Már akkor tudtam, hogy szeretném megismerni a történetét, amikor a felesége, Nyíri Anett tanárnő mesélt róla. Én már azzal az Istvánnal találkoztam, aki fesztelen, könnyed és kiegyensúlyozott, miközben ha tíz évvel ezelőtt vettük volna fel ezt a beszélgetést, egy egészen más embert ismertem volna meg. István akkor még vezető pozícióban dolgozott, amely egy ideig ugyan kihívást jelentett a számára, de az állandó stressz, a megfelelési kényszer és a rá zúduló felelősség egyre inkább befelé forduló, elégedetlen emberré tette. Miután felismerte, hogy „nincs a helyén”, felmondott, és csak ezután kezdődött el a saját élete!

– Mindig ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott vagy?
– Egy idő óta igen, bár voltak stresszes időszakaim, de most jól érezem magam, mert úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna.
– Mi tartott eddig vissza ettől?
– Valójában egy kultúrkörnyezetben élünk, ahol különböző szabályok mentén alakítjuk az életünket. A hitrendszerünk, a hozzánk közelállók, a különböző elvárások, a szülői minták befolyásolják a döntéseinket, ahelyett, hogy a saját érzéseink, vágyaink és motivációink mentén haladnánk. Ha görcsösen akarunk megfelelni az elvárásoknak, akkor nem feltétlenül találjuk meg a boldogságot. Így jártam én is. Viszont, ha kilépünk a „kultúrbörtönből”, akkor jön el az igazi boldogság, ami nem azt jelenti, hogy a társadalmi normákat figyelmen kívül hagyjuk, hanem a szabályokon belül úgy élünk, ahogy szeretnénk. Én most jutottam el idáig.
– Te milyen korlátokat éreztél magad körül?
– Egy gyereknek 14 éves korában el kellene döntenie, mi szeretne lenni, miközben még keresi az útját, és nincs meg az önismerete ahhoz, hogy erre a kérdésre biztos választ adjon. Ez nekem is feladta a leckét! Ma már látom, ez egy olyan elvárás, aminek képtelenség megfelelni, hiszen sokan még felnőttként sem igazán tudják megfogalmazni, milyen hivatás áll közel a szívükhöz. Persze irigylem azokat, akik gyermekkoruktól kezdve tudják, milyen pályát válasszanak, és utána azt szívvel-lélekkel tudják csinálni. Én nem ez a típus voltam. Tizenévesen rengeteg álmom volt, de aztán apránként lemondtam róluk. Az egyik az volt, hogy egyszer szeretném kerékpárral körbetekerni a világot. Anno Vitray Tamás műsorában láttam egy riportot, melyben egy férfi bejárta a világot két keréken. Ez engem akkor teljesen lenyűgözött, mert belegondoltam, mennyi élményt élt át az utazásai során, miközben nem a cél hajtotta, hanem az oda vezető út öröme. Kitaláltam, hogy én is szeretném ezt megvalósítani, de amikor a szüleim elé álltam, meglehetősen kétkedve fogadták a nagyravágyó terveimet, más utat javasoltak. Biztosabbnak vélt utat. Ezek után újabb álmokat szőttem… Nekem ugyanis mindig voltak terveim, amelyekről aztán általában lebeszéltek, így csupán megvalósítatlan álmok maradtak. Inkább követtem édesapám elképzelését, és közgazdásznak tanultam. Igaz, hogy túlságosan sosem érdekelt, de kitanultam a szakmát, és később abban is helyezkedtem el.
– 20 évig dolgoztál a banki szektorban úgy, hogy nem is élvezted ezt a hivatást?
