Két pozitív kisugárzású, elhivatott fiatal, akik egy párt alkotnak, sőt a hivatásuk is közös: mindketten borászok. A borospincékhez sok élményük kötődik, mégis erre a pályára a véletlen sodorta őket – vagy talán legbelül ők is érezték, hogy a borkészítés művészete az ereikben folyik. Ezt bizonyítja, hogy szépen építgetett hajósi pincészetük, a Sziegl Pince borai a legjobbak között szerepelnek. Petrával és Balázzsal a borospincéjükben beszélgettünk, egy héttel a gyermekük megszületése előtt. Miközben kint szüretelnek, Balázs eltűnik olykor, hogy az utolsó szőlőszemek is a helyükre kerüljenek.

– Mi vonzott a borászkodásban?
Petra: Teljesen véletlenül kezdtem el ezzel foglalkozni.  A felvételi lapon negyedik helyen szerettem volna megjelölni egy különleges szakmát, ami teljesen elüt a szokásos hivatásoktól. Először nagyon furcsán hangzott a szőlész-borász mérnöki szak, hiszen itt, Hajóson és Nemesnádudvaron – ahol én születtem – mindenkinek van pincéje. A papámnak is volt szőlője, de én valahogy nem szerettem oda kijárni, sőt a szüretet is általában kihagytam.


– Ha a munkában nem is vettél részt, a kész bort azért szívesen ízlelgetted?
Petra: Érdekes, mert a baráti körünkben én voltam az egyetlen, aki nem tudta meginni. (nevet)
– Akkor mégis miért írtad fel a felvételi papírra ezt a szakot?
Petra: Sose vonzott ez a dolog, de mégis annyira piszkálta a fantáziámat. Mit taníthatnak erről az egyetemen?! Ráadásul három évig?! Ezzel az erővel, Nádudvaron száz mérnök rohangál. Végül teljesen belevetettem magam a témába, és gyorsan ráéreztem az ízére.
– Mit szóltak a szülők ehhez az éles váltáshoz?
Petra: Nem volt könnyű elfogadniuk, hogy ez lesz a szakmám. Sokszor hallottam édesapámtól, hogy ő nem szeretne alkoholistát nevelni a lányából. Ma már érti, hogy ez egyáltalán nem erről szól. Büszke ránk, a rólunk készült cikkeket a kocsi kesztyűtartójában gyűjtögeti, ahonnan bármikor elő tudja rántani, megmutatni az ismerősöknek, rokonoknak. Azt viszont sose gondoltam, hogy egyszer még segíteni is lesz kedve nekünk a pincében. Ez az idő is eljött! Most ment nyugdíjba, és önként ajánlotta fel a segítségét olyan munkákban, amelyekhez nem feltétlen kell szaktudás.
– Balázs, neked vannak gyermekkori emlékeid a szüretelésről?
Balázs: Az apai nagypapám még a mai napig készít magának bort. Emlékszem, nekünk is kellett segítenünk szüretelni, ami igazából egy családi program volt. Egy ünnep, amikor tényleg együtt lehettünk, beszélgettünk, mi, gyerekek pedig nagyon élveztük, hogy kint lehetünk a földeken. Együtt szedtük a szőlőt és csináltuk belőle a bort, mustot. Természetesen nem mindig szerettem kint lenni, főleg, amikor előtte hosszú volt az este… Buli után nem izgalmas szőlőt szüretelni! (nevet)
– Téged is a véletlen sodort ebbe az irányba?
Balázs: Olyan fiatal voltam, akinek fogalma sem volt, hogy mit kezdjen az életével. Viszont a papámnak szívesen segítettem a borospincében. Aztán felvetődött, hogy a borászkodáshoz itt tényleg minden adott, igazi szakember viszont kevés van. Ahogy Petra mesélte, az én fejemben is megfordult, hogy minek tanulni ezt a szakmát, amikor ehhez itt mindenki ért. Később, persze rájöttem… Elvégeztem a Kertészeti Egyetemet, közben a papámnak segítettem a pincében, 2012-ben pedig már elkészítettem a saját boromat.

