mert segítséget kérni, hogy megküzdjek a betegséggel.
– Hogyan kell ezt elképzelni? Mit éreztél pontosan a roham közben?
– A legváratlanabb helyzetekben tört rám, akár az éjszaka kellős közepén. Egyszer még a fiam is hazautazott, csakhogy mellettem legyen és lelkileg támogasson. Érdekes módon azonban az iskolában sosem kellett szembe néznem ezzel az érzéssel, mindig a nyári szünetben jöttek elő a tünetek. Általában iszonyatos halálfélelem kerített a hatalmába ilyenkor, olyan, mintha ki akarna ugrani a szívem, és negatív gondolatok árasztottak el. Ez egy rendkívül intenzív szorongásos élmény.


– Viszont nem olyan régen nagymama lettél. Mesélj erről az új időszakról!
– Most 16 hónapos a kis unokám. Ő egy végtelenül cuki és kiegyensúlyozott baba. Éppen a hétvégén voltak itthon, és én úgy élveztem minden pillanatát… Végre babusgathattam, és nagyokat hintáztunk a kertben. Sajnos eddig nem igazán tudtam nagymamaként részt venni az unokám életében, mert a mögöttünk álló időszak megnehezítette a kapcsolattartást. Úgy tudtuk áthidalni a távolságot, hogy amikor csak lehetett, videóhíváson keresztül lestem bele a mindennapjaiba. Így láthattam, ahogy cseperedik, és könnyebb volt elviselni, hogy nem jöhettek haza. Már tudom, hogy a nyugdíjas éveim arról fognak szólni, hogy kiélvezem a nagyszülői „édes” feladatokat, miközben szeretnék maximálisan jelen lenni a gyermekeim és az unokám életében.
– Visszagondolva, van olyan, amit ma már másként csinálnál az életedben?
– Ha újra kezdhetném, akkor a kislányom születése után, biztosan nem mennék vissza olyan hamar dolgozni, azóta is bánt, hogy nem tudtam mellette lenni. Mielőtt elmentem szülni, megígértem az igazgatónknak, ha osztályt kapok vagy németet taníthatok, akkor hamarabb munkába állok újra. Persze nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan lehetőséget kapok, de az élet felülírhatja a terveinket. Az ígéretemet így betartottam, habár ma már másképp döntenék. A kislányomra a nagyszülők vigyáztak, és ő ugyan imádott ott lenni, de én egy csomó mindenből kimaradtam. Sajnos Marcsi felnőtt korában ezt nehezményezte is… Ma már belátom, hogy nemcsak neki lett volna erre szüksége, hanem nekem is, ezért annyira büszke vagyok rá, hogy ő otthon maradt a kicsivel. A gyermekével együtt töltött időt ugyanis semmi sem pótolhatja, és ha ezt elszalasztja, akkor soha többé nem élheti át újra. Meggyőződésem, hogy a lányom jobb anya, mint én – végtelenül türelmes és nyugodt, a mosolygós unokámon pedig látszik, hogy kiegyensúlyozott baba. Remélem a nevetését tőlem örökölte. (nevet)
– Tudsz egyáltalán haragudni?
– Dehogyis! Nem érzek haragot senki iránt, sőt, az a típus vagyok, aki ha úgy érzi hibázott, bátran mer bocsánatot kérni.
– Sosem vágyódtál el Hartáról?
– Véletlenül sem, mert szeretek ebben a csendes, tiszta faluban élni, itt laknak a szüleim és a fiam is, akire bármiben számíthatok. Ugyan már itt is eléggé megváltozott az élet – főleg a gyermekkoromhoz képest –, de ennek ellenére sem hagynám itt Hartát, hiszen itt ismernek és szeretnek. A tanítás mellett, a Nemzetiségi Önkormányzat elnökeként folyamatosan azon igyekszem, hogy a hartai emberek életében a hagyományaink tovább éljenek. Úgy érzem tennünk kell azért, hogy az új generáció is magába szívja az elődök tapasztalatait és szokásait.
– Gondolkoztál már azon, vajon miért szeretnek olyan sokan?
– Még sosem, de jól esik, ha így gondolod. Talán a közvetlen és vidám természetem miatt kedvelnek. A jókedv, a mosolygás ugyanis a lételemem, a nevetésemet a gyerekek is már messziről felismerik. Az iskolában nem sűrűn látnak gondterheltnek, mert az osztályterembe lépve, számomra a kinti világ megszűnik, magam mögött hagyom az esetleges problémákat, és a figyelmemet csak rájuk irányítom. Az édesanyám szerint, engem a gyerekek tartanak fiatalon.

Fotó: Emma