– Azért túlzás lenne ezt mondani, inkább úgy fogalmaznék, hogy próbáltam kihozni belőle a legtöbbet, ezért képeztem magam, lépkedtem felfelé a ranglétrán, még vezetői pozícióba is kerültem. Jól fizető állásom volt, és kifejezetten sikeresnek mondhattam magamat a szakmában. Ennek ellenére az utolsó öt évben már szenvedtem, a klasszikus kiégés tünetei jelentkeztek nálam: már nem inspirált a munkám, egyre monotonabbá váltak a hétköznapok, nem találtam benne új kihívást. Hiszek abban, hogy amerre irányítom a figyelmemet, arra áramlik az energia. Ha én minden nap vezetőként a felmerülő gondokat igyekszem elhárítani, az esetleges konfliktusokat kezelem, és napi szinten csak a problémákkal foglalkozom, akkor a fókusz erre irányul, és már észre sem veszem a pozitív történéseket. Ha túl sokáig ragadsz bele egy ilyen feszített, stresszes élethelyzetbe, egy idő után egyre jobban elveszíted az életkedvedet, belefásulsz a mindennapokba, és már nem találod meg azt, amiért lelkesedni tudsz. Ha pedig a motiváció eltűnik, akkor az már a vég. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy nincs másik út, még akkor sem, ha ez a helyzet már elviselhetetlenné vált a számomra.


– Nagy bátorság kell kilépni a biztonságból a teljes bizonytalanságba?
– Még a családomban is volt olyan, aki meggondolatlannak tartotta a döntésemet, hiszen egy olyan családi minta állt előttem, ahol a szüleim egész életükben egy munkahelyen dolgoztak. Miért csinálnám én másként, ha ez az elvárt? Nálam addig a mintakövetés abszolút működött. Azt viszont éreztem, hogy habár „minden rendben van”, mégis egyre rosszabbul vagyok. Hiába próbáltam pszichológiai témájú, önfejlesztő könyveket olvasni, videókat nézni, csak pár napig éreztem a hatásukat, mélységében nem változtatták meg az életemet, ugyanúgy teltek a szürke hétköznapok. Mivel 20 év után ez a szakma már túl sok újdonságot nem ad, magasabb pozícióba pedig nem szerettem volna lépni – hiszen azzal csak még több felelősséget vettem volna a vállamra –, az egyetlen kiút az maradt, ha felmondok.
– Gondolom, hogy könnyebb úgy meghozni a döntést, ha van másik opció. Neked a B terv már ott lapult a tarsolyodban?
– Nem, még véletlenül sem! (nevet) Csak miután a hátam mögött hagytam a banki állást, akkor kezdtem el azon gondolkodni, mi érdekel igazán. Ehhez vissza kellett nyúlnom a gyerekkori emlékeimhez, és felidézni, hogy anno mi vonzott. Erre a kérdésre azonban nem olyan egyszerű megtalálni a választ… Azt tudtam, hogy már fiatal koromban is érdekelt a természetgyógyászat, és szerettem pszichológiai témájú könyveket olvasni. Ez már jó kiindulópont volt ahhoz, hogy kimozduljak a banki környezetből, ami addig meghatározta az életemet. Elkezdtem természetgyógyászatot és a kineziológiát tanulni, de akkor még nem tudtam, mi fog ebből kikerekedni, egyszerűen csak örömmel töltött el a tanulás. Ez segített abban, hogy hosszas gondolkodás után, meghozzam a döntést. Felmondtam, miközben nem volt még új tervem, de hittem magamban és a döntésemben.
– Volt azért benned némi félsz, hogy mégis mi lesz ez után?
– A döntéssel egy óriási kő esett le a szívemről, és legurultak a terhek a vállamról. Már nem féltem attól, mit hoz a jövő, hogy miből fogok megélni, mi lesz az életemmel. A szívemre hallgattam, és ettől egyszerűen felszabadultam. Végre a saját életemet élhetem!
– Mit szólt ehhez az édesapád?
– Talán a mai napig nem fogadta el, hogy a fia egy sikeres, jól menő állást feladott, de azt belátja, hogy azóta kinyílt előttem a világ.
– Azt tudtad, milyen életet szeretnél élni?
– Abszolút, hiszen ezzel a lépéssel nem csak a munkahelyemnek fordítottam hátat, más vágyak is megfogalmazódtak bennem az életemre vonatkozóan. Meg szerettem volna találni azt, amivel szívesen foglalkoznék, ami inspirál, amiben kiélhetem a kreativitásomat… És ha ebből még bevételem is lesz, akkor az már csak hab a tortán. Ne érts félre, nem gondolom, hogy pénz nélkül vígan élhetünk, de mindezt meg lehet szerezni úgyis, hogy közben boldog vagy, és nem egy állandóan kesergő, befelé forduló, negatív kisugárzású emberként éled az életed.