– Pár év elteltével, már szakemberként álltál a papád mellett. A közös munka ezt követően is jól ment?
Balázs: Először nagyon nehezen fogadta el az ötleteimet, sok időnek kellett eltelni, mire elismerte a tudásomat. Végülis ez teljesen érthető, elvégre ő sokkal régebb óta készít bort, én pedig egy új eljárással kezdtem el dolgozni, ami számára ismeretlen volt. Ma már külön-külön dolgozunk, és természetesen segítünk egymásnak is. Mindig az a főnök, akinek a pincéjében vagyunk.
– Most a saját pincétekben beszélgetünk. Hogy lett a hobbiból egyszer csak hivatás?
Petra: Nem azzal a céllal indultunk el, hogy mi valami különlegeset és egyedit szeretnénk létrehozni, hanem szimplán azt csináljuk, amiben hiszünk mind a ketten. Ez a kulcs a sikerhez. Hinni kell a saját munkánkban, abban, hogy amit csinálunk, értékes. Egyre nagyobb a létjogosultsága az organikus szőlőknek, a bio vagy a naturálisan elkészített boroknak, a kis tételben elkészített kuriózumoknak. A szerencse műve, hogy mi éppen ezen az úton indultunk el.
– Milyen alapelveket tartotok szem előtt?
Balázs: A természetességre helyezzük a hangsúlyt, vegyszer- és segédanyagmentesen dolgozunk, a lehető legnaturálisabban. Nagy hangsúlyt fektetünk a szőlészeti munkánkra, ez az alapja az egésznek. Ha erre nem szentelnénk elég időt, akkor a bor nem lenne igazán zamatos. A szőlőt kitartóan, alázatosan kell művelni, gondos munkára van szükség. Ez egy kemény feladat, komoly energiát vesz igénybe, de a befektetett időnek meglesz a gyümölcse. Ehhez az kell, hogy mi is nap mint nap kint legyünk a szőlőben, a saját kezünkben tartsuk az irányítást és a folyamatot végig figyeljük, ellenőrizzük. A mindennapos jelenlét létfontosságú. Együtt kell élni a szőlővel, hiszen akkor ismerjük meg igazán. A pincében már csak koordináljuk az eseményeket, nem avatkozunk be a természetes folyamatokba.
– Mikor érzitek magatokat sikeresnek?
Balázs: A szüleink szemében az a siker, amikor olvasnak rólunk egy cikket vagy díjat nyerünk egy versenyen. Én viszont nem ebben mérem a sikert. Sokkal fontosabb, hogy elégedettek legyünk a saját munkánkkal és annak gyümölcsével: a borainkkal. Szeretjük, amit csinálhatunk, és ami még ennél is nagyobb kincs, hogy szabadon gondolkodhatunk és cselekedhetünk. Ezt a fajta szabadságot egyre kevesebben mondhatják magukénak. Nem kell megfelelnünk más elvárásainak, a saját magunk által felállított mércét kell mindig megugranunk. Persze, a magasságot folyamatosan emeljük, így tudjuk a színvonalat tartani.

Petra: Az igazi visszaigazolást a fogyasztóktól kapjuk, ezekből a pozitív visszajelzésekből építkezünk. Az egyik borunk nemzeti borkiválóság lett, most már elértük, hogy országos szinten elismerik a munkánkat. A környéken és a nagyvárosokban is egyre több étteremben jelen vannak a boraink. Szívmelengető érzés, amikor híres, elismert borászok egyenlő partnerként tekintenek ránk.
Balázs: Olyan jó látni, hogy a boraink ott vannak a csúcsgasztronómiában, olyan Michelin csillagos éttermekben is, ahova tényleg csak a legjobb minőségű termékek kerülnek.
– Ahogy hallgatom a történeteteket, arra jöttem rá, hogy a borászkodás egy életmód, ami rengeteg feladattal jár.
Petra: Ez így igaz. Éppen ezért már az elején megfogadtuk, hogy csak addig csináljuk, ameddig mindennapi örömünket leljük benne, és ott tudunk lenni a borkészítés egész folyamatában. Most már egy nagyon jó csapattal dolgozunk együtt.
Balázs: Eljutottunk oda, hogy mára tíz hektár birtokunk lett. Úgy érezzük, hogy ez már túl nagy, ezért szeretnénk eladni belőle. Gondot okoz az egész megművelése, folyamatosan úgy érezzük, hogy nem tudjuk utolérni magunkat. Inkább kevesebbet művelünk, de abból minőségi bort készítünk, ahogy azt már tőlünk megszokhatták.