– Miért tekintesz úgy a csikungra, mint eszközre, amely megváltoztatta az életedet?
– Eljutottam egy ősi kínai módszerhez, amelyhez már gyermekként is volt némi kötődésem, hiszen foglalkoztam harcművészettel, és érdekelt a keleti kultúra, csak ehhez kellett visszanyúlnom. Megfogott a könnyedsége, az egyszerűsége, hogy nem kell beleizzadni, nem jár fájdalommal és sérüléssel. Viszont ugyanúgy fitten tart, emeli az energiaszintet, erősít és nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is. Amióta megtanultam ezt a módszert, napi szinten gyakorlom, és saját magamon érzem a jótékony hatását. Felszabadult lettem, és ezt a körülöttem lévők is észrevették, ez pedig megerősített abban, hogy jó úton haladok.


– Aztán a csikungból egyszer csak hivatás lett?
– Sosem gondoltam, hogy egyszer csikung oktató leszek. Ha ezt valaki nekem öt évvel ezelőtt a fülembe súgja, akkor biztosan jót nevetek. Nem az oktatás lebegett a szemem előtt, hanem a saját életemben szerettem volna egyensúlyt teremteni. Aztán feltűnt, hogy egyre több embert érdekel ez a szemléletmód, és mivel hiszek benne, ezért át is tudom adni azt a tudást, amit az évek alatt megszereztem. Főként külföldi oktatóktól sajátítottam el a csikung alapelveit, a tanultakat úgy adom át, hogy a nyugati ember számára is érthető és elfogadható legyen. Úgy gondolom ez az egyik oka, hogy sikeres és keresett az általam oktatott módszer. Az onlinecsikung honlapot és a koncepciót egyedül építem ki, a saját érzéseim mentén, nem befolyásolnak külső hatások, és éppen ezért szívvel-lélekkel tudom végezni a munkámat. A csikung annyira bevált, hogy most már napi szinten tanítom, és jó érzés látni, hogy ezzel segíteni tudok másoknak is. A csikungban minden egyszerre összpontosul – ez lett a hivatásom, melyben a kreativitásomat is kiélhetem, amire már régóta vágytam.
– Mire tanít a csikung?
– Manapság alapvetően úgy éljük az életünket, hogy a tudatunk folyamatosan „beszél” hozzánk – olykor visszarángat a múltba, máskor a jövőre tereli a gondolatainkat, ugyanakkor a jelenben egészen keveset töltünk. Ezért meg kell tanulnunk az itt és mostban létezni, mert csak akkor tudjuk a saját belső motivációinkat, érzéseinket észrevenni.
– Egyszer úgy fogalmaztál, hogy a mai tudásoddal már sok mindent máshogy csinálnál. Mire gondoltál pontosan?
– A kineziológiában a szülői mintákról rengeteget tanultam, és valószínű, ha ezzel előbb megismerkedem, akkor máshogy éltem volna az életem, másként viselkedtem volna szülőként is. Úgy gondolom, hogy egy szülőnek nem szabad határozottan megmondania, szerinte mi a jó a gyermekének, hiszen erre mindenkinek magának kell rájönnie. A saját álmainkat nem valósíthatjuk meg a gyerekeinken keresztül, meg kell adni nekik a szabadságot ahhoz, hogy megtalálják önmagukat, és felnőttként kiteljesedjenek.
– Vajon Te, milyen mintát mutatsz a fiadnak?
– Teljesen mást, mint jó pár évvel ezelőtt. Én már megtapasztaltam, ha valamiben hiszünk, és bízunk magunkban, akkor bármit elérhetünk. Nem feltétlenül az a jó irány, ha választunk egy szakmát, amiből bevételünk lesz, és majd utána tesszük azt, amire igazán vágyunk. Persze nekem sem így alakult az életem, én is a megszokott, jól kitaposott utat jártam, de ha újrakezdeném, akkor már másképp döntenék. Csak abban bízom, hogy a fiunk bátrabb lesz, mint én, anno 20 évesen. Bármikor felépítheti a saját elképzelései alapján a vállalkozását, igazából csak kreativitás szükséges ahhoz, hogy rájöjjön, mivel szeretne valójában foglalkozni. Nekünk szülőknek pedig segítenünk kell abban, hogy megtalálja azt, ami igazán érdekli. Ármint most a foci izgatja – arról ugyan már lecsúszott, hogy profi focista legyen, de ettől még nem kell lemondania az álmáról, foglalkozhat ezzel, csak egy másik szegmensével.
– Mi a fontos most az életedben?
– Lehet, hogy önzően hangzik, de jól szeretném érezni magam a bőrömben, ehhez pedig meg kell ismernem saját magamat, a belső mozgatórugóimat. Hiszem, hogy tudatosan kell az egészségünkkel is foglalkozni, mert ha erre időt szánunk, akkor az egész életünk más mederben folyhat. A mozgás mindig is része volt az életemnek – például szeretek teniszezni –, de ez még édeskevés, ennél többre van szüksége a szervezetnek. Érdekes módon, amikor otthagytam a munkahelyemet, tíz kilótól megszabadultam azáltal, hogy az életvitelem is megváltozott. Már nem kínoz az állandó stressz, és a táplálkozásomra is tudok időt szakítani, rendszeresen meditálok, és nem telhet el úgy a nap, hogy nem csikungozok.


– Irigylésre méltó az életed.
– Ezt sokan így gondolják, mert látják rajtam, hogy jókedvű és kiegyensúlyozott lettem. De ezt a döntést bárki más is meghozhatja, csak rajta múlik. Tudod, legtöbbször azért küzdünk, hogy egyszer úgy élhessünk, ahogy szeretnénk, de mindig van egy visszatartó erő, ami miatt nem hozzuk meg a döntést, és nem élvezzük ki azt, amiért annyit dolgoztunk. A nyugdíjas éveinkre tartogatjuk az álmokat, miközben akkor már nem olyan egyszerű kilépni a komfortzónából, és nyakunkba venni a világot. Ez nem azt jelenti, hogy akkor nem lesznek álmaink, de más ritmusú élet vár ránk. Egyszer egy könyvben olvastam, hogy előre kell hozni a nyugdíjas éveket. Mennyire igaz! Most még aktív életet élek, képes vagyok arra, hogy megtegyem azt, amire vágyom. Miért kellene lemondani róla vagy várni rá éveket?
– Sokan biztosan azt mondanánk erre, hogy „persze, te könnyen vagy”…
– Hát, hogyne, ezek a megjegyzések engem sem kerülnek el. (nevet) Tény, hogy biztos anyagi háttérrel mondtam fel a munkahelyem, de én azért is megdolgoztam, nem hullott csak úgy az ölembe. Korábban rengeteget tettem azért, hogy ma ilyen életet élhessek, és miután felmondtam, egyből a jövőmet terveztem. Azt kutattam, miben valósíthatom meg önmagam úgy, hogy abból akár meg is élhessek.
– Mi az, amit az előrehozott „nyugdíjas” éveidben szeretnél megvalósítani?
– Azt teszem, ami boldoggá tesz. Úgy kelek fel reggel, hogy nincs rajtam a munka miatti nyomás és megfelelési kényszer. Ha úgy tartja kedvem, akkor teniszezek, vagy kimegyek a Dunára nézelődni – nyugalom vesz körül… Nincsenek kötöttségek, és ezt élvezem!
– És mi lesz a bringás álommal?
– Valószínűleg már nem fogom körbetekerni a világot, hiszen a családomat nem szeretném hosszabb időre itt hagyni, de azt el tudom képzelni, hogy veszünk egy lakókocsit, nyakunkba vesszük a világot, és egy évig csak utazunk. Addig pedig, amikor csak tehetjük bringára pattanunk, és túrázunk. A bringázást is azért élvezem, mert közben a mostban lehetek, szerintem ugyanis, akkor lehetsz igazán boldog, ha minél többet élsz a jelenben!

Fotó: Panna