– Sokan a siker hallatán még többet akarnak, és nem veszik figyelembe, hogy ez a minőség rovására mehet.
Balázs: A legtöbben nem értenek velünk egyet, hiszen fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy visszább vegyünk a munkából. De nekünk nem az számít, hogy egyre többet keressünk. Azért csináljuk, mert szeretjük, ha pedig állandó feszültséget okoz a sok feladat terhe, akkor már elveszik a szeretet, és könnyen belefásulunk.
– A közös pont az életetekben a bor. Mégis hogy találtatok egymásra?
Balázs: Nem volt szerelem első látásra, először szakmai barátként tekintettünk egymásra. Aztán ez szépen lassan átalakult, és szerelemmé formálódott.
Petra: Sokáig csak kerülgettük egymást. (nevet)
Balázs: Jól kiegészítjük egymást. Én nyugodtabb típus vagyok, jobban szeretek otthon lenni, Petra viszont szereti a pörgést, a társasági életet. Én is persze, csak…
Petra: Ritkán! (nevet)
Balázs: Csak nagyon hangulatfüggő! Ezeket az apró ellentéteket előnyünkre tudjuk fordítani. A szőlőben csend és nyugalom van, ez az én terepem. Ezzel szemben, amikor vendégeket fogadunk, akkor Petra veszi át a vezető szerepet. Nem tudatosan osztottuk el a feladatokat, egyszerűen mindenki azt csinálja, amit a legjobban szeret.
Petra: Ami fontos, hogy azokat a döntéseket, amelyek befolyásolják az előrelépést és a végeredményt, azokat együtt hozzuk meg.
– Ami, persze, nem egyszerű…
Petra: Nekünk egész jól megy, mert meg tudjuk beszélni az esetleges nézeteltéréseket, és megpróbálunk kompromisszumra törekedni.
– Csillog a szemetek, miközben meséltek nekem…
Ez az életünk! Észreveszem magamon, hogy sokat beszélek a birtokról, a pince életéről az ismerősöknek is. A mi újság? kérdésre arról mesélek, hogy volt-e csapadék, jégeső vagy van-e peronoszpóra a szőlőn… (nevet) A barátnőimet nem feltétlen érdeklik a részletek…

– Ha baráti társasággal elmentek vacsorázni, kibírjátok, hogy ne elemezzétek a ház borát?
Balázs: Ízléseken kár vitatkozni, éppen ezért csak véleménycsere történik. Természetesen egymásnak elmondjuk az észrevételeket, szakmai szemmel nézzük a borokat. Rengeteget lehet tanulni ilyenkor.
– És amikor a te borodat elemzik?
Balázs: Nekem nagyon rosszulesik a kritika.
Petra: Balázs napokat agyal egy-egy megjegyzésen. Nem az egóját sérti, hanem a lelkére veszi. Mindig próbálom tudatosítani benne, hogy nem lehet olyat készíteni, ami mindenkinek tetszik. Egy véleményt nem szabad kritikaként felfogni. Én át szoktam értékelni ezeket a megjegyzéseket. Ha jogtalannak tartom, akkor gyorsan elengedem, abszolút nem veszem a szívemre, ha pedig építő, akkor szeretem megfogadni.
– Meg lehet mindenkivel szerettetni a bort?
Balázs: Ahogy változunk, az ízlésünk is formálódik. Ebből adódóan egyszer biztosan rátalálunk arra a borra, ami a mi ízlésünknek megfelelő és szívesen fogyasztjuk. Egy-egy rossz élmény nem befolyásolhatja a bor iránti érdeklődésünket. Többször volt már olyan vendégünk, aki nem szerette a bort, mégis sikerült neki olyat mutatni, amit szívesen kortyolgatott. Ez nagy siker.

– Petra most várja első gyermeketeket. Hogyan fog az életetek átrendeződni?
Sokat gondolkodunk ezen. Egy biztos: szeretnék Balázsnak segíteni, kezdetben a baba mellett főként a döntésekben és a kétségek eloszlatásában, később pedig újból aktív részese szeretnék lenni a munkánknak. Biztos vagyok benne, hogy sok időt fogunk itt tölteni, hogy ez a hely az élete része legyen.
Balázs: Egy gyereknek nagy élmény egy ilyen birtokon játszani. Várom már azt a pillanatot, amikor kisétálhatunk ide. Szerintem kifejezetten tetszik egy kisbabának, ha kint lehet a szabadban. Az unokaöcsémen látom, hogy mennyire élvezi ezt a világot. Miközben szüreteltünk, Ábel a sor végén homokvárat épített, számolta a katicákat. Egy igazi játszótér lett neki ez a pince.
Petra: Ez nekünk nem a munkánk, hanem egy izgalmas életmód, amibe most ő is belecsöppen.
Balázs: Izgatottan várom ezt az időszakot! Teljesen máshova fog a hangsúly kerülni. Nem kell, hogy napokat töltsek a pincében munkával, hiszen otthon fog várni a családom, akikre szükségem van. Formálódni fog a szemléletem, és erre már nagyon vágyom.Az interjú 2018 novemberében készül még.

Fotó: Atti